David Gordon Green a Halloween filmszéria feltámasztása után egy újabb klasszikus horrort vett elő, hogy modern köntösben tálalja újra a nagyérdeműnek. Választása az Ördögűzőre, William Friedkin remekművére esett, amely az 1973-as, eredeti alkotás után bár sok folytatást kapott, azonban azok finoman szólva sosem értek fel az Ellen Burstyn és Max von Sydow nevével fémjelzett klasszikushoz, amelyet a mai napig az egyik legrémisztőbb horrorfilmnek tartanak. Őszintén szólva nem tudtam, mit várjak az Ördögűző franchise legújabb tagjától, mikor leültem a moziban, hiszen a ’73-as film nagy kedvencem és nem ez lett volna az első alkalom, hogy egy modernkori feldolgozás nagyon melléfogjon az eredeti klasszikushoz képest. Sajnos ez ezúttal sem történt másképp.

Victor (Leslie Odom Jr.) egyedül neveli 13 éves lányát, Angela-t, miután a neje gyermeke születésekor meghalt. Bár kettejük közt emiatt igen szoros a kapcsolat, a tinédzser lány próbálja a saját útját járni, és egy nap iskola után barátnőjével, Katherine-nel bemennek a közeli erdőbe szellemet idézni. 3 nap múlva térnek haza, mikorra az egész környék aggódva keresi őket. A kezdeti öröm után a szülőkre azonban újabb nehéz napok várnak, hiszen a lányok furcsán kezdenek viselkedni, ezért Angela-t kórházba viszik. Miután a helyi nővér ismét rejtélyes dolgokra lesz figyelmes, figyelmezteti Victor-t, hogy a lányát valószínűleg démonok szállták meg. A kétségbeesett apuka ezért felkeresi a híres Chris MacNeil-t (Ellen Burstyn), aki 50 évvel ezelőtt szintén hasonló dolgokon ment keresztül a lányával és amiről később bestseller-t írt. A nő rögtön Victor segítségére siet, hamarosan pedig egy teljes csapatot összeverbuválnak, hiszen a lányok meghalnak, ha nem végzik el sürgősen az ördögűzés veszélyes rítusát…

Bár nem vagyok filmgyáros, mégis úgy gondolom, hogy folytatást készíteni egy népszerű alkotáshoz nem egyszerű feladat, annak ellenére, hogy ilyen esetben nem a nulláról kell felépíteni a történetet és egy nagyobb franchise neve könnyedén becsalogatja az embereket a moziba. A nézők azonban ilyenkor elvárják, hogy valami újat, valami mást hozzon be a film szeretett világukba azonban mégis tartsa meg azokat az elemeket, amik miatt annyira rajonganak érte. Nagyon könnyű lehet a ló egyik vagy másik oldalára esni, ami miatt nem lesz jó a folytatás. Az Ördögűző: A hívő pontosan ebbe a hibába esett: egy-két apróbb utaláson kívül alig köszön vissza bármi az eredeti filmből. Nincs meg az a hátborzongató atmoszféra, a szimbolika és azok a felejthetetlen, hátborzongató jelenetekre való visszautalások is kimaradtak, mint például a 360 fokos fejfordulat, vagy Regan híres pókmászása, de még csak Jack Nitzsche különleges, 15/8-os ütemben írt hátborzongató zenéje sem, amik kultikussá tették az első részt 50 évvel ezelőtt. Ehelyett kapunk egy sima, már unalomig ismert ördögűzős sztorit, amikből már láttunk jobbat és rosszabbat is az elmúlt években. Sajnos a legújabb Ördögűző az utóbbi kategóriába esik.

Egy viszonylag lassú, szerintem kissé túlnyújtott bevezető után a film képtelen fokozatosan felépíteni a cselekményt. A szereplők szinte azonnal elfogadják, hogy itt bizony a gonosz ördög játszik velük játékot, nyoma sincs akkora mértékű kétkedésnek, a tudomány és a vallás egymásnak feszülésének, mint a ’73-as filmben. Szereplőink egydimenziósak, szinte egyikőjükhöz se tudunk kötődni, ezután kissé nevetségesként hat a moziban mellettem ülő kedves barátom által egyszerűen „Ördögűző Bosszúállóknak” nevezett brigád összeboronálása.

Az Ördögűző: A hívőnek ezzel a Bosszúállós felállással szerény olvasatomban lett volna egy üzenete: a csapatban különböző vallások képviselői állnak össze, és ahogy a film talán egyetlen pozitívuma, az eredeti műből visszahozott Ellen Burstyn karaktere is elmondja, ezen különböző vallásoknak, bár más-más rítussal, de ugyanaz a célja ördögűzésükben. Ennek számomra egyértelmű üzenete, hogy annak ellenére, hogy mi emberek sok dologban másképp hiszünk, azonban mind egyenlőek vagyunk és mind ugyanazokat a válaszokat keressük. (Habár a filmben ez kicsit ahhoz a jelenethez hasonlít, mint amikor a ’99-es Múmiában a feltámadó Imhotep ellen Beni karaktere szinte az összes nagyobb vallás imáját és szimbólumát beveti, hátha valamelyik hatásos lesz…Így csak nem lehet mellé lőni.) Ez egy nagyon szép üzenet, kár, hogy a lezárás során maga a film köpi szembe ezt, mint ahogy Regan Karras atyát az első részben: az addig az egyház utasítása miatt az ördögűzésből kimaradó katolikus pap egyszer csak betoppan az addigra már kifáradt és kétségbeesett csapathoz, akik mind megmentőként tekintenek rá, kvázi mintha eddig mindössze bohóckodtak volna és most megjelent végre a tuti fegyverük. Ezek után a lezárás teszi jobban tönkre az addig felépített mondanivalót, amiről sajnos spoilermentesen nehéz beszélni, de ez már csak hab a tortán.

Összességében az Ördögűző: A hívő egy súlyos hibának bizonyult, ami nem csak, hogy semmit sem vesz át nagy elődjéből, de még saját mondanivalóit is semmibe veszi a lezárás során. Horrorként egy átlagosnál picit rosszabb megszállós filmet szállítottak le David Gordon Greenék, akik már a folytatását készítik: reméljük, hogy tanulnak hibáikból.

Értékelés: 4/10

Kiknek ajánljuk: Akik nem láttak még elég megszállós filmet, vagy nem unják még azokat.

Kele-man