Személy szerint kifejezetten kedvelem az olyan típusú filmeket, amelyekben az igazi, zsigeri rémisztgetést azzal érik el az adott írók/rendezők, hogy a néző szinte teljesen azonosulni tud a szereplők helyzetével, bele tudja magát lovalni a gondolatba: ez bizony velem is megeshet, és ha ez történne, én vajon mit tennék? Miképp kezelném a helyzetet, és hogy tudnék pontot tenni az ügy végére. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem ezt a hatást szeretné minden film így vagy úgy elérni, de ugyan mondja el nekem valaki, hogy egy Péntek 13 filmben ki szurkolt az elhullandóknak.
Az ilyen típusú „mi-lenne-ha” filmek közül csak néhány zsáneremet emelném ki, mint pl. a 28-as széria (Nappal, Héttel, s remélem egy kitűnő Hónappal), Romero élőhalott filmjei, esetleg a Nyílt Tengeren, de teljes szívnyugalommal idesorolom a legújabb apokaliptikus opuszt, a Legenda vagyok című művet is. Szóval nem azért írtam ennyit erről az alapról, mert túl sokat barátkoztam a kannásborral, hanem mert jelen cikkecském témája is egy ilyen jellegű filmmel foglalkozik. Túlélni egy olyan helyzetet, amitől általában lehet rettegni, talán csak annyi különbséggel, hogy itt nincsenek élőholtak, dühkórosok, egyéb fertőzöttek, hanem a Nyílt Tengeren példájánál maradva megpróbál a film a realisztikus elképzelések talaján maradni. Kár hogy ezt senki nem mondta el a forgatókönyvírónak…

Kellemesnek éppen nem nevezhető kis család érkezik Afrika kietlennek és kopárak tűnő végtelen szavannáira. Apuka (Peter Weller – Robotzsaru mindörökké!!), annak felesége, valamint előző házasságából származó két gyermeke, egy mindenre kíváncsi kiskölyök, valamint egy hisztis tinicsaj, akinek élete legnagyobb problémája, hogy képtelen elviselni apuka új feleségét, akire a válás után tett szert (megjegyzem, ha Weller mester korában én is ilyen dögös macát tudnék még szerezni, garantáltan inkább válnék.) Szóval egy alapvető konfliktus már akad is: új feleség kontra hisztérikus picsa.
Miután sikerült valahogy megismerkedni e kedves kis kompániával, annak három tagja, pontosabban új feleség, két kölyök, egy megbízhatónak tűnő vadász kíséretében szafarira mennek, amíg apuka dolgozik a környéken épülő gátnál (nem, nem maltert kever, tervező vagy mi…). Minden szép és jó, csak egy a bökkenő: a főúton viszonylag ritkán grasszálnak vadállatok, még ha az olyan poros, elhagyatott kis csapás is, mint amerre kirándulóink haladnak, így letérnek a kijelölt útvonalról, némi izgalom reményében. Tulajdonképpen még ez sem vezetne komolyabb traumához, ha a kissrácra nem jönne rá a szarhatnék. De nem fogjátok elhinni: rá jön. Ezért a túravezető zsebre vágja a slusszkulcsot, kezébe marja elmaradhatatlan túravezető-puskáját, kézen fogja a kisfiút, és elkíséri a legközelebbi fához, ahol kitolhatja a kábelt. Sajnos a nagy mutatvány azonban meghiúsul, ugyanis megjelenik a színen egy falka rettentő éhes oroszlán, aki annak rendje és módja szerint be is hamizzák a vezetőt, kedves kis családszerűségünk pedig egy slusszkulcs nélküli autóban rekedve, rettegve sikoltoznak az állatok királyainak újabb és újabb támadásai eredményeként. Második alapvető konfliktus: vérengző cicák kontra beszart utazók.
Ezek után lesz itt még elkeseredetten kereső apa, profi oroszlánvadász, a lerobbant kocsi felé járó fekete orvvadászok, üvöltés, morgás, hörgés, nagy kibékülés és bizalom, hogy aztán a film a lehető leggiccsesebb módon végre elénk tárja a stáblistáját.

Szerintem eddig viszonylag ritkán tettem meg, hogy egy film teljes történetét, még ha csak ily röviden is, de elétek vázoljam. Ennek egyetlen oka van: hogy megkíméljelek a megnézésétől. Mivel ez a mozi pocsék. De tényleg.
Na jó, ennyivel nem ússzátok meg, nézzük mire is alapozom ezt a véleményt: a színészi teljesítmények nem túl kiemelkedők, oké Mr. Wellerre nem élek panasszal, a nejét játszó színésznő szép meg minden, de a két kiskölyök már egyszerűen az idegeimre ment, különösképp kiemelve a csitrit az állandó nyafogásával. Őszintén szólva alig vártam, hogy valamelyik lurkót betápozzák a cicuskák, de ez sajnos nem jött be. A párbeszédek szörnyűek, hol tömött giccs, hol meg egyszerűen unalmas, siralmas. Arról nem is beszélve, hogy egyes pozitívnak beállított szereplőt a valóságban én magam kapnám puskavégre, lásd. a két orvvadászt.

De a film legnagyobb hibája nem itt keresendő. Hanem abban, amit már a bevezetőben megemlítettem, miszerint a realizmus talaja. Sajnos ez a film annyira elrugaszkodott ettől az apróságtól, hogy előbb hiszem el, hogy holnap reggel a falusi temető összes lakója az utcánkban fog csoszogni, mint mindazt, amit ebbe a sztoriba álmodtak. Persze, nem voltam még Afrikában, és viszonylag kevés időt töltök természetfilmek társaságában, de annyit azért tudok: oroszlánok eléggé ritkán támadják meg a kocsival utazgató és puskával felszerelt utazókat. Természetesen a filmbéli nagy oroszlánvadász ezt gyorsan megmagyarázza: „Lószart, ha éhesek bármit felfalnak”. Legyen. Oké. De ha annyira éhesek voltak a cicuskák, akkor nem hagytak volna annyi húst az egyik szerencsétlen fazon tetemén, hogy még a hiénák is kajolhassanak (lásd. Mellékelt kép).
Rendben, indokolatlanul, tiszta éhségből támadnak, tegyük túl magunkat rajta. De ettől függetlenül is hemzseg logikai buktáktól a film. Az oroszlánok a lehelletnyi időre feléledő, majd totál lerobbanó dzsipet követik rövidke útján, csak azért hogy továbbra is az aljnövényzetben fenyegetően morogva figyeljék a rettegő hármast (de lehet, hogy csak azért voltak annyira rákattanva a járgányra, mert zebraszínűre volt festve, rettentő jó ötlet…). Valamint még egy kérdés, ha a természetimádók válaszolni tudnak rá, akkor kérem tegyék meg mailben: mióta vadászik a hím oroszlán? (Persze költői kérdés volt…) Nos, azt hiszem ennyi elég is az Animal Planet részlegből, de sajnos azt kell mondanom, még közel sem soroltam fel minden logikai üresjáratot.

Összegezve: a történet silány, képtelenek vagyunk akár egy picit is beleélni magunkat, a szereplők érdektelenek (na jó, még mindig Murphy…), és már említettem a tömény giccs végkifejletet is.
Ami talán pozitívumnak számít, az a néhol fel-feltűnő szép fényképezés, és az itt-ott megjelenő egész kellemes aláfestő zene. Ennyi.
Ezt a filmet nem igazán ajánlom senkinek, ha mindenkép vérengző oroszlánokat akartok látni, akkor sokkal inkább nézzétek meg a Ragadozókat, az egy kiváló film, aminek ez a nyomdokaiba sem léphet.

 

értékelés: 3/10

John Doe