A Serial Chillers rovatban rendszerint egy-egy sorozatgyilkos részletes bemutatására vállalkozunk, de a témában egyáltalán nem elvetendő a csoportosítás gondolata sem, hiszen a kriminalisztika is rendszerint kategóriák szerint kezeli ezeket a bűnelkövetőket. Ebben a cikkben olyan szerelmes- vagy házaspárokról olvashattok, akik együtt – egymást hajtva, vagy éppen egymás ellenében – követték el hátborzongató rémtetteiket. Cikksorozatunk előző, első részét ITT érhetitek el.

A gyilkos párosoknak számos típusa ismert; az alkalmi társaktól kezdve a barátok által együtt elkövetett bűntetteken át eljutunk a szerelmes- és házaspárokig, akik együtt gyilkolnak. Igen sok esetben az vezeti őket erre, hogy szexuális életüket feltüzeljék. Általában jellemző rájuk, hogy a domináns fél a férfi, de sokszor a nő is aktívan közreműködik a gyilkosságok végrehajtásában, nem csupán engedelmeskedve, de saját sötét vágyait is kielégítendő.

Charles Starkweather és Caril Ann Fugate

Charles Starkweather a sorozatgyilkosok képzeletbeli panteonjának egyik leghírhedtebb alakja. Tettei sok művészt megihlettek, születtek róla dalok, filmek, irodalmi művekben örökítették meg gyilkosságait, fotóalbumot készítettek a helyszínekről, képregényben rajzolták meg a történetet, de még egy videójátékos referenciát is említhetünk (Manhunt, 2003). Starkweather kétségtelenül popkulturális tényezővé vált, és az ’50-es évek Amerikájának egyik szimbóluma lett.

Charles Raymond a nebraskai Lincolnban született 1938-ban, a Starkweather család harmadik gyermekeként a hétből. Munkáscsaládból származott, édesapja asztalos volt, édesanyja pedig pincérnőként dolgozott. Charles boldog gyerek volt, mígnem iskolába nem kezdett járni, ahol a többi gyerek kitaszította, és állandó csúfolódás tárgyává tette görbe lábai és beszédhibája miatt. Erősen rövidlátó volt, amit kamaszkoráig nem fedeztek fel, ezért azt hitték, tanulási nehézségei vannak.

Kamaszkorára erős fizikumúvá vált, és rajongott a Haragban a világgal (Rebel Without a Cause, 1955) című James Dean-filmért, ezért elkezdett a főszereplőhöz hasonlóan öltözködni. Charles is haragban volt a világgal: az őt korábban kicsúfoló és kiközösítő gyerekeken sorban bosszút állt, balhés fiúvá vált. Tizenhat éves korában kibukott a középiskolából, és viselkedését olyan erőszakos dührohamok jellemezték, amelyek miatt családjában is félelem övezte.

Tizennyolc éves volt, amikor bemutatták az akkor még csak tizenhárom éves Caril Ann Fugate-nak. Annak ellenére, hogy a lány öt évvel fiatalabb volt nála, őrült szerelembe estek egymás iránt. Charles egy raktárban kezdett dolgozni, és csak azért választotta ezt a helyet, mert közel volt Caril iskolájához. Ekkor még ő is szüleivel élt, de apja kidobta otthonról, miután a lány összetörte a család autóját, amikor Charles azon tanítgatta vezetni őt. Charles ekkor munkahelyet váltott, és szemétszállítónak állt, miközben bankrablásokat tervezgetett (amikre sosem került sor). Nihilista életfilozófiát követett, nem érdekelte semmi, csak a pillanatnyi elégedettséget kereste.

Évek óta dédelgetett féktelen dühe a világ ellen 1957. november 30.-án tört ki először, amikor elkövette az első gyilkosságot, melynek során egy Robert Colvert nevű benzinkutassal végzett, aki nem volt hajlandó hitelt adni neki.

Két hónappal később, 1958. januárjában, miután elhatározta, hogy feleségül veszi Carilt, és ezt közölte a lány szüleivel is, azok kidobták a házból, és megkérték, hogy a jövőben maradjon távol tőlük. A fiú visszatért egy 5.56-os kaliberű puskával, és kivégezte a szülőket, valamint Caril mindössze kétéves húgát is.

Ettől a ponttól fogva válnak bizonytalanná az események, már ami Caril részvételét illeti. Ő maga a későbbiekben, egészen máig is ártatlanságát hangoztatja, és azt, hogy valójában ő maga is Starkweather áldozata volt, aki fogva tartotta őt. A férfi állítása szerint azonban a lány nagyon is szívesen és aktívan támogatta őt a továbbiakban.

További hat napot töltöttek el Caril szüleinek házában, majd a Starkweather család egy régi ismerőséhez mentek, egy August Meyer nevű férfi farmjára. Charles tudta, hogy a férfi több fegyvert is tart otthon, és ezeket akarta ellopni tőle. Amikor Meyer kijött a házból, Starkweather azonnal lelőtte, és kutyájával is végzett.

A rendőrség alig pár órával azt követően, hogy távoztak a házból, felfedezte Caril családjának holttesteit. Elsőszámú gyanúsítottjuk egyből Charles volt, azonban ekkor még semmilyen bizonyíték nem állt rendelkezésre vele szemben, és a hatóságoknak ötletük sem volt, hogy hol keressék a fiatalokat.

Ahogy tovább menekültek a Meyer-farmról, az autóval beragadtak a sárba, ezért gyalog kellett továbbmenniük. Hamarosan egy szerelmes pár, Bob Jensen és Carol King álltak meg mellettük, és felajánlották, hogy elfuvarozzák őket valameddig. Ahogy beszálltak a kocsiba, Starkweather előkapta fegyverét, és Bob fejéhez szorította. Arra kényszerítette, hogy vezessen vissza a farmhoz, ahol a pincébe zárta a párt, és fejbe lőtte mindkettőjüket. Nem tudni, mi járt ekkor a fejében: talán attól félt, hogy már kitudódtak tettei, vagy egyszerűen élvezte a hatalmat, amit gyakorolhatott az emberek felett? A későbbiekben, mikor bevallotta, hogy lelőtte a férfit, azt állította, hogy a nővel Caril végzett, aki azonban vallomása szerint egész idő alatt a kocsiban maradt.

Ezt követően Lincoln egy gazdagabbak által lakott környékére hajtottak, ahol választásuk az igen tehetős Ward család házára esett; tervük az volt, hogy kirabolják őket. Starkweather leszúrta a szobalányt, eltörte a kutya nyakát, majd így várták, hogy a házaspár hazaérjen. Az egyedül érkező Clara Wardot szintén megkéselte, majd éjjel a férjet, Lauer Wardot is lelőtte. A pár ellopta Wardék kocsiját, amit a házból elemelt ékszerekkel töltöttek meg, és elmenekültek, elhagyták Nebraskát Wyoming irányában.

A Ward család halála nagyobb hírverést kapott, és egyre több rendőrt állítottak az ügyre, bevonták a nemzeti gárdát is. Mivel az autóra körözést adtak ki, a gyilkos párnak újra volt szüksége, hogy ne ismerjék fel őket. Következő áldozatuk egy utazó ügynökként dolgozó férfi, Merle Collison lett, akit csupán azért gyilkoltak meg, hogy Buickját elvegyék. A kocsiban kézifék is volt, ami akkoriban még nem volt minden modellben megtalálható, és Starkweather nem tudta kezelni, ezért csak kínlódott az autóval. Egy arra járó rendőr felfigyelt rájuk, és Caril Fugate hozzá rohant, miközben azt kiabálta: „Itt van Starkweather! Meg akar ölni!” Hatalmas autósüldözés alakult ki, de végül sikerült Charlest is elkapniuk, akiről Caril azt állította, hogy mindvégig túszként tartotta fogva őt – szemben a férfival, aki szerint több áldozatukkal is Caril végzett, aki imádja a lőfegyvereket.

Starkweathert csupán egy gyilkosságért, Bob Jensen halálának ügyében tudták elítélni, mert nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték a többi esetben; de ez is elegendő volt a halálbüntetés kiszabásához. Caril Ann Fugate állításait ártatlanságáról nem hitték el a bíróságon: bizonyították, hogy több alkalma adódott volna arra, hogy megszökjön az őt fogva tartó Charlestól, azonban ezekkel nem élt, így bűntársaként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Charles Starkweathert 1959-ben villamosszékben kivégezték, míg Caril Fugate jó magaviseletéért 17 év letöltött büntetést követően szabadulhatott. Ma már nyugdíjas, legutolsó információk szerint a michigani Hillside-ban él.

Raymond Fernandez és Martha Beck

Második történetünk mintegy tíz évvel korábban, az 1940-es évek végén történt. Raymond Fernandez, és segédje, Martha Beck perére 1949 nyarán került sor Bronxban. A történet bizarr szexuális részletei óriási felháborodást keltettek, és az évtized egyik legnagyobb érdeklődését kiváltó ügyévé tették.

Martha Beck egy gyermekkorában diagnosztizált „mirigy probléma” miatt világ életében túlsúllyal küzdött, és rendkívül korán lépett a pubertásba, ami még több bajt hozott a fejére. Bátyja molesztálta, amire anyja úgy reagált, hogy nem engedett senkit lánya közelébe, akinek így se udvarlója, de egyetlen barátja sem akadt. Felnőttként ugyan férjhez ment, és két gyereke is született, de ezek a kapcsolatok is inkább csak futó kalandok voltak. Nővérnek tanult, és igen tehetségesnek bizonyult. Önzetlenül és kiválóan végzett munkájának köszönhetően egy éven belül elő is léptették, és már főnővéri pozíciót tölthetett be egy gyermekkórházban. A boldogságához azonban egy férfi társasága hiányzott neki igazán, és az életét fenekestül felforgató eseménysorozat egy munkahelyi tréfából indult el: postaládájában egy társkereső klub felhívását találta, melyre jelentkezett is.

Raymond Martinez Fernandez 1914. december 17.-én született Hawaii-on, spanyol szülők gyermekeként. Szülei büszke és szigorú emberek voltak, különösen apja volt elégedetlen fia gyenge testi és jellembeli adottságaival. Raymond csupán hároméves volt, amikor a család Connecticutba költözött, onnan pedig tizennyolcévesen Spanyolországba ment, hogy nagybátyja farmján dolgozzon. Húszéves korára egészen megváltozott: jóképű, karcsú, de izmos testfelépítésű férfivá vált, aki nyugodt, udvarias modorával elbűvölte a nőket.

Egy hajón utazva egy baleset következtében egy acélból készült lemez a fejére esett, ami koponyatörést okozott, és valószínűleg visszafordíthatatlan agysérüléseket. Amikor a hajó kikötött 1945 decemberében, azonnal kórházba szállították, ahol egészen márciusig ápolásra szorult.

A kórházból való távozásának idejére Raymond komoly változásokon ment keresztül, melyek elsősorban személyiségét érintették. A korábban átlagos, közkedvelt, nyitott és jómodorú fiatalember visszahúzódóvá, megközelíthetetlenné vált, hangulatingadozások jellemezték és hirtelen haragba jött. Kevesebbet mosolygott és beszéd közben gyakran elkalandozott a tárgytól. Raymond Fernandez más ember lett.

1946-ban Brooklynba költözött, hogy a húgával éljen. Rokonsága meghökkent kinézetén, ami jócskán megváltozott, mióta utoljára látták: megszokott dús, fekete haját szinte teljes kopaszság váltotta fel a baleset következtében, ami így a sebhelyeket is folyton láthatóvá tette. Raymond gyakran napokra a szobájába zárkózott, és kibírhatatlan fejfájásra panaszkodott. Ekkor kezdett társkereső hirdetésekre válaszolni, levelek tucatjait írta meg naponta. Sok nővel megismerkedett ilyen módon, akiknek miután elnyerte bizalmát, ellopta pénzüket, ékszereiket, csekkjeiket – bármit, amihez hozzáfért. Az áldozatok, gyakran szégyellve saját naivitásukat, nem merték nyilvánosságra hozni az esetet és feljelentést tenni ellene.

Raymond így találta meg hivatását, mely valódi munka nélkül is igen jövedelmezőnek bizonyult. Így került kapcsolatba Martha Beckkel is, akinek sikeres üzletemberként mutatkozott be levelében.

Találkozásuk Floridában következett be, 1947. december 28.-án. Fernandez egy pillanatra sem mutatta, hogy csalódott volna a nő valós kinézete miatt, Martha pedig rendkívül jóképűnek találta, és odáig volt érte. A férfit otthonába vitte és bemutatta két gyermekének is, majd a közös vacsorát követően azonnal megadta magát a szexuális közeledésnek. Martha híresztelni kezdte, hogy hamarosan férjhez megy. Nem sokkal később azonban levelet kapott Fernandeztől, aki szerint a nő félreértette szándékait. Martha teljesen maga alá került, és öngyilkossági kísérletet követett el. Amikor ez Fernandez fülébe jutott, bocsánatot kért, és azt javasolta a nőnek, hogy látogassa meg New Yorkban. Martha újabb két hetet töltött vele, és csodásan érezte magát. Mivel állásából kirúgták, gyerekeivel New Yorkba utazott. Fernandez jól érezte magát Martha társaságában, ezért nem küldte el őket, hiába álltak további „karrierje” útjában. A gyerek viszont nem maradhattak, ezért Martha az Üdvhadseregnél hagyta őket.

A gyerekektől megszabadulva, a lakás csak az övék volt. Raymond mindent bevallott piszkos üzelmeiről Marthának, aki meglepően reagált. A nő ekkor már visszafordíthatatlanul úgy érezte, összetartoznak, és az a dolga, hogy segítsen a férfinak. A következő áldozatuk becserkészésére már együtt készültek, amit számtalan további követett. Raymond elcsábította a nőket és összeházasodott velük, mialatt Martha a férfi elvált húgaként pózolt, és mindenáron próbálta megakadályozni, hogy a frigyeket elhálják. A nőket megölték, holttestüktől ilyen-olyan módokon megszabadultak, és többezer dolláros vagyonnal léptek tovább.

Utolsó áldozatuknak volt egy kétéves kislánya is, aki vígasztalhatatlanul sírt, miután édesanyját a szeme láttára fejbelőtték és bebetonozták a ház pincéjében. Tanácskoztak, mit tegyenek a gyerekkel, de nem tudtak megegyezni. Végül Fernandez szava döntött: felszólította Marthát, hogy szabaduljon meg tőle. Bár Martha kezdetben ellenkezett, mert hiába volt túl több tucatnyi csalási és lopási ügyön, segédkezett több gyilkosság eltitkolásában, az, hogy egy gyermeket kivégezzen, elképzelhetetlen bűnnek tűnt számára már ekkor is. De sajnos már túl mélyen benne volt: nem volt otthona, nem voltak vele gyermekei, nem számíthatott senkire szeretőjén kívül, így végül fogott egy fémlábost, megtöltötte vízzel és addig tartotta alatta a kislányt, míg meg nem fulladt. Anyja mellett temették el.

A gyilkosságot érthetetlen fordulat követte: bár mindent elrendeztek ahhoz, hogy meglépjenek a városból, nem tették. A furcsa pár inkább moziba ment, ahol jóízűen falták a popcornt, majd a film után visszamentek a lakásba, hogy összecsomagoljanak. Ekkor kopogtattak az ajtón, és amikor Fernandez ajtót nyitott, két rendőrrel találta szemben magát. A gyanakvó szomszédok hívták ki őket.

Különös módon egyikük sem kért ügyvédet, és együttműködtek a hatóságokkal: szívesen válaszoltak minden kérdésre. 73 oldalra rúgó vallomásuk szólt szexről, mások megtévesztéséről és meggyilkolásáról is. Abban a hiszemben tették mindezt, hogy megúszhatják viszonylag enyhe büntetéssel is az ügyet együttműködésüknek köszönhetően, de nem érték el céljukat: 1949. augusztus 18.-án mindkettőjüket halálra ítélték, amit villamosszékben hajtottak végre.

A páros a lebukástól kivégzésükig szinte folyamatosan a címlapokon és a különböző bulvár lapokban szerepeltek, az USA „kedvenc” botrányhősei voltak sok szempontból. A történet részletesebb kifejtését korábbi cikkünkben ITT találod.

Ray és Faye Copeland

A sorozatgyilkosok tipikus jellemzői alapján való kategorizálásának a kriminológiában már gazdag irodalma van. Ezek alapján tudjuk, hogy a legtöbb sorozatgyilkos fiatal felnőttként, 25 éves kora körül válik aktívvá, és kezd gyilkolásba – azonban mindig akadnak kivételek, és erre példa a Copeland-házaspár, akik időskorukban követték el tetteiket.

Ray Copeland 1914-ben született. Családja az arkansasi Ozark Hillsben telepedett le egy aprócska farmon, a ’20-as évek végén pedig sokakhoz hasonlóan megszenvedték a nagy gazdasági világválságot. Raynek ott kellett hagynia az iskolát, hogy segítsen előteremteni a család megélhetését. Első bűncselekményét húszévesen követte el, bár a két disznó ellopása ekkor még következmények nélkül maradt. Ez valószínűleg felbíztatta, mert a következő években rendszeresen lopott el más tenyészállatokat is, de később már komolyabbra fordultak a dolgok: 1936-ban börtönbe került csekkhamisításért.

Faye-jel 1940-ben ismerkedtek meg, alig hat hónapon belül már össze is házasodtak, és tíz éven belül öt gyermekük született. 1953-tól fogva egy évtizeden át állandóan költözködtek, városról városra, és ez idő alatt Ray-t legalább öt alkalommal tartóztatták le hamis csekkjei miatt. Végül 1966-ban rájuk mosolygott a szerencse, és végre megvásárolhattak egy saját 40 hektáros farmot Missouriban. Szomszédaik nem kedvelték az ekkor már idősödő Ray-t, akit barátságtalan embernek ismertek meg, és gyanították, hogy veri a feleségét és a gyerekeit is, bár ők ezt később tagadták. Faye egy közeli üzemben kezdett dolgozni, ahol kesztyűket készítettek.

Mivel Ray tisztában volt vele, hogy ha újra elkapják egy hamis csekkel, biztosan börtön vár rá, új módszert dolgozott ki, melyben átutazókat, csavargókat vont be a csalásba – akik tovább tudtak állni, mielőtt bármi kiderült volna, és Ray keze is tiszta maradhatott. Bár az ötlet mindenféle eredetiséget nélkülöz, Ray Copelandnek éveken keresztül megfelelt, mígnem lebuktatták, és újabb két évet kellett börtönben töltenie.

Szabadulása után ismét változtatott módszerén, mely szerint a csalásba bevont személyt már végérvényesen el akarta tűntetni, ezért végzett vele. Egyik alkalmazottjuk a farmon gyanakodni kezdett rájuk, amit Ray megérezve megpróbálta őt is megölni, de a férfinak sikerült elmenekülnie, és bejelentést tett a rendőrségen. Mindez 1989. októberében történt. A rendőrség házkutatást végzett, és nem tartott sokáig, hogy rátaláljanak a sekély sírokba temetett testekre szerte a farm területén.

A holttesteken végzett boncolás alapján megállapították, hogy valamennyi áldozatot hátulról, kis távolságról fejbelőtték. Azonosításukban segítségükre volt egy lista, mely a farmon dolgozó idénymunkások neveit tartalmazta. A nevek közül tizenkettő mellett – köztük a megtalált öt áldozat nevével – egy-egy nagy X szerepelt Faye keze írásával. A farmon megtalálták a gyilkos fegyvert is, egy .22-es kaliberű Marlin puskát. Az összegyűjtött bizonyítékok között a legfurcsább egy Faye Copeland által varrt ágytakaró volt, amit az áldozatok ruháiból készített.

A házaspárt öt ember meggyilkolásával vádolták. Faye Copeland azt állította, hogy semmit nem tudott a gyilkosságokról, és ehhez ragaszkodott még azután is, hogy egyezséget ajánlottak neki: a gyilkossági vádakat az ő esetében összeesküvésre változtatnák, ha információval szolgálna a másik hét lehetséges áldozatról, akiket sehol sem találtak. Hiába, hogy ebben az esetben csak kevesebb, mint egy év börtönbüntetés várt volna rá a lehetséges halálbüntetéssel szemben, Faye semmit nem árult el.

Ray Copeland az eljárás során egy ideig a beszámíthatatlanságra játszott, majd megpróbált egyezséget kicsalni a hatóságokból, de egyik próbálkozása sem vezetett sikerre. Az ő esetében szilárdan álltak a gyilkossági vádak. A bíróságon halálra ítélték.

Faye esetében a védőügyvédje megpróbálta bizonyítani, hogy a nő a családon belüli erőszak következményeként az ún. BWS (Battered Woman Syndrome) nevű tünetegyüttestől szenved, amit hasonló gyilkossági eljárások során mentő körülményként szoktak mérlegelni. Bár ahhoz kétség sem fért, hogy Faye-t a férje az együtt töltött évtizedek során mindvégig bántalmazta és rendszeresen megverte, mindez nem volt elég ahhoz, hogy az esküdtszék felmentse, vagy enyhítse büntetését, így férjéhez hasonlóan őt is halálra ítélték.

Az utókor számára leginkább furcsa „rekordjuk” révén maradtak emlékezetesek bűntetteik: ők voltak a valaha volt legidősebb emberek, akiket halálra ítéltek – bár az ítéletet végül egyikükön sem hajtották végre. Ray Copeland 1993-ban betegségben halt meg a halálsoron, míg Faye büntetését később életfogytiglanra minősítették. 2002-ben szabadon bocsátották romló egészségi állapota miatt, így utolsó kívánsága – hogy ne a börtönben kelljen meghalnia – valóra vált, és egy idősek otthonában hunyt el 2003. decemberében, 83 éves korában.

Történetüket korábban képregényes formában és színpadon is feldolgozták, de filmen csak 2022-ben nyúltak hozzá – bár leginkább csak inspirációként. A Ti West rendezte X című slasher horror a ’70-es évekbe helyezi a cselekményt, melyben egy pornófilmet forgató stáb helyszínt keresve egy idős házaspár farmjára kerül, akik később megtámadják őket. A filmet leginkább a klasszikus slasherek hangulatát kedvelőknek ajánlom, nem sok eredetiséget tartalmaz, és túlságosan komolyan venni sem kell – azonban szórakoztató, és kellően véres darab.

 Gwendolyn Graham és Catherine Wood

Ez a gyilkos páros nem csupán aszerint kategorizálható be a sorozatgyilkosok között, hogy együtt, szexuális életük felpezsdítésének igényével követtek el gyilkosságokat is, de egy, a rovatban már korábban bemutatott kategóriának is megfeleltethetőek: a halál angyalai, vagyis olyan egészségügyben dolgozók, akik a rájuk bízott páciensekkel végeztek.

Az egyik leghírhedtebb halál angyalával, Genene Jones-szal szemben Graham és Wood nem gyerekekkel foglalkoztak, hanem egy idősek otthonában látták el a többnyire magatehetetlen betegeket. A 24 és 25 éves nők itt ismerkedtek meg, egyhamar összebarátkoztak, és 1986 során már egy párt alkottak.

Mindkettőjüknek megvolt a maga szomorú története: Gwendolyn állítása szerint apja molesztálta őt (ami jogi úton sosem került bizonyításra), ezért szomorú, magányos kamaszként nőtt fel. Cathy nagyon fiatalon házasodott, mely kapcsolat hét évvel később felbomlott, és a még mindig fiatal lány pedig teljesen magára maradt a világban, amivel nem tudott megküzdeni: ebben az időben több, mint 200 kilósra hízott. A két nő magánya egészen addig kitartott, míg egymáshoz nem sodorta őket az élet.

A barátságból viszonylag gyorsan átlépték a határt, hogy leszbikus kalandnak tekinthessék kapcsolatukat. Wood diétázni kezdett, és olvadtak róla kilók, nagyon élvezték a meleg bárok nyújtotta szórakozási lehetőségeket, sokat jártak bulizni. 1986 vége felé határozták el, hogy kapcsolatukat komolyan veszik, bármit is szóljanak hozzá a kívülállók: szerelmesek.

A szex terén Gwen kezdte a kísérletezést, ami eleinte csak játéknak indult. Kikötözte Cathy-t, és egy az arcára tett párnával az ájulás határáig fojtogatta őt. Cathy saját elmondása szerint lassanként megtanulta, hogy a gyönyör és a fájdalom egy érme két oldalát alkotják. Néhány hónap múlva azonban Gwendolynnak ez már nem volt elég.

Az Alpine Manorban elkövetett gyilkosságaikat három hónap leforgása alatt követték el, 1987. januárjától április elejéig. Először azt találták ki, afféle „belsős poénként”, hogy úgy választják meg áldozataikat, hogy nevük kezdőbetűiből a MURDER, vagyis gyilkosság szó jöjjön ki, így „megviccelve” a hatóságokat; azonban ez a terv nem jött be, a kiszemelt betegek túlságosan is ellenállóak voltak a praktikáiknak. Ez időszak alatt is képesek voltak úgy végezni munkájukat, hogy egyetlen panasz sem érkezett ellenük, és feljebbvalóik is elégedettek voltak velük, a mit sem sejtő betegek szerették mindkettőjüket.

Gwen elhatározta, hogy olyanokat kell választaniuk, akik már képtelenek a védekezésre. Áldozataik többnyire Alzheimer-kórban szenvedő, vagy demens betegek voltak. A módszer mindvégig megegyezett: mialatt Graham egy ronggyal megfojtotta az illetőt, Wood őrködött, hogy senki ne zavarhassa meg. Előfordult, hogy olyan izgalomba jöttek a gyilkosságtól, hogy egyből elvonultak egy üres helyiségbe szexelni, hogy kiélvezhessék, míg frissek az emlékek. Graham több esetben megtartott valamilyen emléktárgyat a holtaktól. A lebukás veszélye hozta izgalomba őket a leginkább, ezért sokszor tettek kollégáik előtt is olyan megjegyzéseket, amiket – szerencséjükre – azok csak fekete humornak véltek.

Áprilisban a két nő eltávolodott egymástól. Cathy-n lett volna a sor, hogy bizonyítsa szerelmét azzal, hogy ő is megöl valakit, azonban ő vonakodott ezt megtenni. Kimentette a helyzetből, hogy elhelyezték egy másik műszakba, így már nem volt Gwen közvetlen munkatársa, aki pedig egy másik leszbikus nővel kezdett egyre több időt együtt tölteni. Még az év augusztusában Wood elszólta magát a gyilkosságokról a volt férjének, aki – ki tudja, milyen okból – nagyjából egy évvel később a rendőrséghez fordult.

A rendőrség kezdetben szkeptikus volt, mert az 1987. tavaszán az idősek otthonában történt mintegy 40 haláleset közül valamennyi természetes okokra volt visszavezethető. Mivel az áldozatok 60 és 95 év közötti, súlyos betegségekben szenvedő nők voltak, boncolást sem végeztek rajtuk. A dokumentumok tanulmányozása azonban végül arra vezetett, hogy kiszúrják azt az öt esetet, melyeknél nem volt megfelelő magyarázat a halálra, és ez elegendő volt ahhoz, hogy az exférj vallomását hozzátéve megvádolják a két nőt.

1988. decemberében tartóztatták le őket. A gyilkosságok valamennyi részletét Cathy Wood révén ismerjük. A tanúk padján azt vallotta, nem a bűntudat vezette arra, hogy mindent elmondjon az exférjének, hanem a félelem attól, hogy Graham folytatni fogja a gyilkosságait. Bár a másik nő már elköltözött, telefonon tartották olykor a kapcsolatot.

„Amikor az Alpine-ban ölte az embereket, nem tettem ellene semmit, és már ez is szörnyű dolog. De amikor felhívott, és arról kezdett beszélni, mennyire szeretne egy kisbabát meggyilkolni, azt éreztem, meg kell állítanom valahogy. Tudtam, hogy egy kórházban dolgozik. Azt mondta, fel akarja kapni az egyik babát, és az ablakhoz vágni. Tennem kellett valamit, már nem érdekelt, hogy velem mi fog történni.”

Catherine Wood az ügyészséggel kötött megállapodás révén csökkentett börtönbüntetést kapott a kiszolgáltatott információkért cserébe. Míg Gwendolyn Graham életfogytiglani börtönbüntetését tölti, ő 2020-ban szabadult.

Alton Coleman és Debra Brown

Alton Coleman 1955-ben született az illinoisi Waukeganban egy ötgyermekes család középső fiaként egy gettóban. Anyja prostituáltként dolgozott, első gyerekét mindössze tizennégy évesen szülte, és nem sok figyelmet fordított rájuk. Altont „lepasszolta” az anyjához, akit így a nagyanyja nevelt fel.

A fiú kibukott az iskolából, és egy veteránkórház konyháján kezdett dolgozni. Korán bekapcsolódott a gettó utcai életébe, ahol „Nagy Al” néven vált ismertté. Kést hordott magánál, és már igen fiatalon összeütközésbe került a törvénnyel, leggyakrabban szexuális bűncselekmények kapcsán.

1973-ban rablásért, és egy idős nő elrablásáért és megerőszakolásáért állították bíróság elé, amiért börtönbe került. A börtönévek alatt számos alkalommal büntették meg, amiért molesztálta rabtársait – pszichiátriai profilja szerint szívesen közösül férfival, nővel és gyerekkel egyaránt.

Szabadulását követően a ’80-as évek elején kétszer is letartóztatták nemi erőszak elkövetéséért. A vádakat azonban mindkét esetben ejtették, mert az esküdtszék úgy találta, hogy az áldozatok beleegyeztek az aktusba. Nem sokkal ezután Alton megházasodott egy fiatal lánnyal, de a nő alig fél év után elhagyta őt arra hivatkozva, hogy nem bírta tovább elviselni a férfi bizarr, perverz és erőszakos szexuális fantáziáit.

1983-ban saját rokona is megvádolta, amiért egyik unokahúgával fajtalankodott, de a vádakat vélhetően Altontól való félelmében visszavonta, mielőtt elkezdődhetett volna az eljárás. Ezt két további ügy követte még ugyanabban az évben. Óvadék ellenében szabadult, és elmenekült egészen Indiana államig új barátnője, Debra Denise Brown társaságában.

Indianában elraboltak egy hét- és egy kilencéves kislányt, akiket egy elhagyatott erdős területre vittek. Alton megerőszakolta és megverte, mialatt Debra lefogta őket. Abban a hiszemben, hogy a lányok meghaltak, magukra hagyták őket, azonban egyikük életben maradt, és kórházba került. Beszámolója alapján azonnal keresni kezdték a másik kislányt, de már csak a holttestére találtak rá.

A tettesek keresésében az FBI Viselkedéstudományi Részlege (ma Nyomozástámogató-) is közreműködött, mialatt a páros tovább folytatta ámokfutását városról városra haladva. Pár naponta szedték újabb és újabb áldozataikat, így egyhamar az FBI tíz legkeresettebb bűnözőjének listáján találták magukat.

Hét héten át tartó „rémuralmuknak” 1984. július 20.-án vetett véget egy névtelen tippadó azzal, hogy elárulta a hatóságoknak, hogy a pár éppen hol található. Amikor letartóztatták őket, vérfoltos késeket, és egy .38-as kaliberű lőfegyvert találtak náluk. Összesen öt államban követtek el bűncselekményeket, legalább nyolc gyilkosságot, hét nemi erőszakot, három emberrablást és tizennégy fegyveres rablást követtek el – melyekkel helyi és szövetségi törvényeket is megszegtek.

Az ellenük való eljárás lefolytatására Ohio államot jelölték ki, melynek oka az volt, hogy itt volt a legnagyobb az esély arra, hogy halálbüntetést szabjanak ki rájuk. Még a tárgyalások megkezdése előtt a pár hivatalosan is összeházasodott.

Az egyik gyilkosságot Debra teljes egészében magára vállalta, ami kétségbeesett próbálkozásnak tűnt arra irányulva, hogy megmentse a halálos ítéletet kapott szerelmét. Vallomásában később más gyilkosságokat is bevallott, azzal dicsekedve, hogy senki nem érdekli Coleman-en kívül és jól szórakozott, miközben végrehajtotta a gyilkosságokat. Coleman sem viselkedett szemérmesebben a tanúk padján, ahol azt állította, hogy ha nem fáradt volna el addigra az ámokfutásban, simán végzett volna az őt letartóztató rendőrökkel is.

Az Ohióban kapott ítéleteket követően Indianában is mindketten megkapták a maguk halálos ítéleteit.

Anton Colemant végül 2002. április 26.-án végezték ki halálos méreginjekcióval. Bár ügyvédei tiltakoztak ellene, a kivégzést rengetegen nézték végig az áldozatok és hozzátartozóik közül. Az ítélet végrehajtása előtt közzétett egy bocsánatkérő levelet mindazért, amit tett, de levelében nem igazán tükröződött megbánás, leginkább csak elismerte tetteit.

Debra Brownt halálos ítéletét életfogytig tartó börtönbüntetésre mérsékelték 1991-ben, aminek indoka a nő alacsony intelligenciahányadosa (59-74) volt. Úgy ítélték, hogy Coleman befolyása taszította a nőt szolgalelkűségbe, és csak ezért vett részt a bűncselekmények elkövetésében. Bár a Colemannel való találkozását megelőzően sosem követett el semmi törvénybeütközőt, a tárgyalások során tanúsított viselkedése alapján nem tanúsított megbánást egészen 2005-ig, amikor egy videófelvételen bocsánatot kért az áldozatok családjától.

Michel Fourniret es Monique Olivier

Bár a Serial Chillers rovat a jóval gazdagabb forrásanyag miatt leggyakrabban amerikai sorozatgyilkosokat mutat be, mindig igyekszünk európai kitérőket is tenni, így jelen cikkünkben is górcső alá veszünk egy francia párt.

Michel Fourniret és felesége ügye a 2000-es évek elején robbant ki, és hosszú időre kiérdemelték a „leghírhedtebb európai sorozatgyilkos” kétes dicsőségű címét. Annyi bizonyos, hogy mindmáig az egyébként foglalkozását tekintve erdész Fourniret szedte a legtöbb áldozatot francia „kollégái” között – ő maga is tett olyan kijelentést, hogy még a belga szadista pedofil Marc Dutroux-n is túltett.

A házaspár esete hasonlóságai miatt összefonódott a Dutroux-üggyel. A földrajzi távolság nem volt nagy, hiszen míg Dutroux Belgiumban szedte áldozatait, Fourniret és felesége az Ardennek franciaországi területén tevékenykedett (és ezért kapta a sajtóban az „Ardenneki Ogre” vagy az „Ardenneki rém” megnevezést), ami szomszédos Belgiummal. A gyilkosságok elkövetése is hasonlóképpen a ’80-as és ’90-es évekre tehető, és az áldozatok mindkét esetben fiatal, iskolás – vagy még kisebb – lányok voltak.

Az elkövetés módszerében jelentős szerepet játszott Olivier is. Rendszerint ő játszotta el a csali szerepét, aki elcsalta magukkal az áldozatokat – a legtöbb esetben úgy, hogy megkérte őket, szálljanak be mellé a kocsijába, és úgy adjanak neki útbaigazítást az orvosi rendelőhöz. Volt, amikor ehhez Fourniret-val közös fiát is felhasználta. Ezután rendszerint még a furgonban megerőszakolta és megölte a lányokat a férfi.

Közülük több holtteste a házaspár tulajdonában lévő kastély birtokáról került elő, melyhez szintén nem tiszta úton jutottak hozzá. 1988-ban Fourniret egy korábbi cellatársa – egy bankrabló – felesége kereste fel, hogy részesedésért cserébe segítsen neki a férfi kiásni az elrejtett zsákmányt. Fourniret 500.000 frankot kapott, de elhatározta, hogy a többit is megszerzi; ezért feleségével karöltve csapdába csalták a nőt, megölték, és lakásáról elemelték az összeg fennmaradó részét is. Ebből vásárolták meg a Donchery-ben található Sautou kastélyt, melynek környékét később szinte teljes egészében felforgatták további holttesteket keresve.

Michel Fourniret 1942-ben született a közeli Sedanban, tehát a sorozatgyilkosság kezdetén, a ’87-ben már 45 éves volt. Szokatlanul magas kor volna ez a sorozatgyilkosság megkezdéséhez, de neki is volt már a rovásán. Először 1966-ban, 24 évesen tartóztatták le egy kislány szexuális zaklatásáért. 1984-ben ugyanez volt a vád, ám ezúttal már több kamaszlány volt az áldozat, így a férfit börtönbüntetésre is ítélték – három évet kapott.

A börtönévek alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, Monique Olivier-val egy a rabok számára biztosított levelezőtárs-programon keresztül. Fourniret leírta a nőnek arról szóló vágyait, hogy szűz lányokat óhajt megerőszakolni és kivégezni, amire a nő visszaírt, hogy szívesen segítene valóra váltani ezeket a fantáziákat. A gyilkosságsorozatba a férfi 1987-es szabadulását követően már kéz a kézben vágtak bele. A ’90-es évek nagyjából nyugalomban teltek, és a két utolsó gyilkosságot több, mint 9 évnyi kihagyást követően, 2000-ben és 2001-ben követte el, ezúttal már egyedül, felesége közbenjárása nélkül.

Lebukásuk 2003-ban következett be, amikor egy 13 éves lányt próbált meg elrabolni, akinek azonban sikerült elmenekülnie, és pontos leírást adnia a furgonról és elrablójáról is. Az eltűnt lányok közül nem sikerült mindenkit megtalálni, és Dutroux 1996-os letartóztatása óta többük esetében is felmerült a lehetőség, hogy Fourniret volt a tettes. Olyannyira tudatában volt ennek ő maga is, hogy amikor a lány elmondása szerint megkérdezte tőle, ő is a Dutroux-banda tagje-e, a férfi azt válaszolta: „Nem, én még náluk is rosszabb vagyok!”. A házaspárt otthonukban tartóztatták le, de hosszas kihallgatásuk sem vezetett beismeréshez. Monique Olivier volt az első, aki változtatott az álláspontján. Az ekkoriban már javában zajló Dutroux-per volt minden címlapon, és amikor tudomására jutott, hogy Dutroux feleségét, Michelle Martint 30 év börtönbüntetésre ítélték, az 55 éves asszony úgy gondolta, javíthat a saját esélyein, ha vallomást tesz férje tetteiről.

Elmondta a hatóságoknak, hogy összesen tíz gyilkosságot követtek el együtt, melyből nyolc áldozat tinédzser lány volt. Közölte az áldozatok nevét és a gyilkosságok dátumait is. Ezt a vallomást követően már Fourniret sem tagadott tovább, és elvezette a rendőrséget a hevenyészett sírokhoz a birtokukon – bár vannak olyan neki tulajdonított áldozatok is, akiket a mai napig sem találtak meg. A tárgyalás során a férfi nyolc gyilkosságban vallotta magát bűnösnek, de mivel csak hét holttest „állt rendelkezésre”, így hétszeres gyilkosként ítélték el 2008-ban. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a szabadulás lehetősége nélkül, míg felesége, Olivier a szintén életfogytiglani büntetésből 28 év letöltését követően kérheti szabadon bocsátását.

2018-ban és 2020-ban a férfi bevallott további három gyilkosságot 1988-ból, 1990-ből és 2003-ból. Vallomásait felesége is megerősítette.

Fourniret 2021-ben, 79 éves korában halt meg a börtönben, így mára Olivier maradt az egyetlen lehetőség, hogy megtalálják a máig is hiányzó holttesteket.

Roman Podkopaev és Inessza Tarverdijeva

Az oroszországi Sztavropolból származó Inessza Tarverdijeva (Inessa Tarverdiyeva, Инесса Тарвердиева) és második férje, a tizenegy évvel fiatalabb Roman Podkopaev (Роман Подкопаев) talán legbizarrabb párost alkotják felsorolásunkban, ugyanis arról váltak ismertté, hogy gyilkos vágyaik kiteljesítésébe bevonták családtagjaikat is. Szomszédaik természetesen úgy ismerték őket, mint feddhetetlen, kertvárosi, középosztálybeli családot: az apa fogorvosként, az anya pedig óvónőként dolgozott mielőtt a bűnöző életmódot választották.

Roman Podkopaev azonban már nem tiszta kézzel érkezett a házasságba. Első gyilkosságát akkor követte el, amikor még fogorvosnak tanult, áldozata egyik tanára volt. Később gyaníthatóan ő ölte meg a rejtélyes körülmények között elhunyt Arzu Tarverdijevát is, Inessza első férjét.

A sajtó az „Amazonok” nevet adta a családnak, utalva arra, hogy afféle modern matriarchátusban éltek, melyben a családfő egyértelműen a 46 éves Inessza volt, akit a rangsorban 25 éves, legidősebb lánya, Viktoria követett. Gyilkosságsorozatuk célpontjai elsősorban jómódú családok voltak, akiknek betörtek otthonaikba és nagyértékű elektronikus berendezéseiket emelték el. 2008 és 2013 között mintegy 30 ártatlan áldozatot szedtek ilyen módon, akik között több gyerek is volt, és hat rendőrök is. Sok esetben nem egyszerűen lelőtték, vagy más módon ölték meg a szerencsétleneket, hanem alapos kínzásnak vetették alá őket.

Letartóztatásuk akciófilmbe illően zajlott: 2013. szeptember 8.-án miután kivégeztek egy párt, és még egy másik otthonba is betörtek, robogón menekültek a tettesek, amikor egy közlekedési rendőr megállította őket igazoltatás céljából. Iratai helyett Podkopaev a fegyverét rántotta elő, és megölte a rendőrt. Erősítés érkezett, és Podkopaevet lelőtték, Viktoria pedig súlyosan megsérült. Inesszát és fiatalabbik lányát, a gyilkosságok idején még kiskorú, csupán 13 éves Anasztasziját később kapták el rejtekhelyükön, ahol rengeteg fegyvert, köztük 20 lőfegyvert, hangtompítókat, gránátokat és nagy mennyiségű lőszert tároltak.

Inessza elhíresült vallomása szerint tudatos döntés volt részéről a bűnözővé válás, amit nem tartott rosszabbnak bármilyen más foglakozásnál. A kihallgatások során tanúsított viselkedése arról árulkodott, hogy büszke a véghez vitt gyilkosságokra, és kiemelte, hogy a rendőrök megölését élvezte a legjobban, mert szívből gyűlöli a hatóságokat.  Hat éven át tartó gyilkosságsorozatukban segítségükre volt a később szintén letartóztatott Anasztaszija Sinelnik (Podkopaev húga) és férje, Szergej, aki egykor rendőrként szolgált, és mindvégig információkkal látta el a családot, így segítve őket bűntetteik elkövetésében; illetve segített túladni a zsákmányon.

Az orosz törvénykezés sajátosságai miatt meglepően enyhe ítéletek születtek a bíróságon: Inessza Tarverdijevát 21 évre, lányát, Viktóriát 16 évre, Podkopaev húgát 19 évre zárták börtönbe. Ám ez az engedékenység csak a nőkkel szemben jelentkezik, mert az őket segítő – a gyilkosságoknál egyébként jelen sem lévő – Szergej Sinelnik húsz évet kapott, alig kevesebbet, az Amazonok vezetője.

John és Sarah Makin

John és Sarah Makin történetéhez óriási ugrást teszünk térben és időben is: a 21. századból visszalépünk egészen a 19. századig – Európát pedig Ausztrália követi a térképen képzeletbeli utazásunk során.

John Makin 1845-ben született, családjában ő volt a negyedik gyerek a tizenegyből. Későbbi felesége, Sarah Sydney-ben jött a világra, szülei egyetlen és késői gyermekeként. 1871-ben házasodtak össze, öt közös fiuk és öt lányuk született.

John Makin szekeresként dolgozott, ám egy balesetben szerzett sérülése miatt nem tudta tovább űzni foglalkozását. Közös „vállalkozásként” a házaspár törvényen kívül született csecsemőket kezdett befogadni. 3-5 ausztrál font fejében Makin formálisan is vállalta az apaságot, ezzel megszabadítva a valódi szülőket a további felelősségektől a gyerekek kapcsán. Ebben az időben az anyjuktól elválasztott csecsemők halandósága annyira magas volt, hogy az árvaházak nem szívesen fogadtak be újszülötteket – így az ilyen pároknak nemigen volt kihez fordulnia.

A Makin-házaspár 1892-ben került a hatóságok látókörébe, amikor egy korábbi lakhelyükön (a család igen gyakran költözött, sokszor lakbér-adósságot hagyva maguk mögött) az ott dolgozó munkások két gyerek holttestére bukkant. John, Sarah és tinédzser lányaik megesküdtek, hogy az ott töltött idő alatt csupán egy baba állt a gondozásuk alatt, akit később vissza is adtak a szüleinek. A későbbiek során további holttesteket találtak a telken, összesen tizenhármat.

A gyerekeket nem tudták azonosítani, és a boncolás sem árulkodott ellenük elkövetett erőszakról, vagy mérgezésről. Makin egyik cellatársa elárulta, hogy a férfi azt mondta neki, hogy nem is fognak ilyen jeleket találni, és csupán illegális temetkezésért ítélhetik majd el. Négy esetben ejtették a vádakat, de végül az egyik holttestet sikerült azonosítani, így emberölés bűntettével vádolták meg a Makin házaspárt. A gyerek szülei hetente látogatták a családnál kisbabájukat, és nagyon meg voltak elégedve azzal, ahogyan gondoskodtak róla. Amikor a baba megbetegedett, Makin táviratot küldött az apának, hogy orvoshoz vitték, később pedig tájékoztatta róla, hogy a kicsi meghalt és a temetést is megszervezte. Később egy másik holttestet is azonosítottak: Horace Murray-nek hívták, és alig két nappal azelőtt került Makinékhoz, hogy tovább költöztek volna.

A páros mindkét tagját bűnösnek találta az esküdtszék, de Sarah Makin esetében kegyelmet kértek. Míg John Makin-t 1893. augusztus 15.-én felakasztották, Sarah életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.

A per során hangot kaptak olyan vélemények – elsősorban John Makin rokonsága részéről -, hogy a gyilkosságsorozat és a „bébifarm” értelmi szerzője egyaránt Sarah Makin volt, ő beszélte rá férjét a gaztettekre – és ezért ugyanolyan súlyos ítéletet érdemelne ő is. A nőt szörnyű, ördögi természetű boszorkánynak festették le, aki bármire rá tudta venni a jámbor John-t. A család petíciója azonban későn érkezett, a jogi folyamat kellős közepén, és nélkülözött bármiféle bizonyítékot az üggyel kapcsolatban, így a Végrehajtó Tanácsot nem győzte meg.

Sarah Makin lányai kérvényezték anyjuk szabadon bocsátását 1907-ben és 1911-ben is – utóbbi alkalommal kiengedték idős korára való tekintettel (66 éves volt ekkor), romló egészségi állapotára hivatkozva, és Florence nevű lánya gondjaira bízták. Pár hónappal később legidősebb lányához, a rákbeteg Minnie-hez és férjéhez költözött – Sarah a haláláig ápolta lányát, majd vejével élt egészen addig, míg 1918-ban őt is utolérte a vég.

Blissenobiarella