Amikor a Cinegore meghirdette a szerkesztők felvételét, egy ismerősöm ajánlotta e lehetőséget számomra. A jelentkezéshez egy régebben írt cikkemet küldtem el, de mivel hosszú lett, ezért felajánlottam a főszerkesztő úrnak, hogy az általam gyorsan megnézhető filmek közül válasszon egyet nekem, teszt-cikknek és az ő választása volt a Rémálom az Elm utcában, amelynek aztán a legújabb kivételével mindegyik epizódját volt szerencsém ide megírni. Most pedig következik a New Line Cinemat „felépítő” ikonikus gyilkos eddigi pályafutásának összefoglalása!

Wes Craven, aki olyan művekkel alapozta meg hírnevét a borzongatós műfajban, mint a Last House on the Left vagy a Sziklák szeme, majdnem három évtizeddel ezelőtt találta ki az embereket álmaikban megölő, késes kesztyűt hordó Freddy Krueger figuráját. Azonban a merész, sok speciális effektet igénylő forgatókönyv mellé senki sem volt hajlandó odaállni, egészen a ’80-as évek közepéig, mikor a frissen megalakult New Line Cinema és Robert Shaye producer zöld utat adtak Cravennek, így1984-ben megszületett a Nightmare on Elm Street. Röviden arról szól, hogy egy leginkább szellemnek/démonnak mondható egykori gyerekgyilkos álmaikban számol le Springwood városka tinijeivel, de egyikük rájön, hogyan szállhat szembe vele. Ez a mű izgalmas, véres, király a sztorija, jó a zenéje, remekelnek benne a színészek, az effektek még ma is megállják a helyüket, egyszerűen nem tudnék rá rosszat mondani. Akár láttad, akár nem, tudod, ki az a Freddy, mert a Robert Englund által életre keltett karakter a populáris kultúra páholyában állandó, névre szóló hellyel rendelkezik, és segítette elindítani több ember karrierjét is. A rendező később a még ma is újabb részekkel „büszkélkedő” Sikoly-szériával megteremtette a tinihorror műfaját, Englundból a rémfilmek ikonja lett és egy fiatal, jóképű, de ismeretlen színész, bizonyos Johnny Depp pedig ennek köszönhetően elindult a szupersztárrá válás útján. Valamint ez a mozi ismertette meg a világgal a ’80-as évek nagy sikolykirálynőjét, a Krueger ősellenségét játszó Heather Langenkampot is.

Aztán a hatalmas siker és a kiötlő kérésének ellenére kialakított nyitott befejezés miatt jött a folytatás. Itt már egy fiút üldöz a szétégett arcú démon, akiben testet akar ölteni. A Freddy bosszújában semmi nincs meg, ami az előző részt sikeressé tette: nincs egy szimpatikus főhős, hiányzik a serdülőkor változásaival járó trauma szimbolikus bemutatása és még a gyilkos alapvető jellegzetessége, az álmokban elkövetett emberölés sincs benne. Plusz negatívum a gyenge magyar szinkron, a logikátlan események sora és a túl keveset szerepeltetett pengeujjú. De a Nightmare II. még így is jól teljesített pénzügyileg, így megszülve a folytatást – én viszont a sorozat legbénább darabjának tartom, nem ajánlom senkinek.

Az első Rémálom minden várakozáson felül teljesített, a második pedig még összegányolt mivolta ellenére is szép summát hozott – ez a két dolog meggyőzte a sorozat atyját, hogy térjen vissza az Elm utcába. Craven jött, látott és győzött: az Álomharcosok majdnem az első rész nagyszerűségével felérő, méltó utód lett. Visszatért Heather Langenkamp, mellette láthatjuk a kezdő Patricia Arquette-et és a szintén zöldfülű Laurence Fishbourne-t, Gábor Zsazsát és egy egész csapat fiatalt, akik egy zártosztályon küzdenek meg az álmaikba betörő, öngyilkosságra késztető ördöggel. Itt aztán mindenki mindent beleadott: személyre szabott halálnemek, harc a valóságban és a párhuzamos képzeletbeli világban, Freddy haláli humora,  szép színésznők, fröcsögő vér, rockmuzsika meg fantáziadús eseménysorok: a Dream Warriors az egyik kedvenc epizódom mind közül!

A szép bevétel viszont hozta magával az újabb részt, megszületett a kissé felemás Az Álmok Ura. Ebben a részben a korábbi kaland túlélői halálukkal Freddy egy új nemezisét hozzák létre a félős, visszahúzódó Alice-ből, vagyis Lisa Wilcoxból. A lány ugyanis minden elhunyt barátjának megkapja a tehetségét (erejét, tudását, stb.) és végül képes lesz szemtől szemben harcolni a karmos kezűvel, akinek még egy új mítoszt is kreáltak a készítők. Van itt poénkodás, inkoherencia, logikátlanság, buta speciális effektek és így tovább. Sajnos a kezdeti főszereplő nem szimpatikus, de szerencsére hamar leváltják. Ha elfogadjuk, hogy Alice teljesen érthetetlen okokból megkapja barátai erőit, hogy Freddy valamiféle rossz útra tévedt álom-őr és hogy a diliházból szabadult fiatalokra senki sem néz ferde szemmel, akkor egészen jó másfél óránk lehet. A Dream Master a másodiknál jobb, de a harmadiknál már nem, viszont mindenképpen meg kell nézni, hogy értsük a következőt.

Szóval eddig azt tudtuk meg, hogy ha nem hiszel Freddy-ben, akkor nincs hatalma feletted, legyőzi őt a szeretet, ellensége bármilyen megszentelt dolog és elpusztul a saját tükörképétől is – de mi van akkor, ha egy új módszerrel akar újraéledni, aztán ismét betörni a valóságba? Erre ad választ az ötödik felvonás, Az Álomgyermek – és arra is, hogy mitől lett Krueger olyan, amilyen. A már a harmadik részben feltűnt Amanda Krueger ismét felbukkan, az előző epizód Alice-e pedig immár szőkén, az erői nélkül, terhesen kénytelen felvenni a versenyt az Elm utcai mészárossal. A tét még meg sem született gyermekének sorsa és barátai élete! Valamiért ebből nekem egy már-már a nézhetetlenség határát súroló verzió van meg, emiatt az ítéletem nem túl megbízható róla. Az alapötlet, Lisa Wilcox visszahozása és a nekem nagyon szimpatikus képregény-rajongó srác karaktere tetszett, viszont az összes többi dolog értékelhetetlen. Ebben a sztoriban ugyanis rengeteg lehetőség volt, ám ennek csupán kis százalékát sikerült kiaknázni és azt is nagyrészt hülye módokon… Azért annyira nem volt rossz, mint a kettő, nagyjából elődje szintjét tartja.

1991-ben végül eljött az a pont, amikor az addig produceri és kreatív feladatokat ellátó Rachel Talalay beülhetett a rendezői székbe és azt gondolta, hogy ő most egyszer és mindenkorra lezárja az esemény-láncolatot, végleg elpusztítva a rosszfiút. A remekül megcsinált Freddy halála a sorozat tökéletes lezárása lehetett volna. Bár a „pozitív” hősök közül csak a verekedős lány nyerte el szimpátiámat, de az események, az őrület és pusztulás bemutatása meg a humorral vegyített horror nagyszerű elegyet alkotnak. Adnak egy részleges motivációt is Kruegernek, ami eddig még nem volt neki, plusz magyarázatot kapunk a képességeire. Nagy pozitívum még Alice Cooper és Johnny Depp (újbóli) felbukkanása és hogy a (sajnos a kereskedelmi televíziózás átkától sújtott) betétdalt Iggy Pop adja elő. Egy kicsit más, mint a többi, van benne sok gagyi; de nekem így is tetszett! Lefőzi az előzményeit.

Amikor pedig már mindenki azt hitte, hogy tényleg vége, akkor Robert Shaye, Wes Craven és Heather Langenkamp újból összefogtak, hogy tető alá hozzák a sorozat legkirályabb darabját! Craven még a harmadik rész forgatásához előállt egy ötlettel, ami szerint a film főgonosza átlép a valós valóságba, ahol a róla szóló mozik szereplőit/stábját vadássza le – 1994-ben, tíz évvel az eredeti Rémálom bemutatója után ez az elképzelés alakot öltött, ebből lett a New Nightmare. A rendező, az eredeti főszereplő és a producer önmagukat alakítják, de megjelennek még ismerős arcok a többi epizódból is. Film a filmben, ráadásul ilyet nem nagyon lehet látni, hogy egy kitalált szereplő életre kel és gyilkolászni kezd. A sztori fordulatos, a légkör félelmetes, a hősök szimpatikusak, a gonosz fantasztikus, óriási trükköket láthatunk és ez sok elődjével ellentétben egy vérbeli, igazi horror lett! Csupán apróságok vannak, amikbe bele lehetne kötni, a legnagyobb baj azonban az, hogy ezt a remekművet az a bizonyos magyar kereskedelmi tv sosem adta még le, annak ellenére, hogy az ezt megelőző hat részt már kétszer is. Nekem ez az abszolút favoritom mind közül!

Aztán változások történtek a New Line háza táján. Tény, hogy a régi időkben ez volt az a társaság, ami felkarolta a horrorokat, mára inkább a Lionsgate vette át a szerepét. Hogy ez miért fontos? Azért, mert 1989-ben a Paramount eladta majdnem tíz éves szériáját, a Péntek 13-at a New Line-nak, így a hokimaszkos és karmos kollégája egy házba költözött – márpedig két dudás nem fér meg egy csárdában, ahogy ezt jól tudjuk. 1993-ban, immár az új tulajdonos égisze alatt elkészült az eredeti alkotót, Sean S. Cunninghamet visszahozó Jason Goes To Hell, ami teljesen elrugaszkodott mindentől, amit addig láthattunk. A befejezés pedig egyértelműen jelezte, hogy láthatjuk majd, amint a két mozivásznas mészáros összecsap! Sajnos a The Final Friday alcímű alkotás megbukott, ezért a nagy rangadóra még várni kellett. Közben elkészült a Wes Craven’s New Nightmare és a Jason X, végül pedig 2003-ban mégis megszületett a Freddy vs. Jason! Ebben a moziban mindkét ikon mindenfajta kliséje előbukkan, kicsit mindkettőt újraértelmezték, az egész eseménysort pedig egy leginkább horror-paródiának, vagy századik Sikolynak kinéző környezetbe helyezték. A filmet mégis elviszi a hátán a most is baromijó Robert Englund és a Jasont életre keltő Ken Kirzinger. A két óriás csatája közben minden más csak körítés, ám nem akármilyen. Hektószámra fröcsög a művér, van egy pár szemrevaló leányzó és dübörög az ütős zene is. Ez a leszámolás a maga gyengeségeivel együtt egy kitűnő film, ahol Freddy a mindenek feletti, abszolút gonosz szerepében tetszeleg. A végső küzdelmet és az utolsó jelenetet pedig biztos, hogy senki nem fogja elfelejteni! Hiába utálja minden „hozzáértő”, szerintem ez egy marhajó mozi!

Pár évig aztán csend volt, majd elindult az újrázási hullám legfrissebb áradata, a „dolgozzunkfelmindennyolcvanasévekbelihorrortésesetlegturbózzukfelháromdével”. Ennek folyományaként tavaly bemutatták a Rémálom az Elm utcában 2010-es változatát, ahol Englund helyett a frissebb (?) Jackie Earle „Rorschach” Haley öltötte magára a pengés kesztyűt, hogy egy átalakított sztorivonalon haladva egy fiatal pár életét próbálja meg tönkretenni. Az alapfelvetés kiváló: Freddy itt nem gyilkos, hanem gyerekmolesztáló, ami eredetileg is lett volna; de felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha a springwoodi szülők egy ártatlan, szerencsétlen férfit égettek halálra? Mi van, ha Krueger csak azért jött vissza, hogy ezért bosszút álljon? Az egész mozi sötét hangulatú, rengeteg utalás van az eredeti szériára, ám Haley már nem annyira érdekes a késes kezűként. Sok olyan pont van, ahol a mozi gyengén teljesít, például: a főszereplő srác, a másmilyen gyilkos és az erőltetettnek ható befejezés is. Szerintem nem lett túl jó, az összes többi újra lekörözi, ebben a szériában pedig valahol a negyedik és az ötödik szintjén foglal helyet. Kár érte, de jövőre elkészül a második része, ami lehet, hogy sokkal jobb lesz!

Erről a bizonyos 2012-es, immár 10. részről (ha az FvsJ-t is beleszámítjuk) egyelőre semmit nem lehet tudni. Én mindenesetre kíváncsian várom, láttunk már olyat, hogy a folytatás lekörözte az előzményt – itt ez nem lesz túl nehéz…

Összesítésben: A széria nagyon felemás, egymás után végignézve hullámzó színvonalat tapasztalhatunk. A ’84-es Rémálom, Az Álomharcosok, a Freddy halála és a Wes Craven’s New Nightmare kiemelkedik közülük. A Freddy vs. Jason már csak hab a tortán, ám az újra nem sikerült túl jól. A legjobb rész szerintem a hetedik, a legrosszabb a második.

A teljes sorozat értékelése: 7/10

tvshaman