Ha a nyomozói munkára gondolunk, ma már, amikor számtalan olyan krimisorozatot nézhettünk végig, mint az NCIS, a Dr. Csont, vagy a CSI, magától értetődőnek vesszük, hogy a bűnüldöző szervek minden létező tudományos eszközt bevetnek a nyomozások során. Pedig az ezekben látható módszerek nem léteznek régóta, egyáltalán nem hétköznapiak ma sem, és különösen drágának számítanak, így jó részüket csak valóban szükséges esetekben és ritkán használják. A Serial Chillers rovat ebben a részben nem sorozatgyilkosokkal foglalkozik, hanem annak jár utána, hogy melyek voltak azok az esetek, amelyek a legnagyobb hatással voltak a törvényszéki és igazságügyi tudományok alakulására – a teljesség igénye nélkül, hiszen a téma akár könyvek százait is megtölthetné. Az előző részben már áttekintettük a különböző módszereket a kezdetektől az ujjlenyomatokig, ezúttal az 1900-as években vesszük fel a történet fonalát.

A föld ajándékai

1908-ban a németországi Rockenhausenhez közel egy Margarethe Filbert nevű elegáns asszonyt holtan, lefejezve találták egy mezőn. Egy ekkorra már hírnevet szerzett tudósembert, Georg Poppot, a törvényszéki tudományok egyik atyját kérték fel, hogy segítsen az ügy felderítésében; elsősorban a már fellelt bizonyítékok vizsgálatára. Az áldozat kezében hajszálak voltak, amikről úgy gondolták, segíthet megtalálni a tettest, azonban Popp közölte, hogy azok az áldozat saját fejéről származtak.

A kezdetektől fogva volt gyanúsítottjuk egy Andreas Schlicher nevű férfi személyében, de nem álltak rendelkezésre bizonyítékok ellene. A gyilkosságot senki sem látta, a férfi pedig tagadott. A rendőrség elkérte az aznap viselt ruháit, hiszen az áldozat állapota alapján a gyilkosnak valósággal úsznia kellett a vérben, de a beszolgáltatott ruhák tiszták voltak. Pechjére a közelben fekvő középkori vár romjai között megtalálták puskáját, hozzá való lőszereket és egy vérrel szennyezett nadrágot is – mindez azonban még nem volt kellően bizonyító erejű, hogy az orvvadászként ismert férfi követte el a brutális gyilkosságot.

Dr. Popp begyűjtötte Schlicher cipőit is, melyről azt vallották, hogy a gyanúsított felesége előző este letakarította, azóta pedig nem járt vele sem a mezőn sem pedig a vár romjainál. A cipőket mikroszkópos vizsgálatoknak vetették alá, és a rajta talált föld- és sármaradványokat összevetették a gyilkossági helyszínen, a várromoknál kiemelt mintákkal és a Schlicher földjéről vettekkel is. Ennek eredményeképpen a cipő valóságos naplóként szolgált a férfi napirendjéről: a cipőn legmélyebben fekvő nyomok a saját háza körül kerültek rá, majd egy réteg vörös homokkő és némi fűmaradvány következett a gyilkossági helyszínről, ezután pedig a romok területére jellemző szén- és téglapor következett homokos talajjal keveredve.

Popp ezzel megalkotott egy új tudományágat, a törvényszéki földtant. Schlichert ily módon a tetthelyhez tudták kötni és elítélték Margarethe Filbert meggyilkolásáért. A legfelső rétegben piros szövetszálakat is találtak, amelyek megegyeztek a nő szoknyájának anyagával, így a gyilkossághoz is közvetlen kapocs állt már rendelkezésre. A férfit elítélték, és egy év múlva vallotta be, hogy ki akarta rabolni az asszonyt, ám amikor annak tárcája üresnek bizonyult, dührohamot kapott és lefejezte őt.

Fotók és rovarok

A fotózás az 1930-as évekre már elterjedt volt a bűnöldözésben, hiszen már csaknem 50 évvel korábban, a Hasfelmetsző Jack felbukkanásakor is használták a gyilkosságok helyszínének megörökítésére. 1935-ben történt egy eset, amit forradalmian új módszer segítségével sikerült felderíteni.

Az ügy egy Moffat nevű településen kezdődött, Skócia Dumfriesshire nevű régiójában, az ország déli részén. Népszerű kirándulóhelyek találhatók itt, és voltak találhatóak száz évvel ezelőtt is, így sok turista látogatta a vidéket. Egy patak felett húzódó hídról egy arra sétáló asszony furcsa csomagokat vélt felfedezni a vízben, és ahogy jobban megnézte őket, legnagyobb döbbenetére az egyikből egy emberi kar lógott ki. A környék hamarosan megtelt rendőrökkel, akik számos további ilyen “csomagot”, vagyis újságpapírba csomagolt emberi testrészeket találtak, de kutatásuk több, mint egy hónapon át tartott, a víz ugyanis egészen messzire is elszállította ezeket.

A testrészeket az Edinburgh-i Egyetemre szállították, ahol a későbbiekben szerepet játszó fotózás mellett egy újabb forradalmi eszközt vetettek be a törvényszéki tudományok emberei: nem mást, mint férgeket. Az entomológia, vagyis rovartan tudománya a hatlábú ízeltlábúakkal foglalkozó biológiai tudomány, melynek részévé vált az igazságügyi rovartan, melyben az erőszakos jellegű bűncselekmények helyszíni szemléin a biológiai jellegű maradványokat vizsgálják változatos módszerekkel. Ez a gyilkossági ügy volt az első, amelyben az entomológia tudománya által nyertek kulcsfontosságú bizonyítékokat. A holttesteken talált férgek, lárvák fejlettségi állapotából következtetni lehet a gyilkosság időpontjára, vagyis arra, hogy a legyek és más rovarok milyen régen telepedtek meg a testnyílásokban, sebekben, és tették le petéiket.

A szakértők megállapították, hogy a maradványokról begyűjtött lárvák egy dongótól származtak, és fejlettségükből megállapították, hogy a gyilkosság körülbelül két héttel az első maradványok fellelése előtt történtek.

Mindeközben természetesen a “hagyományosabb” utakon is megkezdődött a nyomozás. Az esetleges szemtanúk felkutatása mellett vizsgálták az eltűnt személyek nyilvántartását is, de eredmények nélkül. A csomagolóanyagként használt papírokról megállapították, hogy azok a Sunday Graphic című újság egy helyi változatából származtak, melyeket kizárólag Morecambe és Lancester településeken terjesztettek, így figyelmüket e két városra fókuszálták a továbbiakban, és hogy jelentettek-e innen eltűnést.

Röviden: igen. Egy Mary Jane Robertson nevű, fiatal hölgyet szülei hiányolták. Szeptember végén jelentették eltűnését, miután már öt napja nem hallottak felőle, és ez meglehetősen szokatlan volt a lánytól, aki házvezetőnőként dolgozott egy Dr. Buck Ruxton nevű orvos házában. A férfi kezdetben megnyugtatta a szülőket, de végül mégis a rendőrséghez fordultak, ahol hamarosan fény derült arra is, hogy a Ruxton-házban nem csupán a házvezetőnő vált köddé, hanem a doktor felesége is.

A rendőrség Mary-t egyhamar azonosítani tudta a szülők segítségével, ugyanis a maradványokon talált ruhadarabokról egyértelműen meg tudták mondani, hogy azok hozzá tartoztak. A figyelem Buck Ruxtonra irányult, és megpróbáltak minél többet megtudni róla.

A férfi 1899-ben született Indiában, Bukhtyar Hakim néven egy fárszi családban. Bombay-ben végezte el az orvosi egyetemet és sebészi képesítést kapott szülész-nőgyógyászi eredményei mellett. Bár huszonévesen meg is házasodott, mindent hátrahagyva Nagy-Britanniába költözött, azon belül is az orvosi képzéseiről híres Edinburgh-be. Az itteni sebészdiplomát nem sikerült megszereznie, de indiai végzettségének köszönhetően praktizálni kezdhetett, és Lancasterben általános orvosként kezdte kiépíteni praxisát. Másodszor is megházasodott, ezúttal a dán Isabella van Esst vette feleségül, és hivatalosan is megváltoztatta nevét Dr. Buck Ruxtonra. A ’30-as évek elején három gyermekük született, majd alkalmazásba vették Mary Jane Robertsont is. Ahogy telt az idő azonban a kapcsolat megromlott, gyakoriak voltak köztük a veszekedések, melyekben a férfi hűtlenséggel vádolta feleségét. Ruxton elképesztően féltékeny volt, jeleneteit dührohamok és hisztéria kísérték, később a fizikai agresszió is teret kapott. A helyzet annyira kilátástalan volt, hogy Isabelláról tudjuk, hogy legalább egy ízben megpróbált öngyilkos lenni. A szomszédok több alkalommal is kihívták a rendőrséget ilyen esetekben, és az asszony többször el is költözött, de végül mindig visszatért férjéhez.

A rendőrség megállapításai szerint 1935. szeptemberében Isabella elutazott pár napra nővére társaságában, Ruxton pedig biztos volt abban, hogy valójában egy férfival folytatott viszony áll a kiruccanás hátterében. Őrült dühhel fogadta hazatérő feleségét, rátámadott, megfojtotta és leszúrta. A házban dolgozó Mary meghallotta a dulakodás zaját, és odasietett, amivel aláírta saját halálos ítéletét: mivel szemtanúvá vált, Ruxton vele is végzett, halálát fojtogatás okozta. Ezután a férfi a fürdőbe cipelte a holttesteket és feldarabolta azokat. A levágott testrészeket azonnal a fürdőkádba eresztett hideg vízbe helyezte, amiben így a vér feloldódott és könnyedén leereszthette a csatornán, a testrészeket pedig szárogatás után lepedőkbe és a később árulkodóvá váló újságpapírokba csomagolta. Gondoskodott az azonosítás megnehezítéséről is: felesége ujjait levágta, és a két holttest egyes darabjait direkt összekeverte. Éjszaka elautózott Moffatba, és megszabadult a bizonyítékoktól, reggelre pedig már otthon is volt.

A törvényszéki munka nehezének elvégzése még eztán következett: a fellelt maradványokat szortírozni kellett, és összeállítani a lehetőségekhez mérten legpontosabban a két csontvázat. Az egyikről a ruháknak köszönhetően már szinte biztosan tudták, hogy Mary volt, de továbbra is bizonyításra várt, hogy a másik holttest vajon Isabella Ruxtonhoz tartozott-e. Sikerült megállapítani, hogy az áldozat 160 cm magas, 35 és 45 év közötti korú nő volt, ám a puszta jellemzők megállapításán túl nem jutottak közelebb ahhoz, vajon ki lehetett.

A holttestek összeállításával megbízott törvényszéki orvosprofesszornak ekkor zseniális és áttörő erejű ötlete támadt: szerzett egy-egy fényképet Isabelláról és Mary-ről, életnagyságúra nagyíttatta őket, majd ugyanabban a szögben beállítva lefotózta a két koponyát is. A képeket egymásra helyezve tökéletesen passzoltak, és a későbbiekben Ruxton perében ez vált a legfontosabb bizonyítékká, és vezetett végül a férfi halálos ítéletéhez.

A tudomány fontossága

Egy évvel később, 1936-ban New Yorkban meggyilkoltak egy Nancy Titterton nevű nőt. A holttestre saját lakásának fürdőszobájában találtak rá, különös körülmények között: Theodore Kruger és inasa, John Fiorenza kárpitosok voltak, és előre egyeztetett időpontra hozták vissza Tittertonék fotelját, amit újratömtek lószőrrel, és az ajtót nyitva találták. Mivel már felküzdötték a bútort a harmadik emeleti lakáshoz, bár csodálkoztak rajta, hogy az ügyfél nincs otthon, úgy gondolták, leteszik a nappaliban a fotelt, így vették észre Nancy-t, és értesítették a rendőrséget.

Akkoriban a New York-i rendőrség kiemelkedett korának más bűnüldöző szervei közül, és magas költségvetéssel, számos szakembert foglalkoztatva működött. Így a lakást megszállták a nyomozók és minden lehetséges nyomot begyűjtöttek, amikből azonban nem akadt túl sok: egyetlen szőrszálat találtak az ágyban, illetve a holttest alatt a fürdőkádban egy 30 centiméteres zsinórdarabot, amivel összekötötték a nő kezét, miközben pizsamájával megfojtották.

A szőrszálat és a zsinórt elküldték a tisztifőorvos laborjába, hogy mikroszkópos vizsgálatnak vessék alá őket, és a tudománynak köszönhetően e két aprónak tűnő nyom is elegendő volt a tettes lefüleléséhez. A szálról kiderült, hogy lószőr volt, olyan, amilyet a fotelhez is használtak a kárpitosok – ők azonban állították, hogy nem léptek be a hálószobába, csupán bekukkantottak, amikor keresték az asszonyt. A zsinórról megállapították, hogy nem hétköznapi darab, mert főként kenderből és jutából készült. A rendőrség valamennyi New York-környéki kötélgyárat felkereste, hogy forgalmaznak-e ilyen összetételű terméket, és az egyikük válaszolt a felhívásra. Kiderült, hogy éppen a gyilkosság előtti napon adtak el ebből a típusú zsinórból Theodore Kruger kárpitoscégének.

Krugernek biztos alibije volt a gyilkosság időpontjában, a lószőr miatt pedig már egyébként is John Fiorenza volt a rendőrség figyelmének középpontjában, a zsinór pedig még inkább alátámasztotta a gyanújukat. Az inas múltjában már négy korábbi letartóztatás is történt lopásért és börtönben is ült már, ahol a pszichiáter téveszmékkel diagnosztizálta a férfit. A rendőrök bevitték, és miután ízekre szedték az alibijét az egyik nyomozó egyszerűen letette elé a zsinórdarabot, mire Fiorenza elhallgatott. Másnap beismerő vallomást tett: a gyilkosság előtti napon kiment Tittertonékhoz a fotelért főnöke társaságában, és bebeszélte magának, hogy Nancy vonzódik hozzá, ezért másnap reggel még munka előtt visszament hozzá, hogy meggyőződhessen róla – azonban tévedett. Fiorenza megerőszakolta, majd megfojtotta az asszonyt a rendőrök pedig alig tíz nap alatt rábizonyították.

A történet tanulsága a tudományokra való támaszkodás hasznossága volt a nyomozómunka során, és úttörő volt abban, hogy innentől fogva a detektívekben még inkább tudatosodott a helyszíni nyomok begyűjtésének elsőrendű fontossága – és a tetthelyek ilyesfajta elemzése máig is a bűnügyi felderítés egyik legfontosabb feladata.

Gyilkosság holttest nélkül

A bűnügyi nyomozás egyik legnagyobb kihívása 1949-re datálódott, és sorozatgyilkos John George Haigh lebuktatásához kötődik. Mivel az ő tetteinek történetét a közeljövőben tervezzük a rovatban szerepeltetni, így itt csak röviden írunk róla. A férfi az év elején megismerkedett egy jómódú özvegyasszonnyal, Mrs. Olive Durand-Deaconnel, akinek hirtelen nyoma veszett. Amikor az aggódó ismerősök értesítették a rendőrséget a férfi önként vett részt a kihallgatáson, melynek során elárulta, hogy nem csupán végzett az idős hölggyel, de „megsemmisítette” őt, és sosem fognak a nyomára bukkanni. Magabiztosan állította, hogy holttest híján a gyilkosság nem bizonyítható. Részletesen elmagyarázta, hogy a nőt becsalta a műhelyébe, ahol fejbelőtte, majd a holttestet egy kénsavval teli hordóba helyezte, ahol mintegy három nap leforgása alatt teljesen feloldódott. A folyadékot Haigh ezután kiöntötte az udvaron. A férfi nem csupán ezzel a gyilkossággal dicsekedett el, de bevallotta azt is, hogy ez már a hatodik volt, és minden ilyen tette után rátette a kezét az áldozat vagyonára.

A rendőrségre annak a feladatnak a megoldása várt, hogy hogyan tudnának tárgyi bizonyítékot szerezni az ügyben. A corpus delicti szerint a nyugati jogrendszerekben nem elegendő a tettes vallomása ahhoz, hogy elítéljék, hanem tárgyi bizonyíték is szükségeltetik hozzá – ezt használta ki Haigh, amikor a kénsav segítségével teljesen megsemmisítette a holttesteket.

Haigh azonban tévedett. A rendőrségnek sikerült a gyilkosság helyszínén található zsíros üledékből mintákat venni, és a föld alapos átvizsgálása során találtak egy fényes, piros követ, ami egy kimagasló képességű patológuson kívül mindenki számára csupán egy egyszerű kavicsnak tűnt volna. Az ügyben megbízott Dr. Keith Simpson azonban azonnal felismerte, hogy ez lehet a tettes elítélésének kulcsa, ugyanis a fellelt nyom egy epekő volt, ami ellenáll a savnak.
Ily módon sikerült bizonyítaniuk, hogy a hordóból kiöntött folyadék valóban egy emberi holttest maradványait tartalmazta, ezért összegyűjtötték a közel száz kilónyi sáros üledéket és laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá. Tizennyolc további csontdarabot találtak, melyek révén megállapították, hogy azok egy idős, ízületi panaszoktól szenvedő nőtől származtak. Az üledékből kivont mintegy tíz kilónyi zsír arra engedett következtetni, hogy az áldozat túlsúlyos volt, ahogyan a 69 éves Mrs. Olive Durand-Deacon is.

Az igazságügyi szakértők újabb áttörést értek el, amikor holttest nélkül is bizonyítaniuk sikerült egy gyilkosságot. John Haigh-et felakasztották.

Árulkodó vérfoltok

Egy valamivel később történt eset újra emlékeztetett a nyomok fontosságára. Az Egyesült Államok-béli Clevelandben található Bay View Kórház egyik legnépszerűbb orvosa, az idegsebész Samuel Sheppard feleségét, Marilynt 1954-ben, a július 4-ére virradó éjszakán meggyilkolták a házaspár tóparti otthonában. Miután az ügyészség kiderítette, hogy a jómódú, minden tekintetben álompárnak tűnő házasságban a férfi korábban már hűtlen volt, az esküdtszék készségesen elfogadta, hogy miután esti vendégeik hazamentek, a doktor a hajnali órákban felébredve valamilyen sebészi szerszám segítségével agyonverte ifjú, akkor már második gyermekükkel terhes feleségét.

A hálószoba, ahol Marilyn meghalt, valódi mészárszék képét nyújtotta. Az ágy vizeletben és vérben ázott és a szoba mind a négy falára, de még a mennyezetre is kerültek vérnyomok. Sam Sheppard szerencsétlenségére ezeket a kezdetben kiérkező hatósági emberek nem vizsgálták mélyrehatóan. Hiába adta elő saját verzióját, mely a következőképp hangzott: az este folyamán elaludt a kanapén, és furcsa, hangos zajokra ébredt hajnalban. Az emeleten egy idegen férfiba botlott, aki kiütötte őt. Magához térve látta, hogy Marilynt agyonverték, így mellé térdelt, és ellenőrizni akarta a pulzusát, amikor újra zajt hallott, ezúttal a földszintről. Rajtakapta a tettest távoztában, aki után egészen a tó partjáig futott, ahol is újra verekedni kezdtek. Egy ütéstől újfent elvesztette az eszméletét, és mire magához tért, a gyilkos már elmenekült. A házba visszatérve elsőként nem a rendőrséget értesítette, hanem szomszédjaikat hívta fel, és ezzel a történettel nem győzte meg sem a hatóság embereit, sem pedig később az esküdtszéket.

Hét hónappal később, amikor Samuel Sheppard már börtönben ült, újabb vizsgálatnak vetették alá a nyomokat, a helyszínen készített fotókat is egy szakértő segítségével. A nyilvántartásba vett bizonyítékok és a rengeteg fénykép korábban nem volt alapos elemzés tárgya, mert annyira egyértelműnek vették Sheppard bűnösségét. Továbbá az eljárás során is számos hibát vétettek, például a helyszínt nem biztosították megfelelően, beengedték az újságírókat is.

Az újonnan felkért szakértő, Paul Leland Kirk a szobában található vérnyomokat kezdte el vizsgálni, mert azokra korábban nem fordítottak figyelmet. A ház többi helyiségében is sok vércseppet találtak, ezeket az ún. luminol-próba segítségével rögzítették. A luminol egy már régóta ismert anyag volt, melynek igazságügyi felhasználását Walter Specht 1937-ben történt felfedezése tette lehetővé, melynek köszönhetően már tudjuk, hogy a luminol nevű vegyület és a megfelelő oxidálószer segítségével bizonyítható egyes foltokról, hogy azok vért tartalmaznak-e. Kirk alapos, mindenre kiterjedő számításaival és kísérleteivel kreatív módon nyújtott igen meggyőző bizonyítékokat, és ezzel megalkotta az ún. vérnyomelemzés tudományát, ami a későbbiekben kulcsfontosságú szerepet játszott számos elhíresült bűnügyben, például Michael Peterson és Robert Durst esetében is.

„A vérnyomelemzés (másik hazai elnevezése a vérfolt­morfológia) szakirodalmi fogalma szerint „a helyszínen talált vércseppek, vérfoltok alaki jellemzőiből von le következtetést a vérnyom keletkezésének körülményeire”. *

Paul Kirk részletes jelentést tett, amelyben kizárta Sam Sheppard felelősségét a gyilkosságban. Ennek segítségével is a férfi ügyvédjeinek egy évtizeden át kellett küzdeniük azért, hogy az ügyet újra tárgyalják az első eljárás felületességére hivatkozva. 1966-ban azonban a bíróságon is megálltak Kirk megállapításai, melyek segítségével a tíz éven át raboskodó férjet végre szabadon engedték. Bár megpróbálta feléleszteni orvosi karrierjét, miután két betege is meghalt műhibája következtében, barbiturát-függősége és alkoholizmusa tovább taszította lefelé a lejtőn.

1969-ben hivatásos pankrátor lett, bármennyire is hihetetlen, de „Killer Sheppard” művésznéven, és egy, a tanulmányait is hasznosító leszorító fogásról vált hírhedtté, amit „mandible claw” néven ismerünk, mely a nyelv alatti idegek nyomása által okozott extrém fájdalomra épül, és máig használatos. Karrierje egy évnél is rövidebb ideig tartott, mert a férfi 1970. tavaszán alkoholizmusa okozta enkefalopátiában elhunyt.

Sheppard halála azonban nem jelentette az ügy végét. 1989-ben újra élénk érdeklődés övezte ezt a már addig is hírhedtté vált esetet, amikor egy Richard Eberling nevű férfit, aki Sheppardékhoz járt ablakot mosni, elítélték egy másik nő meggyilkolásáért. 1997-ben a Sheppard házaspár fia pert indított a helyi hatóságok ellen az ügyben elkövetett hibák miatt, és ennek következményeként elrendelték a házaspár mindkét tagjának exhumálását DNS-bizonyítékok szerzésének céljából. 2000-ben hosszú heteken át tárgyalták, hogy vajon Eberling vagy Sheppard volt-e a bűnös, és az esküdtszék végül újra kimondta, hogy a férj kellett, hogy elkövesse a bűncselekményt. Ez a hivatalos válasz, és a jövőben már nem kerülhet újra bíróság elé az immár 70 éves történet – de máig vannak, akik vitatják, hogy a bíróság helyesen döntött-e.

A DNS nyomában

1987-ben történt egy gyilkosság Angliában, amire az egész világ felfigyelt, ugyanis ez vált az első olyan esetté, amelyben a bűnügyi nyomozások valaha volt legmeghatározóbb áttörésének felhasználásával jutottak eredményre.
1986. július 31.-én, egy csütörtök délutánon megtalálták a 15 éves Dawn Ashworth holttestét Enderby külvárosában. A lány egy szomszédos településen volt egy barátjánál, és gyalog indult haza a csupán pár perces úton. Testét gallyakkal és levelekkel fedték be, későbbi boncolása során pedig megállapították, hogy Dawn komolyan küzdött támadója ellen, aki megerőszakolta és megfojtotta.

A rendőrség szinte azonnal megnevezte fő gyanúsítottját: egy 17 éves fiú, a tanulási nehézségekkel küzdő Richard Buckland furcsán viselkedett a helyszín közelében és olyan részleteket tudott a gyilkossággal kapcsolatban, melyeket a hatóságok nem hoztak nyilvánosságra. Kihallgatása során bevallotta a bűntényt.

Azonban a rendőrség tagjai között felmerült, hogy a fiú talán sorozatgyilkos lehet, volt ugyanis egy megoldatlan ügyük három évvel korábbról. A szintén 15 éves Lynda Mannt csupán néhány száz méterrel arrébb gyilkolták meg, azonos körülmények között. Már akkoriban is úgy gondolták, hogy az elkövető egy helyi férfi lehetett, aki jól ismerte Lyndát – és bár mindez illett Richard Bucklandre, aki bevallotta a Dawn ellen elkövetett gyilkosságot, Lyndáét hevesen tagadta. Ebben az ügyben nem volt ellene semmilyen bizonyítékuk.

Mindkét gyilkosság esetében rendelkezésre állt azonban ondóminta, ezért a Leicesteri Egyetemen dolgozó Alec Jeffreyshez fordultak, aki nemrégiben fejlesztette ki a DNS „ujjlenyomatok” (fingerprinting) vizsgálati módszerét, ami arra alapoz, hogy akárcsak az ujjlenyomatok, az DNS-profil is minden ember esetében különböző és egyértelműen azonosítható. Korábban a technikát sosem használták bűnügyi nyomozásban, de az ondóminták vizsgálatával bizonyítani tudták, hogy mindkét gyilkosságot ugyanaz a személy követte el, aki azonban nem Richard Buckland volt. Így ő lett a világ első olyan gyanúsítottja, akit DNS-profilja alapján mentettek fel.

Kezdetét vette a világ első és azóta is egyik legnagyszabásúbb „DNS-vadászata”. Mivel a rendőrség meg volt győződve arról, hogy az elkövetőt helyben kell keresni, a környező településeken több, mint ötezer 18 és 34 közötti férfitól vettek nyál- és vérmintát. Ez a folyamat több, mint fél évig tartott és olyan drága volt, hogy külön kormányzati forrást igényelt. Bár minden támogatást megkaptak, a vizsgálat mégsem vezetett eredményre.

A várt áttörés 1987. augusztusában következett be, amikor is kiderült, hogy egy Colin Pitchfork nevű, huszonéves pék 200 fontot ajánlott kollégájának, hogy adjon helyette mintát, és az élt is a lehetőséggel. Amikor azonban egy kocsmában erről beszélgettek, fültanúja volt a pultosnő is, aki, miután hetekig rágódott azon, amit hallott, végül elment a rendőrségre és bejelentést tett.

Colin Pitchforkot azonnal letartóztatták és kötelezték a mintaadásra, ami egyértelműen bizonyította, hogy mindkét gyilkosságot ő követte el. Ő lett a történelem első olyan bűnözője, akit DNS-profilja alapján ítélték el, és kapott életfogytiglani börtönbüntetést.

Bár 2021-ben szabadlábra helyezték, pár héten belül vissza kellett térnie a börtönbe, mert megszegte a feltételeket, amikor fiatal lányokhoz „közeleledett”. Akkoriban egy, a letartóztatásában közreműködő rendőr úgy nyilatkozott róla, hogy Pitchfork olyasfajta pszichopata, aki szerinte képes a szabadlábra helyezési bizottsággal elhitetni, hogy veszélytelen, és szabadon engedhetik – de sokakhoz hasonlóan ő is azon a véleményen volt, hogy ennek sosem kellene bekövetkeznie. 2023. decemberében újabb meghallgatáson vehetett részt, de ezúttal elutasították kérelmét. Legfrissebb hír, hogy a férfi megtámadta a döntést és 2024. februárjában újabb meghallgatást irányoztak elő a számára, amire vélhetően még az év folyamán sor kerül majd.

Összegzés

A törvényszéki tudományok fejlődése sok egyéb mellett a 20. századi fejlődés egyik legfontosabb pillére. Napjainkban a technológiai haladás gyorsasága, és hogy az új módszerekre sokkal nagyobb nyitottság jellemző, még értékesebbé teszi a felfedezéseket a bűnüldözés számára. De nem feledhetjük, hogy az emberi tényező továbbra is az egyik legfontosabb része a bűnüldözésnek: hiszen nem csupán a nyomozói oldalról van szükség egy elmére, aki felismeri, racionalizálja és összerendezi a fellelt nyomokat, és a törvényszéki tudományok is csupán az elkövetés mikéntjére tudnak magyarázatot adni, azok miértjére sosem. Az indíték megállapításához vélhetően mindig szükség lesz az emberi részvételre: bár a tudományos bizonyíték önmagáért beszél, az emberi elme és lélek képes csupán e bizonyítékokat lefordítani és gondoskodni arról, hogy igazságot szolgáltassanak általuk.

 

Blissenobiarella

 

A szövegben található hivatkozásokon túl felhasznált források:

Stephen Wade: Notorious Murders of the Twentieth Century
Catching History’s Criminals: The Forensics Story (dokumentumfilm-sorozat)
https://www.policemuseum.org.uk/crime-casebook/interesting-cases/the-ruxton-murders-1935/
https://www.nlm.nih.gov/exhibition/visibleproofs/index.html
https://engagedscholarship.csuohio.edu/sheppard/
https://clevelandhistorical.org/items/show/590
https://www.famous-trials.com/sam-sheppard/2-sheppard
https://www.yourgenome.org/theme/the-dawn-of-dna-profiling-the-eureka-moment-that-revolutionised-crime-solving/
https://www.theguardian.com/uk-news/2016/jun/07/killer-dna-evidence-genetic-profiling-criminal-investigation
https://www.bbc.com/news/uk-england-leicestershire-68276868