Skandináv horrorfilmekkel viszonylag kevés alkalommal találkozhat a hazai közönség, pedig szerintem az utóbbi években bőven készültek jobbnál-jobb, maradandó élményt nyújtó és/vagy egyedi hangvételű alkotások: Let the Right One In, Dead Snow 1 és 2, Wither, Frostbitten stb. Ezért aztán úgy vélem, mindig kiemelt jelentőséggel bír, amikor a futószalagon készült, klisés amcsi tucat-horrorokba már jócskán belefáradt rémfilmes rajongókat egy-egy izgalmasnak tűnő északi alkotással lepik meg. Már csak azért is, mert az esetek többségében náluk valahogy a látásmódjukból kifolyólag eleve adott egy sötétebb és ridegebb atmoszféra. Mint azt ahogy a Valaki a túloldalon esetében is látni fogjuk.

Apuka, nevelőanyuka és a kisfiú új házba költözik, ilyet már ugye elég sokat láthattunk a horrorfilmek világában. Egy idő után gyanús zajok és zörejek hallatszódnak a falakból, a kisfiú pedig közben új barátra tesz szert a szomszéd gyerkőc személyében. Ezzel mindössze csak annyi a bökkenő, hogy az ikerház másik oldalán már régóta senki sem lakik, így nevelőanyu jogosan kezd el gyanakodni. Amikor pedig megtudja, hogy az előttük itt lakó házaspár gyermekét elragadta valami, egyre inkább beindul a parafaktor, viszont az apuka még így sem hisz neki…

Tord Danielsson és Oskar Mellander svéd író és rendezőpáros produkciója igaz történet alapján címkével hirdeti magát, ami sajnos a mai világban már nagyon nem tud releváns lenni, ugyanis lassan minden második horror-mozi így próbálja magát pozicionálni. (Egyébként egy 2014-ben zajló paranormális eset volt a kiindulópont.) Továbbá, túl sok eredetiséget sem lehet vele kapcsolatban említeni, hiszen manapság a démonos vagy kísértetekkel teli, megszállt házas kánonba meglehetősen ritkán tud bárki bármiféle újdonságot vagy egyedi ötletet felmutatni.

Filmes referenciapontként említhetném James Wan híresebb franchise-installációit (Insidious vagy a The Conjuring szériát), de a Babadook  mély drámaisága is visszaköszönt. A kíváncsi, de egyben naivan barátságos kisfiúról pedig nekem valamiért folyton A ragyogás Danny-je jutott eszembe. Aztán ott van a szintén svéd rendező által készített Amikor kialszik a fény, vagy éppen a j-horrorokban menetrendszerűen felbukkanó kicsavart testtel, négykézláb furán közlekedő rémes jószág. Szóval akadnak ismerősnek tetsző vagy éppen kölcsönvett elemek bőséggel.

Nem szeretnék túlságosan spoilerezni, de a Valaki a túloldalon cselekménye két különféle, hogy úgy mondjam dimenzióban értelmezhető – legalábbis nekem ez jött le -, viszont ha az összképet nézzük, akkor ezen két réteg között sajnos bőven találhatunk logikai hibákat, hiányosságokat. De a mű lezárása szintén elnagyoltnak tűnik, konkrétan a befejezetlenség aurája lengi körül.

Misztikus eseményekben gazdag természetfeletti horrorként persze becsületesen telepakolták az alkotók jump scare-kkel, ami egy idő után kezd egy kicsit unalmas lenni, viszont a titokzatos és sejtelmes címszereplő antropomorf átváltozásaival látványosan spóroltak. Kár, hogy nem jutott kicsit több a játékidőbe; én még néztem volna többet a csontropogtató rémből. Ami viszont mindenféleképpen dicsérendő az alkotás technikai oldalával kapcsolatban, az az északi filmekre határozottan jellemző sötét és borongós, szinte rideg és melankolikus atmoszféra, amely egészen végigkíséri a filmet. De a cidriztető kísérőzenét szintén igencsak eltaláltak. És nem utolsósorban, a színészekkel kapcsolatban sem lehet egy rossz szavam.

Mindent összevetve, egy svéd horrorfilmhez képest kissé csalódott vagyok, mert jóval ötletesebb megoldásokra és egyénibb látásmódra számítottam, kevésbé támaszkodva a cikk elején említett elődökre, viszont egyáltalán nem mondanám, hogy a Valaki a túloldalon gyenge lenne, mert ijesztgetni azt fog tudni, csupán láthattunk már bőven hasonszőrű produkciót. Abban is szinte biztos vagyok, hogy a természetfeletti zsáner kedvelői ezekben az ínséges időkben azonnal rá fogják vetni magukat a mozik újranyitásának alkalmából.

A film megtekintését ezúton is köszönjük a Vertigo médiának. 

Értékelés: 6,5/10

eyescream