Egy évtizede óriási rajongója vagyok Mike Flanagan munkásságának, már az aprópénzből (kb. 70 ezer dollárból) készült Absentia (Alagút, 2011) képkockáin is látni lehetett, hogy mindent tud kedvenc műfajunkról. A munkamánias amerikai „horrorguru” diadalmenete azóta is töretlen, ráadásul az utóbbi évek Netflix sorozataival (Mise éjfélkor, A Bly-udvarház szelleme, A Hill-ház szelleme) világszintű elismertségre tett szert.

Jelenleg nincs még egy horror-alkotó, aki évente ilyen minőségű produkciókkal tudna előállni, így egyáltalán nem véletlen, hogy számomra aktuális munkája volt az idei év legjobban várt sorozat premierje. A halloween-i tartalomdömping elején érkező széria október 7-én került fel a Netflix digitális kínálatába, és már az előzetesen kiszivárgott információk alapján lehetett tudni, hogy Mike Flanagan ezúttal egy kicsit más fába vágta a fejszéjét.

Nyílt titok, hogy imádja Christopher Pike munkáit, az amerikai író természetfeletti horror/thriller regényeinek célközönsége elsősorban a young adult korosztály. Az 1994-ben megjelent Az éjféli klub (kis)regényt a publikálás óta mozgóképre szerette volna adaptálni, a Netflix fejesei pedig jó érzékkel zöld utat adtak a projektnek, amelyre az eredeti szerző is áldását adta.

A nagy csavar azonban ezután érkezett, hiszen Mike Flanagan a korábbi klasszikus irodalmi adaptációihoz hasonlóan ezúttal sem a kitaposott utat választotta. A sorozat ugyanis nem kevesebb, mint huszonnyolc (!!!) Christopher Pike munkát igyekezett egybegyúrni, ami magunk között szólva is roppant tisztességes vállalás.

Lássuk mire jutott napjaink legmegbízhatóbb horrorfilm rendezője a Brightcliffe hospice falai között!

A sztori egy csapat halálos beteg tinédzser körül összpontosul, akik éjfélkor összegyűlnek rémtörténeteket mesélni egymásnak. Fogadalmat tesznek, hogy aki először hal meg közülük, az megpróbál kapcsolatba lépni a többiekkel a túlvilágról. Egyikük halála után rejtélyes események sorozata veszi kezdetét a hospice-ban, sokkal többet azonban nem szeretnék elárulni a cselekményből. Ahogy említettem is korábban, Az éjféli klub egy teljesen más kávéház, mint a korábbi klasszikus rémregényeken alapuló Mike Flanagan szériák, ugyanakkor nagyon könnyen találhatunk hasonlóságokat is.

Az elmúlás ilyen kézzel fogható távolságban egyik korábbi művében sem volt jelen, ráadásul életük elején járó fiatalok esetében kifejezetten nehéz a halál gondolatával megküzdeni. A young adult címke ellenére meglepően érett, és komoly dialógusokat kaptak főszereplőink, talán egy kicsit túlzottan is korukat meghaladó érettséggel beszélgetnek bizonyos dolgokról, de ez betudható a különleges élethelyzetüknek is.

A színészek egytől-egyig kitesznek magukért, hamar kialakul a szimpátia a kis csapattal, külön kiemelném Ruth Codd (Anya) alakítását, akinek ez élete első szerepe, de jövőre újra láthatjuk majd Az Usher-ház bukása Poe-adaptációban. Úgy látszik újabb taggal bővült Mike Flanagan alkotói csapata, akiket előszeretettel visz magával produkcióról produkcióra.

Technikailag is rendben van az összkép, a fényképezés remekül sikerült, a betétdalok, és összességében az egész miliő kiválóan hozza a ’90-es évek közepét. Amiből érezhetően kevesebb van, és amit nagyon sokan hiányolnak a sorozatból, az a direkt ijesztgetés, illetve a félelmetes jelenetek. A központi történet ugyan kellően természetfeletti, de valóban nem ezen a faktoron van a hangsúly. Ettől függetlenül az első epizódban így is beállították a legtöbb jumpscare-jelenet rekordját alkotóink. A rendező utólag persze beismerte, hogy ez inkább egy fricska akart lenni a gyatrán kidolgozott ijesztgetésekkel teli filmeknek, de én jót szórakoztam az ominózus jelenet alatt.

Összességében egy szépen összerakott, nagyon érzékeny témával foglalkozó drámai sorozat lett Az éjféli klub, de egyáltalán nem csak tinédzserek számára készült. Kell hozzá nyitottság, de mindenképpen érdemes esélyt adni neki, mert annak ellenére, hogy csak két részt rendezett Mike Flanagan, ez ízig-vérig az ő munkája. Ahogy a huszonnyolc munkát összerakta egy szériába, az egyszerűen zseniális, ráadásul ezúttal is sikerült legalább két tökéletes epizódot (Road to Nowhere, Anya) összehoznia.

Ha nem arra vágysz, hogy halálra ijesszenek, akkor nagyon ajánlom Az éjféli klub-ot, már csak azért is, mert a korábbi sorozataival ellentétben ezúttal nyitott a befejezés, így egy nap még folytatódhat a Brightcliffe hospice sokat látott falai között játszódó sötét történet.

7.5/10

afiaf