A 2022-es évben meglepően jó volt a horrortermés az európai országokban. Idei szerkesztőségi toplistánkon rögtön három északi gyártású film is helyet kap majd, és talán ennyi spoiler belefér: A keltetés című finn darab is köztük lesz.

Az idei Sundance Filmfesztiválon bemutatkozó A keltetés Hanna Bergholm debütálása is volt egyben, akinek e történet megírása és a film rendezése első komoly filmes munkáinak tekinthető. A keltetésben számos elem keveredik a horror zsáner különböző alműfajaiból, így nehezen bekategorizálható: nevezhetjük szörnyfilmnek, a cronenbergi testhorror egy kiváló darabjának, de mivel nem csupán szórakoztatni akar, hanem igen komoly társadalmi problémákra is rávilágít, és teszi ezt roppant igényes művészi megközelítésből, nyugodtan besorolhatjuk az „elevated horrorfilmek” közé is, ahol olyan kedvenceink foglalnak helyet, mint például a The VVitch, A fehér éjszakák vagy A ház, amit Jack épített; az idei filmek közül ide sorolhatjuk a Nope-ot, vagy az A látogatást. Ennek az új, a 2010-es években létrehozott műfaji kategóriának az a sajátossága, hogy nem elsősorban az ijesztegetés a célja, hanem mély, zsigeri horror bemutatása – no, nem mintha a korábbi évtizedekben ne léteztek volna ilyen filmek, most mégis így divatos hívni őket.

A történet főszereplője Tinja (Siiri Solalinna), egy tizenkét éves kislány és családja. Első pillantásra tökéletesnek tűnnek, a finn csoda megtestesítőinek: házuk egy palota, ők maguk is gyönyörűek, okosak, életük csupa öröm, vidámság és szeretet. Legalábbis ezt a képet hajszolja a videoblogger anyuka (Sophia Heikkilä), akinek a világában nem kap helyet a tökéletlenség egyetlen apró morzsája sem.

Így hát amikor egy nap egy varjú repül be a házba, lelkiismeretfurdalás nélkül töri ki a madár nyakát, Tinja pedig megtalálja és szobájába viszi az elárvult tojását, hogy kikeltse. A tojás, és később az abból kikelő varjúszörny szépen működő, véletlenül sem szájbarágós metafora Tinja lelkivilágára. A kiskamasz tornászlány ilyen anya mellett borzasztó megfelelési kényszerben él, valódi érzéseit nem csupán véka alá rejti, de talán megfogalmazni sem képes azokat, annyira elfojtásra vannak ítélve. Tinja szorongásának, frusztrációjának megtestesülésévé válik a varjúfióka, ami minden újabb és újabb traumával csak egyre növekszik, és válik valódi szörnyeteggé, hogy bosszút álljon azokon, akik Tinja ellen vétettek.

A film egyértelmű főszereplői Tinja és édesanyja, az apa és a kisöcs csupán egydimenziós díszletként van szerepeltetve. A film elsősorban az anya önzőségét helyezi a középpontba, azt, hogy saját kényszerei, és beteljesületlen vágyai miatt mennyi fájdalmat okoz családjának, és elsősorban a lányának, akiből saját maga tökéletesített mását próbálja létrehozni. Bár az influenszerkedés szervesen beépül a film cselekményébe, elsősorban nem e hazug világra reflektál a történet; és nem is a szörny elszabadulásának gore-élménye a lényeg, hanem a kislány lelki vívódása.

Nem állítanám, hogy A keltetés könnyen emészthető film. Nagyon sajátságos, skandináv hangulata van, ami számunkra olykor bizarr fekete humorával, és abszurditásával némiképpen idegenül hathat. Az apa, a kisöcs, de még az anya jóval alaposabban kidolgozott karaktere is paródiába hajlik, egyedül Tinja az, aki hús-vér emberként jelenik meg a családban. Mindezt remekül támasztja alá a színészi játék ami különösen a kettős szerepben látható Siiri Solalinna esetében kimagasló színvonalú.

A szörnyalak különlegessége abban rejlik, hogy a film készítői nem a CGI-t hívták segítségül a megalkotásához, hanem animatronikus, vagyis távirányított robotot használtak, ahogyan annak idején E.T. esetében is. A szörny-varjú-Tinja annak a Gustav Hoegennek a munkáját dicséri, aki korábban az Ex Machina mellett a Jurassic World-ön, illetve az új Star Wars filmeken is dolgozott. Ennek köszönhetően mozgása és egész megjelenése sokkal hihetőbbé teszi a jelenlétét, még azzal együtt is, hogy nem próbálkoztak egyáltalán azzal, hogy valósághűvé tegyék.

A keltetés valójában egy horrorelemekkel tűzdelt drámai történet egy szorongó kislányról, a szülői felelősségről és a túlzott elvárások okozta negatív hatásokról. Bergholm első filmjeként mindenképpen figyelemre méltó színvonalú alkotás – technikai oldalról nehéz belekötni, hiszen pompásan játszik a ház különböző szobáival, a fényekkel, és virágmintába csomagolja a klausztrofóbiát; mindezt gyönyörű fényképezéssel és jól eltalált zenével tálalva. Nem egy könnyű darab, és nem is minden ízében szórakoztató, de mindenképpen dicséretére válik, hogy nem habozik zavarba hozni vagy éppen eltaszítani magától a nézőt – és a manapság egészen rövidnek számító, még 90 percet sem elérő játékidejében folyamatosan képes fenntartani a feszültséget és a figyelmet.

Kinek ajánljuk: Elsősorban a skandináv stílus kedvelőinek ajánlanám, de a testhorror szerelmesei is találnak majd benne értékelendő pillanatokat. Jumpscare-ekre, ijesztegetésre vágyók kerüljék, mert unalmasnak fogják tartani, és nem horrornak.

Értékelés: 7/10

Blissenobiarella