Oldalunkon változó gyakorisággal, de szeretünk azért megjelentetni játékokkal kapcsolatos kritikákat, hiszen horrorimádatunk mellett többünknek azért gamer lelke is van. Ritka azonban, hogy egy olyan játékot mutassunk be, amely azért a horrortól messze van, ugyanakkor a Horizon-széria mindenképpen olyan franchise, amely egyetlen játékfanatikus polcáról sem hiányozhat. Visszafogottan ugyan, de spoileres kritika következik a Horizon Forbidden Westről.

Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a Guerilla Games Horizon Zero Dawn című játéka komoly mérföldkövet jelentett a Sony és a Play Station történetében. Az íjakkal robotdínókra való vadászás a posztapokaliptikus világban egy rendkívül merész és akár sok sebből is vérezhető koncepció is lehetett volna, ám végül a HZD óriási sikereket és elismerések tucatjait tudhatta magáénak. Öt évvel később elkészült a Zero Dawn folytatása, a Forbidden West, melyben a főhősnővel, Aloyjal ezúttal a tiltott nyugatra kalandozunk.

Noha az open world-játékok sorát távolról sem a HZD nyitotta meg, mindenképpen elmondható, hogy egy még magasabb szintre emelte azt. A hatalmas bejárható világ és a történet egyedisége a Horizont sokak nagy kedvencévé varázsolta, és bizony sokan azok között a játékok között emlegetik, amelyre közel rá lehet aggatni a hibátlan jelzőt. A léc tehát szinte megugorhatatlanul magasan volt, a Forbidden West pedig nem is tudta teljesíteni az extrém elvárásokat, ám ettől függetlenül csak Horizon-mértékkel lett kicsit (hangsúlyozom, kicsit) gyengébb a Forbidden West.

A történetbe nem igazán szeretnék bővebben belemenni, főleg azért, mert az első résszel ellentétben talán a folytatásnak ez lett az egyik gyengéje. A világépítés hihetetlen érdekessége és az apokalipszis bekövetkeztének rejtélye az első részt akár azoknál is elvitte a vállán, akik kevésbé fogékonyak mondjuk az open world-játékokra, vagy íjak helyett otthonosabban érzik magukat egy rakétavetővel a kézben. A második részben ezt egy kicsit túltolták. Törzsek, ezzel együtt konfliktusok sokasága, messziről jövő váratlan fenyegetés és egy lezárással együtt belengetett harmadik epizód – ez így együtt mind talán egy kicsit sok volt, és már én is azon kaptam magam olykor, hogy a mellékszálak beszélgetéseit és történeteit unottan kattintottam tovább, erőmet inkább a főtörténetre tartogatom.

De igazság szerint akit nem érdekelt a történet, az sem vesztett olyan sokat, a játékélményből semmit sem vett el, ha nem tudtad, éppen pontosan miért is csinálod azt, amit, ugyanakkor a magyar felirat persze nagy könnyebbséget is jelenthetett azoknak, akik sztoriközpontú kalandra vágytak. A minden képzeletet felülmúlóan nagy világ és színes, változatos táj, tele ismerős díszletekkel Nyugat-Amerikából, hatalmas élményt ad a kalandoroknak. Minden apró fémvirág, tűzcsillám, lázadó bázis igazi élmény, és a sok küldetés sem válik repetitívvé, köszönhetően a rengeteg tennivalónak.

A karakterek sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a folytatásban, hiszen amíg az első részben legfőképpen Aloyt, illetve az elején Rostot ismerjük meg, addig itt a harcosnő mögött egy komplett “stáb” áll, akikkel el is indul kalandozni, amikor úgy hozza az idő. Szerencsére a készítők nem erőltették túl az érzelmi szálakat, és bár van lehetőségünk megkönnyezni egy-egy szomorú pillanatot, Aloy végig önmagához hűen viselkedik, persze a szükséges jellemfejlődéssel együtt.

Az egész játék egyik legnagyobb ígérete lett talán a leginkább csalódást keltő része, ez pedig a repülés. Az, hogy egy ilyen színes világot nem csak gyalogolva vagy robotokat feltörve fedezhetsz fel, hanem a levegőből is, szerintem sokak álma volt az első részt követően, de ennek megvalósulása kicsit keserédes lett. A játék vége felé kapjuk csak meg ezt a lehetőséget, nem is igazán nevezhető gyorsnak, az irányítás is kicsit nehézkes, így azt a katartikus érzést, amelyet ettől vártam, nekem sajnos nem adta meg. Mindemellett egy olyan karakterfejlesztőt tettek bele a játékba, amely tele van szükségtelen skillekkel, és bár jó ötlet volt, hogy játékstílustól függően máshogyan fejleszthessük Aloyt, itt is igaz, hogy a kevesebb talán több lett volna.

A Forbidden West hibátlanul tartotta meg azt, amiben erős volt, és bár a történet egy kicsit túlságosan keszekusza és sokrétű lett, a robotok változatossága, a harcrendszer és a szereplők miatt a Guerilla Games műve ismét szerepelhet minden idők legjobb játékai között. De az egyelőre nem reális, hogy a Zero Dawnnal egy kategóriában versenyezzen, az a léc ugyanis nem tűnik megugorhatónak mostanában.

Értékelés: 8.5/10

(Varin)