William Harrison Roller Ball Murder című novellájából először 1975-ben készült adaptáció James Caan főszereplésével, viszont az már ugye nagyon régen volt, és különben sem emlékszik rá senki, így könnyű és instant sikerben bízva 2002-ben újra feldolgozták. A már kezdetektől nem kicsit B-filmes atmoszférát nyújtó produkció az akció és a sci-fi műfajok határmezsgyéjén egyensúlyozva próbál meg egy nagyvállalatok által irányított, nézettség alapú extrém sportért rajongó utópisztikus társadalmat bemutatni.

Filmünk elején Jonathan Cross sikeres jégkorongjátékost láthatjuk, aki speciális eszközén (feltehetőleg San Francisco) forgalmas utcáin fogadásból csúszik le, ám mire hazaér, már a rendőrök szállták meg az otthonát az illegális cselekmény miatt. Szerencsére hipermenő verdájában felbukkan egyik barátja, Marcus és beajánlja, hogy jöjjön vele egy másik sportágba, mert azzal degeszre tömheti a zsebeit pénzzel. Négy hónapot ugrunk az időben, amikor a Jean Reno által menedzselt globális válogatott sorra nyeri a különféle, nem túl szerencsés gazdasággal bíró ázsiai országokban rendezett mérkőzéseket. Azonban a nézettség mindent felülír, így a fejesek a durva (és nem éppen legális) dolgoktól sem riadnak vissza. Cross és Marcus, valamint Cross szemrevaló titokban-barátnője egyaránt szeretne kiszállni, de a szabadulás nem ígérkezik könnyűnek.

Szinte hihetetlen, hogy a főleg A-ligás akciófilmekben (Die Hard, Die Hard 3, Ragadozó, Az utolsó akcióhős, A Thomas Crown-ügy) utazó John McTiernan kezéhez egy ekkora szemétkupac tapad. Minden ízében ultragyors pénzszerzési motivációt látni – hatványozottan igaz ez a forgatókönyvre. Már ha volt egyáltalán olyasmi, és nem csak látványos jeleneteket dobáltak sűrű egymásutánba, amelynek többségét a sportpályán forgatták le. Bármilyen más helyszín megjelent ezenkívül a filmben, az nagyon gazdaságos és leegyszerűsített, mondhatni alibi-környezetként simult bele az amúgy sem agyonkomplikált cselekménybe.

Az egész kidolgozatlan, logikátlan, és főleg átélhetetlen. Persze értem én, hogy magán a futurisztikusnak ható sporton és annak részletes bemutatásán van a hangsúly, viszont a rengeteg kapkodós vágás miatt rendkívüli kusza, káoszban fuldokló élményt kaphatunk. Nem pedig adrenalintól fűtött, feszült és izgalmas szekvenciákat – ahogy eredetileg szerették volna.

Az elszánt szépfiú Chris Klein (Amerikai Pite) és mindig laza, bevállalós LL Cool J (Háborgó mélység) színészi kvalitásait illetően nem kell nagy dolgokra gondolni, sőt igazából elég minimálisra, de még az amúgy drámai szerepeket bőven elbíró Jean Renotól is majdhogynem végig idétlen mosolygásra futja, csak néhol morcul be. Az pedig, hogy egészen véletlenül szerepet kapott benne a kis vöröske Dobó Kata, egyáltalán nem tölthet el senkit büszkeséggel.

Szóval itt ez a sport, akció sci-fi keverék, amelyet a nagyobb élvezhetőség kedvéért a korszak kisebb-nagyobb rock/metál bandáinak (P.O.D., Rob Zombie stb.) dalaival támogattak meg – sőt a Slipknot nevű kilenctagú iowai maszkos brigád konkrétan még élőben is zajong -, de sajnos összességében még a Rebecca Romijn által játszott karakter fedetlen felsőteste is izgalmasabb volt bárminél, ami ebben a produkcióban történik. A hab a tortán, hogy az 1975-ben készült első feldolgozás az iMDb tanúsága szerint kétszer ilyen jól sikerült (6.6 pont), mint ez a nagy rakás szerencsétlenség, mely jelen állás szerint csupán 3.1-en áll.

Értékelés: 4/10

eyescream