Na, erre mondják, hogy a fagyi visszanyal. Meg hogy az ellenségem ellensége a barátom. Meg ugye ott van még annak a bizonyos varjúnak az esete a karóval, mert ugye láttuk már ilyet is. Apropó karó; olyankor van szopi, amikor elindulsz vámpírt vadászni, és kiderül, hogy a szerszámos ládából kihajigálhatsz mindent a karótól a fokhagymáig, mert valami olyanra bukkantál, ami nem egészen az, aminek látszik. Vagy mondhatnám úgy is, hogy az ellen nem véd. 🙂 Na ilyenkor mi van? És ha te is vámpír vagy? Ebben a mai világban már az se biztosíték az örök életre.

Két év telt el az első rész óta. Kiderült, hogy Whistler mégsem halt meg, a vámpírok magukkal hurcolták és átváltoztatták, hogy kedvükre kínozhassák, ha másért nem, hogy Pengének ennyivel is szarabb legyen. Aki egyébként azóta keresi is szakadatlanul az öreget, hogy likvidálja, gondolom szenvedései enyhítése képpen, aztán valami belső késztetésre mégis úgy dönt, hogy tesz egy kísérletet a ‘kigyógyítására’. Természetesen sikerül is neki, és így már hárman indulhatnak csatába a vámpírok ellen, ugyanis időközben Pengének lett egy kis mitugrász segédje Scud személyében, aki a nagypofájú ezermester szerepét tölti be a csapatban. Akkor lepődnek csak meg igazán, mikor a vámpírok küldöttsége segítséget kér Pengétől, ugyanis felbukkant egy új, mutáns vámpírfaj, aki ugyanolyan előszeretettel lakmározik a vérszíkvókból is, mint az emberekből. Vámpírkáink meg kissé megszeppentek, hogy a táplálákláncon nem ők vannak legfelül. Szóval Penge megy, segít, közben jól megnézi magának a rejtekhelyeket, amiknek biztonsági szintjét direkt miatta emelték annó a maximumra – látva a sok írtásra váró vérszopót, úgy érzi magát, mint kisgyerek a játékboltban. De ahogy mondani szokás: előbb a munka, aztán a szórakozás. Hozzácsapnak egy vérfarkasokból álló zsoldos csapatot, bár semmiből nem derül ki, hogy ezek ténylegesen azok amik, mert nem alakulnak át, nem vonyítanak és túlságosan nem is szívósak, szóval vagy elhisszük nekik, vagy nem, hogy farkasok… 🙂

Na mindegy. A lényeg, hogy a gonosz vempájörök természetesen átkúrják kedvenc vámpír-vadászunk fejét, a véletlenek nem véletlenek és a vége megint az, hogy Penge a lecsapoló masinában végzi. Mert ugye ő a fényjáró és mint olyan, mocskosul birizgálja a vérszívók fantáziáját annak lehetősége, hogy ők maguk is örülhessenek annak, hogy a hasukra süt a nap reggelente és ne kelljen hatezres faktorú napolajat kenni a valagukra, hogy leugorhassanak a közértbe. Gondolják, majd jól megmanipulálják a DNS-üket a Pengéjével, aztán mindenki boldog lesz, legalábbis ők biztos. Aztán végén megint ráb@sznak annak rendje és módja szerint…

Guillermo del Toro rendező filmjeit mindig is szerettem, kifejezetten hangulatos és élvezhető műveket produkál, ami ez esetben sincs másképp. Az első film hiányosságait bőven kipótolja és bár nincs meg az a hangulat, mint az előzőben, ellenben sokkal komorabb, sötétebb, másabb de semmivel se rosszabb az összkép, sőt talán még jót is tett az egésznek, hogy komolyabbra lett véve a hangsúly. Wesley Snipes még mindig kifogástalanul játsza Penge szerepét, és aminek külön örültem az Ron Perlman jelenléte, a kőbunkó vérfarkas vezér, Reinhardt szerepében. Perlman mindig üde színfolt, akárhol is bukkan fel. 🙂 Az akciók pörgősek, a látványvilág meg az effektek meg igencsak jófélék. Összességében szerintem az eddigi három közül ez a legjobban sikerült Penge film.

9/10

phobic23