Mikor először megtudtam, hogy nekiálltak Carpenter 1982-es klasszikusát újra leforgatni, húztam a számat rendesen, hiszen a mostanság futószalagon gyártott remake-k kiábrándítóan szarul szoktak sikerülni – tisztelet persze az egynéhány kivételnek -, egy ilyen kultikus mű esetében pedig csakis rosszabb végeredményre lehet számítani. Aztán jött az infó, miszerint valójában egy prequel, azaz előzményfilm készül, úgyhogy némi bizakodás vett rajtam erőt, de azért még mindig voltak kétségeim…

Kate Lloyd nevű paleontológus csajszit egy antarktiszi ásatáshoz hívják, ahol is a fagyott mélységben egy űrhajót fedeztek fel, és ami még fontosabb: nem messze a masinától egy jégbe fagyott creature is hever. Norvég és amerikai kutatócsapat hamar kiemeli a lényt, és a belőle nyert szövetmintákból okosan megállapítják, hogy ez bizony nem földi eredetű. Erre oltári buli tör ki, hogy milyen híresek lesznek meg stb., de a hepaj közben az eddig halottnak hitt lény egyszer csak feléled és kitör. Még expeditíven sikerül kinyírnia egy norvégot, mire a többiek halálra égetik. Felboncolják, miegymás, de nem igazán jutnak előbbre, inkább csak találgatják a lény működését.

Elhalálozott norvégunk társa elég szarul van, ezért hát helikopterre pakolják, de alig emelkednek fel a földről, már le is zuhannak – ugyanis a gépre bevackolta magát egy olyan Dolog. Kate a lény gyomrában ill. a fürdőszobában talált nyomok alapján viszonylag hamar rájön, hogy ez a lény lemásolja az emberi külsőt, így aztán bárki lehet. (A bázis másik, átváltozott csaja nagy ravaszul majdnem el is kapja őt.) Túlélőket ezért aztán vérpróbának vetik alá, de „véletlenül” kigyullad a labor, és minden minta odavész. Miközben épp azon igyekeznek, hogy kiszűrjék az ember-replikákat, betoppan a látszólag lehetetlen túlélési esélyekkel kecsegtető helikopteres baleset két életben maradt tagja – hmm, több mint gyanúsak! Ezután pedig a szokásos recept szerint egyre-másra fogynak a túlélők, természetesen nem tudva, hogy valójában ki ember, s ki nem. Fináléban Kate és a Carter nevezetű arc az egész projekt (gyanúsan nem emberi eredetű) főnökét követve az idegen űrhajóba jut, ahol nagy bumm-bumm keretében sikerült elpusztítaniuk mindent. Persze még így is marad egy „csavar” a végére. Amennyiben pedig még a vége-főcím után is tovább nézitek a filmet, egészen aranyos képsoroknak lehettek tanúi, ugyanis grátiszba az alkotók elkészítették azt az ominózus ’helikopteres norvég hómezőkön át üldözi a kutyát’ c. részt, amivel ugye az eredeti változat is kezdődik…

Ugyan semmi egetverő újdonsággal nem kecsegtetett ez a Matthijs van Heijningen Jr. által elkövetett új változat – kivéve talán a film vége felé található űrhajóban játszódó jelenetet, ami enyhén szólva elég Alien-copy -, amit viszont adott, az elég korrektnek tűnt. Persze az meg azért működött, mert a Carpenter-féle moziból kölcsönözték az egész cselekmény vázát. Ugyan kicsit paradoxnak tűnik, hogy miért is izguljunk, ha úgyis tudjuk mi lesz a vége, mert ez egy előzményfilm, de ha ezt a tényt nem vesszük figyelembe, elég jól tudunk szórakozni rajta.

Én személy szerint arra voltam kíváncsi, hogy a klasszikus változat bizarrul kinéző szörnyeivel szemben mennyire sikerülnek durván ezek az új, forradalmasított CGI-lények. Azt kell, hogy mondjam, egészen pofásak lettek ezek az 1982-es hagyományokat szem előtt tartó, kvázi mindenféle szürreális nyúlvánnyal meg csápokkal megáldott amorf entitások, akárcsak az újdonsült ötletekkel létrehozott rémek, mint például az összeolvadós-mutáns, de a nőciből kijövő rohangászós creature is szintén szemrevaló jószág, haha! (Mondjuk a kézből kifejlődő kisebbfajta mászkálós izé annyira nem jött be.)

A főszereplő csajt játszó Mary Elisabeth Winsted ismerős lehet a nem is olyan régi Scott Pilgrim vs the World-ből – ahol Ramona Flowers-et alakította, bár ott nem különösebben kellett szerepet játszania -, most egy szürke kisegérként lavírozik, és igazából nem találja a helyét a sok szakállas norvég archetípus között. Ellenben külön öröm volt látni a dán multi-talentum Ulrich Thomsen személyét a kutatásért felelős morózus főnökként, aki a film végén természetesen nem kerülhette el sorsát, haha!

Egy szó, mint száz: atmoszféra-teremtésben és para-faktorban ugyan nem múlja felül a nagy elődjét – nyilván nem is ez volt a konkrét célja, inkább egy klasszikus siker könnyed meglovaglásával elérhető bevétel -, de én azt mondom, hogy a mai felhozatalban még így is sikerült egy korrekt mozit összehozni.

Értékelés: 8/10

eyescream