Rendszeres olvasóink már tudják, hogy a spanyol horrorok általában szerkesztőségünk kollektív szívének csücskei szoktak lenni. Nem hiába, hiszen a legritkább esetben okoznak csalódást, és rendszerint egyedi hangvételű, filmes szempontokból is kiváló darabokat kapunk a félsziget alkotóitól. Így van ez A dohányzóasztal, Caye Casas új filmjének esetében is.

A dohányzóasztal a horror, a thriller és a kőkemény dráma hármas határmezsgyéjén mozog, jelenetről jelenetre billegve, hogy éppen melyik műfajt képviseli erőteljesebben. Igen, lesznek, akik azt gondolják, hogy nem illik rá a horror címke – leginkább azok, akik a lassú folyású, cselekménytelen, érzelmekre ható filmeket nem kedvelik, vagy hiányolják az ijesztegetést, vagy a félelemkeltést. Ilyesmikkel A dohányzóasztal nem szolgál. Cserébe döbbenetes, letaglózó érzelmi utazásra hív bennünket.

Mint említettem, cselekményben nem bővelkedik a film, így spoilerezni sem nagyon fogok, amikor elárulom, mi adja a történet sodrát. Főszereplőink egy kissé elhidegült házaspár, Jesús és Maria, akik éppen dohányzóasztalt vásárolnak. Alaposan össze is kapnak Jesús választása miatt, és Maria elvonul otthonról, hogy kiszellőztesse a fejét a veszekedés után – és újszülött fiukat az apára hagyja. A film első fele úgy pendíti meg azt a tabutémát, hogy a pár tagjai közé éket vert a terhesség és a gyermek megszületése, hogy egyáltalán nem mondja ki azt didaktikusan. Hétköznapi beszélgetéseik során egymásban forgatott tőrré válik minden mondat – a néző pedig egyhamar bizalmi helyzetbe kerül a szereplőkkel.

Egy sajnálatos, és minden tekintetben szörnyű baleset során (melynek részese az új dohányzóasztal is) a csecsemő életét veszti, Jesús pedig teljesen padlót fog. Sokkos állapotba kerül, melyben cselekedetei nélkülözik a logikát és a józan észt. Egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy fia halott, ezért nem tudja ezt közölni Mariával sem, és mindent elkövet, hogy minél később kelljen szembenézni az igazsággal.

A dohányzóasztal az a fajta film, ami nem akarja, hogy bárki megnézze. Az arra érzékeny nézőt rettenetesen megviseli, mindaz, amit lát – én is napok óta ezzel a történettel kelek és fekszem.

Sajnos nagyon félrevezető, hogy egyes filmes adatbázisokban vígjátékként, vagy fekete komédiaként tüntetik fel, sőt, még a trailer is ezt sugallja. Az első fél órában ugyan vannak még olyan pillanatok, melyekben felnevethetünk, de az azt követő mélységesen szorongáskeltő jelenetek során egyáltalán nem lesz kedvünk hozzá. Sok tekintetben emlékeztet Haneke Funny Games című filmjére, mert bár a téma merőben más, az érzés, amit a nézőben kelt, igen hasonló.

Az ismert spanyol színészek játéka kizárólag dicséretet érdemel, hiszen a Jesúst játszó David Pareja és Maria szerepében Estefanía de los Santos húsbavágó alakítást nyújtanak, de ezt a filmet elsősorban a kiváló rendezés viszi el a hátán. Caye Casas húzza az időt, kínozza szereplőit, a nézőt pedig a végére egyszerűen kifacsarja, mint a mosogatórongyot. Az operatőri munka még tovább erősíti mindezt: a jelenetek gyors vágásai összezavarnak, az eltolódó fókusz, a közelség, és az, hogy a kulcsjelenetekben valójában semmit nem látunk az eseményekből még tovább növelik a bizonytalanságot – és ezzel gondolatteremtő erejűek, hiszen A dohányzóasztal sokáig csak sugall, semmi nincs megerősítve, és az ellenkezője sem.

Maradandó élményt nyújtó film, ami alatt végig azt kívánjuk majd, csak lenne már vége… Szerkesztőségünk éves toplistáján “nemhorrorsága” miatt nem valószínű, hogy szerepelni fog, de a hazai kínálatban az év egyik legjobbja.

Kinek ajánljuk: Kisgyerekes, friss, vagy éppen még várandós szülők messzire kerüljék! Kiszakítja a lelküket. Másoknak csak ajánlani tudom, ha kedvelik a megrázó, lassú folyású, felépített, zsigerekre ható pszichológiai filmeket.

Értékelés: 8/10
Blissenobiarella