A Serial Chillers rovat ezúttal egészen távoli vidékre látogat, Ausztráliába. A kontinensnyi szigetország gyéren lakott tájain, hatalmas kiterjedésű erdőségeiben 1989 és 1993 között olyan sorozatgyilkosságra került sor, ami újdonságot jelentett a hatóságok számára: a gyilkos turistákra vadászott, és ritkán látott brutalitással végzett velük.

 

1992. szeptember 19.-én Ken Seily és Keith Caldwell a Belanglo erdőben futottak, amikor furcsa, kellemetlen szagra lettek figyelmesek. Először nem is akartak foglalkozni vele – arra gondoltak, valamilyen elhullott állat dögszaga lehet, amit éreznek -, de egyre erősebbé vált, és már nem tudták figyelmen kívül hagyni. A szag egy nagy kupac avarhoz, összedobált ágakhoz vezette őket, ahol egy csontvázat pillantottak meg. Csak akkor váltak biztossá abban, hogy egy ember maradványait látják, amikor észrevették, hogy egy fekete pólót és cipőt visel.
Értesítették a hatóságokat, akik azonnal kiszálltak a helyszínre még annak ellenére is, hogy a nap már lemenőben volt, és az erdőt hamarosan ellepte a sötétség. Nagy erőkkel kezdték meg a helyszín átkutatását és vizsgálatát – bár ekkor még egyikük sem sejtette, hogy Ausztália történetének legnagyobb nyomozása vette kezdetét.

A keresés

A helyszín átkutatása során már másnap találtak egy újabb holttestet, csupán harminc méterre az elsőtől – ezúttal az avarból és botokból álló „rejteket” egy fatörzs is kiegészítette, ami alatt a test feküdt.
Rögtön elkezdődtek a találgatások a sajtóban, hogy kik lehetnek az áldozatok, ugyanis több olyan eltűnt személyt is kerestek ekkoriban Ausztráliában, akik másodmagukkal utaztak. Évente körülbelül százezer fiatal, hátizsákos turista érkezett az országba a világ minden tájáról kirándulni, szórakozni. Két angol turista, a 21 éves Caroline Clarke és a 22 éves Joanne Walters öt hónapja nem hallatott már magáról. Mivel eltűnt személyként keresték őket, a rendőrség már rendelkezett fogászati kartonjaikkal, ami alapján azonosították őket. Együtt hagyták el Sydney-t, hogy délre, Melbourne felé utazzanak stoppal, és munkát vállaljanak, hogy a pénzből fedezzék további utazgatásaikat a kontinensen.

Joanne Walters szülei ekkor már Sydney-ben voltak, kétségbeesetten keresve Joanne-t, így őket a rendőrség személyesen, míg Clarke-ékat telefonon értesítették arról, hogy lányaikat brutálisan és különös kegyetlenséggel kivégezték.

Joanne Walterst késsel szúrták meg több alkalommal. Ruháján és kezein fekete hajszálakat, torkában a szájába tömött rongy maradványait találták, illetve hasonló szálak voltak a nyaka körül is, azt valószínűsítve, hogy fojtogatták. Nem tudták biztosan megállapítani, de szexuális abúzusra a jelek szerint nem került sor, de holtteste őrült, vehemens támadásról árulkodott, összesen 14 ilyen jellegű sebet találtak rajta, melyek közül öt átvágta a gerincét is. Védekező sérüléseknek nem volt nyoma, ami arról árulkodott, hogy a gyilkos teljesen uralta a helyzetet. A sebek alakjából ítélve egy ún. bowie késsel követték el a támadást.

Caroline Clarke karjai ki voltak nyújtva a feje fölé, fejét egy vörös színű rongyba tekerték, melyen első pillantásra jól látszottak a golyó ütötte lyukak. A textil eltávolításakor egyértelművé vált, mi történt: a lány tízszer fejbe lőtték. A koponyából csupán négy golyó távozott, hat bent maradt, melyből négyet sértetlenül emeltek ki. Caroline arca, állkapcsa teljesen összetört. Egy hasonló szúrt sebe volt, mint a Joanne-on láthatók, a háta felső részén. Ruházata neki is rendben volt, semmi nem utalt szexuális motivációra.

A nyomozók és a helyszínelők a környék minden négyzetcentiméterét átfésülték. Körülbelül négy méterre Caroline holttestétől hat darab cigarettacsikket találtak – melyek márkája azonos volt -, amiből arra következtettek, hogy valaki elég sok időt eltöltött a gyilkosságok helyszínén. Találtak továbbá egy tucat töltényhüvelyt és azon a helyen, ahol Caroline feje feküdt, három lövedéket is.
Körülbelül 40 méterrel arrébb egy téglákból épített tűzrakóhely is volt.

A következő napokban fáradhatatlanul kutattak tovább az erdőben, kiterjesztve a kutatási területet, de nem találtak sem további holttesteket, sem az áldozatok holmiját. A hatóság végül tájékoztatta a sajtót, hogy kizártnak tartják, hogy további áldozatok legyenek a Belanglóban – mely kijelentést később nagyon megbánták.

Vizsgálatok

A Caroline holttestében talált lövedékeket, és a helyszínen talált hüvelyeket Gerard Dutton ballisztikus kezdte vizsgálni, és már a kezdetektől biztos volt benne, hogy ennyi bizonyíték birtokában képesek lesznek azonosítani a fegyvert, amiből kilőtték őket.
A helyszíni modellezés révén jutottak arra a következtetésre, hogy a lövéseknek három irányból kellett érkezniük, ez azonban ellentmondott annak, hogy a töltényhüvelyeket egy helyen találták meg. Dutton őrmester vetette fel elsőként azt az elképzelést, hogy a gyilkos a lövések között mozgathatta az áldozat fejét, hogy célba lövést gyakoroljon rajta.

A bizonyítékok nem vittek ennél közelebb a gyilkos kilétéhez, és a nyomok egyre inkább kihűltek, így törvényszéki pszichiáter segítségét kérték, hogy többet tudhassanak meg arról, milyen emberrel állnak szemben. Dr. Rod Milton a személyiségrajz felállításához elengedhetetlennek látta, hogy meglátogassa a helyszínt, kivitték hát a Belanglo erdőbe. Itt rögtön arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosnak jól kell ismernie a környéket, mert a bozótosban könnyű eltévedni. A tény, hogy a gyilkos ismerős volt a helyszínen, arra utal, hogy a gyilkosságokat eltervezte. Zavarba ejtette azonban a két gyilkosság különbözősége.

Caroline Clarke-ot hideg, számító módon gyilkolták meg. A fejére tekert ruhadarab valószínűleg arra szolgált, hogy személytelenné tegyék, a tarkóján talált seb pedig a halál beálltát követő vágás, a gyilkos hatalmának kifejezőeszköze.
Ezzel szemben Joanne Walters gyilkosa dühről és kontrollálatlan őrületről tett tanúbizonyságot. Ruházatát Caroline-éval ellentétben megbolygatták: melltartója és pólója fel volt tűrve, nadrágjának zipzárja le volt húzva, de a gombot begombolták. Bugyit nem viselt, és a környéken sem találták meg a hiányzó alsóneműt – valószínűleg levágták, és trófeaként magukkal vitték.

Mindezek alapján felmerült a lehetőség, hogy nem is egy, hanem két gyilkost keresnek, akik különbözőképpen gyilkolnak. Egyikük domináns, míg a másik a páros szubmisszív tagja, lehetséges, hogy testvérek, és valószínűleg már van bűnügyi előéletük. Indítékuk a pszichiáter szerint mindössze az, hogy örömüket lelik a gyilkolásban. Felállított profilja szerint a gyilkos vagy gyilkosok: külvárosi körzetben él, alacsony képzettséget igénylő munkát végez – valószínűleg szabadtéren, párkapcsolata nem kielégítő, nem működik jól, homoszexuális vagy biszexuális múltja van, ellenáll a hatóságoknak és valószínűleg a 30-as évei közepén jár. Ekkor még fel sem merült, hogy sorozatgyilkosról lenne szó.

Egy megszállott férfi

Ahogy teltek a hónapok, és nem fedeztek fel semmilyen új nyomot, az ügy iránti érdeklődés egyre lankadt. A hírek rosszat tettek a turizmusnak is: a sajtó több ízben felhívta rá a figyelmet, hogy a stoppolás veszélyes dolog, különösen Ausztráliában, ahol a távolságok igen nagyok, így sok időt kell az autóban tölteni. Sokan hallgattak a felhívásra, és óvatosabbak lettek.

Egy Bruce Pryor nevű férfi évekig járt a Belanglo erdőbe tüzifáért, jól ismerte az ösvényeket. Ő is hallotta a híreket, és maga is apa lévén mélyen együtt érzett a lányok családjával. Nem tudta kiverni a fejéből a gyilkosságokat, és azon kapta magát, hogy újabb és újabb ismeretlen területeit járja be az erdőnek, maga sem tudván, mit keresve. A média a nyomozás kezdetekor megemlített további turistákat is, akiket eltűnt személyként köröznek. Bruce Pryor a csontjaiban érezte, hogy ők is az erőben fekszenek.

Kilenc hónapon át minden nap kiment a Belanglóba. Egy napon 1993. októberében egy új ösvényen indult útra, és hamarosan talált is egy kis tűzrakó helyet, kövekből rakva. Elkezdett alaposabban is körülnézni, és hamarosan talált is egy csontot, ami emberinek tűnt, és valamivel arrébb egy koponyát is. A koponyán egy vágást látott, a mérete alapján nőinek saccolta.
Nem tudta, mitévő legyen. Tartott tőle, hogy nem fognak hinni neki, ezért a koponyát becsomagolta és magával vitte, majd értesítette a rendőrséget. A kiérkező rendőrök felismerték a lelet fontosságát, és értesítették a Belanglo erdei gyilkosságokon dolgozó nyomozókat, Peter Lovellt és Steven Murphy-t. Átkutatták a környéket, és egy pár tornacipőt találtak kb. 40 méterre onnan, ahol a koponya feküdt.

Ez már elegendő volt ahhoz, hogy riasszák a hatóságokat és újrakezdődjön az erdő átfésülése, ami hamarosan további csontokat eredményezett. Természetesen Bruce Pryort is alaposan kikérdezték, miért járt éppen arra, ilyen elhagyatott helyen…

Újabb holttestek

Az újabb holttestek megtalálásának hírére az erdőt újra ellepték a riporterek és a tévés helikopterek, mindenki elsőként akarta hírül adni, kik az újabb áldozatok.

A kutatócsoport egyik tagja talált egy fekete kalapot nem messze a helyszíntől. Az eltűnt személyek aktáival való egyeztetést követően azt gondolták, hogy James Gibsoné lehetett, egy ausztrál fiatalemberé. Jamest három évvel korábban, 1989. december 30.-án, az erdő déli részén látták utoljára, ahová egy barátjával, a szintén eltűnt Deborah Everisttel ment kirándulni. A rendőrség már korábban is lehetséges áldozatként kezelte őket, miután Gibson hátizsákját és kameráját megtalálták az erdő északi szélén húzódó út mentén másnap. Ez a tény most zavarba hozta őket: ha Gibson csontvázát találták meg, hogyan került a holmija olyan messzire tőle? Vajon a gyilkos vitte el őket, hogy elterelje a figyelmet a déli erdőségről?

A hatóságok a helyszínen két csontváz szétszóródott maradványait találta meg csupán hatszáz méterre az első két holttesttől – állati tevékenységnek tulajdonították a csontok széthordását. Az első mellett találtak egy ezüst nyakláncot, egy féldrágakövekkel kirakott karperecet és egy ezüst keresztet. Ebből és a csontváz kisebb méretéből arra következtettek, hogy női áldozaté. A másik csontváz nagyobb volt, és még rajta voltak a tornacipői. A koponyát megtisztították, és összevetve a fogászati kartonokkal, beigazolódott, hogy James Gibsoné volt. A másik áldozat esetében még váratott magára a tudományos bizonyíték, de már ekkor is biztosak voltak benne, hogy Deborah Everist az.

Később felleltek még egy fekete melltartót, melynek egyik kosara át volt vágva, és egy pár szürke harisnyát az avarban. A harisnyát csomóba volt kötve, valószínűleg megkötözték vele az áldozatot.

A csontokat és a helyszínről vett egyéb mintákat Sydney-be vitték további vizsgálatokra. A maradványokról az előrehaladott bomlás miatt sok esetben nehéz volt megállapítani, vajon ruhadarabok, vagy növények részei voltak; de egy pontban egyértelmű volt a helyzet: tisztán felismerhető volt James Gibson farmerjának lehúzott zipzárja, felette a begombolt gombbal, csakúgy, mint Joanne Waltersnél.

Gibson csontvázának alaposabb vizsgálata a következő megállapításokat hozta: késsel átvágták a gerincét, három csigolya mentén felhasították, majd átvágták a gerinccsatornát is. Ez a sérülés egyértelműen megbénította az áldozatot, és végrehajtásához hatalmas erő szükséges. A mellcsonton, a bordákon és a hát felső részein további vágások nyomait találták, összesen hetet – de jóval több is lehetett, melyek nem érintettek csontot. A mellcsont vágásait megmérve arra jutottak, hogy azok mérete, ereje nagyon hasonlóak a Walters és Clarke esetekben látottakhoz.
A másik, női csontváz rosszabb állapotban volt. Az állkapocs hiányzott, a koponya több helyen betört. Vágások nyomai látszottak a homlokon (bár ezek nem halálos sérülések) és a gerinchez közel. A fogászati kartonok végül bizonyították, hogy Deborah Everist volt az áldozat.

 

 

 

További nyomozás

A további munkálatokhoz a rendőrség megalapította a Task Force Air nevű munkacsoportot (eredetileg a hagyományoknak megfelelően földrajzi nevet kaptak, de egy közleményben elírták az „Eyre” elnevezést, és rajtuk ragadt ez a verzió), amelynek vezetője Clive Small felügyelő lett. Negyven rendőrt szervezett be az erdő átkutatására, akiket olyan kutyás csapatok követtek, amiben az állatok kifejezetten a foszfor és a nitrogén jelzésére lettek kiképezve; két olyan kémiai anyagra, melyek a bomló holttestek körül még sok idő után is felfedezhetők.
Időközben a fellelt lövedékekről és hüvelyekről sikerült megállapítani, hogy egy .22-es kaliberű Ruger 10/22-es típusú, félautomata vadászpuskából származnak, ami abból a szempontból nem volt jó hír, hogy ebből a típusból mintegy 55.000 darab volt forgalomban Ausztrália területén. Tűt kerestek a szénakazalban.

Az erdő környékén élő fegyvertulajdonosokat lenyomozták – mely tényt megírta a sajtó is, a rendőrök pedig ettől igencsak dühösek lettek, mert attól tartottak, hogy így a gyilkos meg fog szabadulni a bizonyítéktól. Egy helyi lövészklub tagjait és fegyvereiket is megvizsgálták. Egyikük elmondta, hogy egy barátja furcsa dolgokat látott az erdőben egy évvel azelőtt. 1993. október 18.-án felkeresték a férfit, aki hihetetlenül pontos leírást adott az általa látottakról: egy Ford sedan és egy összkerék-meghajtású autót látott az erdőben, amelyekben férfiak ültek, köztük egy-egy megkötözött nővel. Mindenkit részletesen le tudott írni, hogy néztek ki, milyen ruhát viseltek, milyen korúnak nézte őket. Ennek az volt az oka, hogy az esetet követően mindent leírt, azonban ezt a papírost azóta elvesztette. A nyomozók felvették a férfi vallomását, akit Alex Milatnak hívtak.

Hányan még?

Lassan egy hónapja kutatták már az erdőt, és ezalatt számos furcsa, oda nem illő tárgyat, hulladékot találtak a rendőrök, de holttestet egyet sem. Egy napon, 1993. november 1.-jén a kutatócsoport vezetője, Jeff Trichter őrmester egy kis tisztáson talált egy rózsaszín női nadrágot, és egy darab kötelet, ami mellett egy üres .22 töltényes csomag volt. Valamivel arrébb voltak még szétlőtt üditős dobozok, összehajtogatott drótok, töltényhüvelyek, és egy hevenyészett tűzrakóhelyet is talált, ami megkongatta benne a vészharangot. Nem sokkal később emberi csontokra bukkantak, valamivel arrébb pedig egy koponyára.

A csontokról megállapították, hogy egy nőé voltak, a jelek szerint ezúttal egyedüli áldozatként. A koponyán egy lila fejkendőt találtak. Ezt, és a többi ruháját összevetve az eltűnt személyekről rendelkezésre álló információkkal, Simone Schmidlként azonosították (később a csontok vizsgálata is igazolta), egy német turistalányként. Egyéb holmiját, kempingfelszerelését nem találták meg.

A lányt 1991. január 20.-án látták utoljára, Sydney-ben. A sokat látott, tapasztalt turistalány haláláról szülei a lehető legrosszabb módon tájékozódtak: a rádióban hallották. Simone testét hazaszállították, és Németországban temették el.

Simone csontjai hasonló állapotban voltak, mint a korábbi áldozatokéi, és a vizsgálatok nem hagytak kétséget afelől, hogy ugyanannak a gyilkosnak a munkáját látják. A koponyán nem volt sérülés látható, de a mellkas és a háton több szúrt seb nyomait fedezték fel, és itt is jelen volt a gerinc átvágása. Pólóját és fehérneműjét feltolták a nyakába, zöld rövidnadrágjának zsinórkötőjét kioldották. A korábban talált rózsaszín nadrág nem az övé volt, azonban megegyezett egy másik eltűnt német turista ruházatának leírásával: Anja Habschiedet és barátját, Gabor Neugebauert 1991 decemberében látták utoljára.

Három nappal később őket is megtalálták.

 

Gabor holtteste avar és egy nagy farönk alatt feküdt, aminek elmozdításához több termetes rendőr volt szükséges. Rendelkezésre álltak fogászati kartonjai, így azonosítása nagyon gyorsan megtörtént. A csontváz teljes, és ruházata is sértetlen, bár bomló állapotban volt. A már megszokott kép, a lehúzott zipzár és a begombolt gomb a nadrágján ezúttal is megismétlődött. Torkában két rongy maradványait találták, amik ezúttal másfajta csomóval voltak megkötve, mint Joanne esetében. A halál okaként a fojtogatást nevezték meg. A koponyán 6 bemeneti seb volt, de csak egy kimeneti. Négy töltényt megtaláltak a koponyában, az ötödiket pedig a mellkas csontjai közül szedtek ki, de úgy sejtették, valójában hétszer lőttek rá.

A másik testről megállapították, hogy egy fiatal nőé, de az Anjaként való azonosítás még váratott magára. Felsőruházatát feltűrték a válláig, alsóruházata hiányzott – a rózsaszín nadrágot korábban megtalálták valamivel arrébb. Feje és a nyaki szakasz első két csigolyája hiányzott. A vágás módjából arra következtettek, hogy az áldozat valószínűleg térdelt, és fejét lehajtotta, mikor levágták azt – rituális tettnek tűnt. A fejet sosem találták meg.

Clive Small bejelentette sajtótájékoztatójában: egy sorozatgyilkost keresnek. A közvéleményt nem lepte meg igazán a dolog, mert az ügy kezdete óta sokan gyanakodtak az eshetőségre. Ekkor kapott nevet is: a „turistagyilkos” híre bejárta a világot.

A holttestek körül nem találtak töltényhüvelyeket, és a hiányzó töltényeket sem találták meg, ami arra engedett következtetni, hogy Gabort nem a helyszínen végezték ki, csak később hurcolták oda. Nem messze onnan később találtak is számos kilőtt töltényt, és több, mint 90 töltényhüvelyt, melyekről megállapították, hogy ugyanabból a fegyverből lőtték ki őket, mint amit a korábbi helyszíneket használtak.

A nyomozókat elrettente az a felfedezés, hogy a jelek szerint a gyilkos egyre több és több időt töltött áldozataival. E hét fiatal kegyetlen és szadista kivégzése arra utalt, hogy az elkövető számító és magabiztos. A valamennyi áldozatnál tapasztalt módszerek különbözősége fenntartották azt a lehetőséget is, hogy talán nem egyedül követte el tetteit.

Az egyetlen túlélő

Paul Onions, egy angol fiatalember szintén hátizsákos turistaként érkezett Ausztráliába. Huszonhat évesen idősebb volt, mint a hasonlóan utazgatók többsége. Mikor pénze fogyóban volt, úgy gondolta, délre utazik, hogy gyümölcsszedést vállaljon, így kiegészítve költségvetését. A vonatjegyen is spórolni akart, a stoppolást választotta.

1990. január 25.-én indult útnak, és sokáig állt az út mellett, anélkül, hogy bárki felvette volna. Kezdte feladni a dolgot, és egy pihenőnél megállt, hogy vegyen magának egy üdítőt. Itt feltűnt egy kidolgozott testű, bajszos férfi, aki Billként mutatkozott be, és felajánlotta, hogy elviszi, mert ő is Melbourne-be tart. Az út mintegy tizennégy óra hosszú, így Paul nagyon megörült, és elfogadta a fuvart.

Új barátja kezdetben nagyon barátságosnak tűnt. Rengeteg kérdést tett fel: honnan jöttél? mikor utazol haza? ki tud róla, hogy itt vagy? mi a foglalkozásod? Paul mindenre válaszolt, és megtudta, hogy „Bill” egy jugoszláv család sarja, aki útépítéseken dolgozik. Liverpoolhoz közel él, és elvált. Egy óra múltán azonban Bill viselkedése megváltozott, agresszív lett és lekezelő, rasszista tirádái után pedig hallgatásba merült.

A délután közepére viselkedése még gyanúsabbá vált: folyton a visszapillantó tükröket nézte, és nem egyenletes sebességgel vezetett. Egyszer csak félrehúzódott, és azt mondta Paulnak, hoz néhány kazettát a csomagtartóból, hogy tudjanak zenét hallgatni, ami már azért is furcsa volt, mert az autó középkonzoljában is volt jónéhány.

Amíg a férfi kiszállt, Paul úgy gondolta, neki is ideje kinyújtóztatni a lábait, így követte, de „Bill” valósággal ráförmedt, hogy üljön vissza a kocsiba. A fiú engedelmeskedett, nem akarta még jobban feldühíteni a férfit, akivel – a forgalomtól eltekintve – egyedül volt a semmi közepén. Amikor visszaültek, „Bill” egy revolvert húzott elő az ülés alól, és ráfogta Paulra: „Ez egy rablás.” Paul megdöbbent, és megkérdezte: „Mi ez az egész? Mit művelsz?”, mire a férfi ráparancsolt, hogy kapcsolja be a biztonsági övét, és maradjon csendben.

Paul úgy tett, mintha engedelmeskedne, de hirtelen kiugrott az autóból és elszaladt, ahogy csak a lába bírta. Még hallotta, ahogyan „Bill” utánakiabál: „Állj, vagy lövök!”. Paul az autók közé futott, ezzel fékezésre kényszerítve az arra közlekedőket, de az autósok csak kikerülték. Befutott az autópálya közepén húzódó füves sávra, ahol „Bill” utolérte, és hátulról rátámadt. Paulnak sikerült kiszabadulni, és végül egy lassító furgonba bevágódnia a sofőr legnagyobb meglepetésére. Az autót egy nő vezette, hátul testvére és annak négy gyermeke ült, így nagyon megijedt. Paul azt kiáltotta: „Fegyvere van, kérem segítsenek!”, és a nő ránézve látta, mennyire fél, úgy döntött hát, hogy elviszi a fiatalembert a legközelebbi rendőrségig (ami az ellenkező irányban volt). Ahogy megfordult, észrevette a másik férfit is, akinek volt valami a kezében. Rettentően megijedt ő is, így nagy sebességgel elhajtott.

A rendőrségen Paul leírta támadóját és a támadás minden részletét. Elsorolta hátrahagyott hátizsákja tartalmát, ami magában foglalta útlevelét és az Angliába való visszaútra szóló repjegyet is. Kapott a rendőrségtől 20 dollárt, visszatért Sydney-be, ahol új útlevelet is kapott. A történtek ellenére nem vágyott haza, és hamarosan jól fizető állást is talált. Angol barátnője is megérkezett az országba, együtt nyaraltak még pár hétig, majd együtt utaztak haza. Paul megpróbált visszatérni a normális életbe, elfelejteni az egészet, de a következő évben folyton rémálmok és rejtélyes betegségek gyötörték.

Amikor évekkel később hallotta a híreket a megtalált holttestekről, újra felelevenedett benne minden. Felhívta az ausztrál rendőrség által létrehozott forróvonalat 1993. november 13.-án, és elmondta újra a támadás részleteit. Köszönet helyett számonkérés volt a jussa: miért nem jelentette mindezt 1990-ben? Mikor Paul azt válaszolta, megtette, a másik fél letette a telefont.
Két további fontos hívás is érkezett ezen a vonalon: az egyik egy nő volt, aki arról számolt be, hogy partnere együtt dolgozik egy férfival, akit érdemes lenne lenyomozni. A férfit Ivan Milatnak hívják, közel lakik az erdőhöz, vagy egy összekerék-meghajtású autója és rengeteg fegyvere. A másik hívás attól a nőtől származott, aki felvette Paul Onionst az úton, így megerősítette az ő beszámolóját. Sajnos azonban ezek a hívások elsikkadtak a többezer hamis nyom között.

Közel az igazsághoz

Az erdőben való kutatást befejezettnek tekintették és lezárták 1993. november 17.-én, nem találtak több holttestet, vagy további nyomokat. A telefonos forróvonal mintegy 2000 gyanúsítottat szült, de a nyomozás egy tapodtat sem haladt előre, az információbőség fullasztó hatású volt.

A vezetőség úgy döntött, minden egyes jelentést újra át kell nyálazni. Ekkor tűnt fel nekik többek között Paul Onions beszámolója, és a Milat név is újra felszínre bukkant, így utánaeredtek ezeknek az információknak.

Richard és Ivan Milat ugyanannál a cégnél dolgoztak. Munkatársaik Ivant keményen dolgozó, tiszteletreméltó férfiként írták le, míg Richardot kiszámíthatatlannak tartották, kissé őrültnek is. Azonban amikor összevetették a támadások vélt időpontjaival beosztásukat, a rendőrök azt látták, hogy Richardnak minden esetben volt alibije, míg Ivannek nem.
Felelevenítették Alex Milat korábbi igen részletes vallomását is, és azt a lehetőséget, hogy ha több elkövető volt, azok testvérek lehettek. Milaték egyre gyanúsabbak voltak. Pontosan olyan család voltak, amilyet a gyilkosságok mögött sejtettek.

Ivan Robert Marko Milat egyike volt Stepjan és Margaret Milat tizennégy gyermekének (ebből 10 fiú). 1944. december 27.-én született és Sydney külvárosában nevelkedett. A szülők egy ekkora családban nem tudtak megfelelően odafigyelni valamennyi gyerekükre – Ivan és fivérei gyakran találták magukat bajban már egészen fiatalon is, többen közülük rendszeres „vendégek” voltak a javítóintézetben. Egy szomszédjuk nyilatkozta róluk: „Ha egyiküket elkapták, az elvitte az egész balhét, hogy a többiek megúszhassák. Szó szerint komolyan vették a tolvajbecsületet.” Az egyes családtagok beszámolói ellentmondóak: voltak, akik azt állították, hogy az apa, Stepjan erőszakos ember volt, aki egy ízben még egyik fia karját is eltörte, mások ezt tagadták. Annyi bizonyos, hogy összetartó és kemény emberek voltak, akik életében a fegyverek, a vadászat és az erőszak teljesen hétköznapi dolgok voltak.

Ivannek priusza is volt: A ’60-as évek jelentős részét börtönben töltötte, több erőszakos bűncselekményért is elítélték, éveket töltött börtönben, de ez még nem utalt arra, hogy sorozatgyilkos volna. Azonban volt egy gyanúsabb eset is a múltjában: két stoppos lányt vett fel még 1971-ben, és egyiküket megerőszakolta. Mindkét lány azt vallotta, hogy a férfinél egy nagy kés volt és darab kötél. Az ügyet bizonyíték hiányában ejtették, Milatot felmentették.

Ivant a környezetében kedves, barátságos, megbízható és tiszteletreméltó emberként ismerték, aki már húsz éve útépítő munkásként dolgozott. Exfelesége azonban agresszív, manipulatív és bántalmazó férfiként írta le. Karen Duckkal 1975-ben ismerkedtek meg. Karen mindössze 16 éves volt, és hathónapos terhes, de Ivan elfogadta őt. 1984-ben házasodtak össze, de három évvel később már külön is váltak, amit ’89-ben tettek hivatalossá. Egy másik kapcsolata 11 éven át tartott, fivére, Boris exfeleségével, Marilynnel, akitől egy lánya is született (de Boris sajátjaként nevelte fel). Marilyn tartotta vele a kapcsolatot a későbbiekben is.

Chalinder Hughesszal, a nővel, akivel a nyomozás idején együtt élt, 1992 áprilisában ismerkedett meg. A rendőrségnek később azt mondta, semmiről nem tudott.

Egy olyan ember képe rajzolódott ki a rendőrök előtt, aki a hatalom megszállottja, és mindig irányítani akar; de képes az erőszakot kiszámított és szadista módon alkalmazni. A támadások, környékbeli nemi erőszakos esetek időpontjait visszamenőleg egyeztették Ivan életének eseményeivel, és ezek mindig akkor történtek, amikor Karennel összevesztek, vagy a nő elhagyta – olyan pillanatokban, amikor úgy érezhette, nem nála van az irányítás.

A férfi lett az első számú gyanúsított, és megkezdődött a nyomon követése.

 

A család lenyomozása során felfedezték, hogy a fivérek közül hárman tulajdonosai voltak egy a Belanglóhoz közeli teleknek, továbbá találtak egy Nissan Patrol típusú gépjárművet (amire illettek a szemtanúk leírásai), ami korábban Ivan Milat tulajdonában volt, de már eladta. Felkeresték az új tulajdonost, aki megmutatta nekik azt a lövedéket, amit az autóban talált, és az passzolt a Clarke és Walters eseteknél találtakhoz. Milat az autót két hónappal azután adta el, hogy a lányokra rátaláltak.

Mindez még tovább emelte a gyanút, de még mindig hiányzott az összekötő kapocs, hogy Ivan Milatot letartóztathassák. Ekkor vált kulcsfontosságúvá Paul Onions telefonhívása. Small felügyelő tajtékzott, amikor megtudta, hogy már hónapok óta birtokukban van ez a fontos bejelentés. Mivel Ivan és Richard Milat megjelenése egészen hasonló, újra ellenőrizték őket: Richard dolgozott a Paul Onions elleni támadás napján, Ivan azonban nem. Ekkor fedezték fel azt is, hogy Ivan a megfelelő időben dolgozott az erdő északi oldalán is, azon a helyen, ahol James Gibson hátizsákját találták.

Paul Onionst a lehető leggyorsabban Sydney-be repítették. Megmutatta a helyszínt, ahol a támadás történt (alig pár száz méterre az erdő bejáratától), és fotó alapján egyértelműen azonosította Ivan Milatot, akit ő „Billként” ismert.
Mivel a Paul Onions elleni támadásért így már minden alapjuk megvolt, hogy letartóztassák a férfit, a rendőrség akcióba lendült. Házkutatási parancsot szereztek Ivan, négy fivére, az anyja, és a közös házra is.

A razziában több, mint háromszáz rendőr vett részt, mert kulcsfontosságú volt, hogy egyszerre csapjanak le a család tagjaira. Több tanúvallomás is alátámasztotta, hogy a fivérek egyaránt fegyvergyűjtők, Ivan házában valóságos arzenál található, így nagy felkészültség volt szükséges, mert attól tartottak, hogy a férfi ellenáll majd a letartóztatásnak. Amikor megtudták, hogy barátnője is az ingatlanban tartózkodik, a lerohanás helyett a békés megközelítés mellett döntöttek. Telefonon hívták fel a házat, és felszólították a hívásra válaszoló férfit (aki azt mondta, Ivan nincs otthon), hogy mindenki hagyja el az épületet. Pár percig vártak, de mivel semmi nem történt, újra telefonáltak. Milat azt válaszolta, azt hitte, csak telefonbetyárkodik valaki. Amikor biztosították róla, hogy a hívás komoly, ő és barátnője kijöttek a bejárati ajtón, és minden különösebb probléma nélkül sor került a letartóztatásra.

A rendőrség megszállta a házat, megbizonyosodott felőle, hogy senki más nem tartózkodik bent, majd megkezdték a módszeres átkutatást. Ivant tájékoztatták róla, hogy a Belanglo erdőben talált 7 holttest ügyében gyanúsítják, amire ő azt felelte: „Nem tudom, miről beszélnek.”

A többi helyszínen is simán ment minden.

Bizonyítékok

Ivan Milat háza szó szerint dugig volt bizonyítékokkal.

Találtak:

•  egy képeslapot, amiről azt állította, egy barátja küldte Új-Zélandról. A megszólításban a Bill név szerepelt. Amikor a rendőrség rákérdezett, szokták-e így szólítani, Ivan tagadta.
• egy töltényt az egyik hálószobában. A rendőrök megkérdezték, birtokol-e lőfegyvereket, amit Milat szintén tagadott. Azt állította, hogy fivérével szoktak lőni járni, onnan származhat a lövedék.
• a fürdőszobában két hálózsákot, melyekről később bebizonyosodott, hogy Simone Schmidl és Deborah Everist tulajdonai voltak.
• egy zsákban egy 30 centi hosszú bowie stílusú kést és ugyanabban a szobában egy felhasználói utasítást a Ruger 10/22-es puskához. Ivan nem kommentálta ezeket a tárgyakat.
• egy fotóalbumban képeket találtak egy pisztolytáskáról, amiben egy Colt .45 típusú pisztoly volt, amire illet Paul Onions leírása. Ivan hálószobájában később találtak egy doboz töltényt is ehhez a típushoz. Egy bekeretezett fotón a barátnője egy csíkos Benetton pólót viselt, amilyen Caroline Clarke-nak is volt.
• a garázsban találtak egy összehajtogatott sátrat, amit egy ugyanolyan lila fejpánttal kötöttek össze, amilyet Simone Schmidl koponyáján találtak. A zsákban volt továbbá egy házi készítésű hangtompító. Ivan tagadta, hogy valaha is látta volna ezeket a tárgyakat.
• a garázs mennyezetén át ki lehetett jutni a tetőre. Itt a szigetelés eltávolítását követően egy nejlonzsákra bukkantak, amiben egy szétszerelt Ruger 10/22-es puska alkatrészeit találták. Később a falba is vágniuk kellett egy lyukat, ahol a tárat is megtalálták a fegyverhez, majd a házban egy csizmában elrejtve még egy további darabot.
• szigetelő szalag, kábelkötegelők és kötelek nagy számban voltak a házban, olyan típusúak, amilyeneket a holttestek körül is találtak.
• a konyhában kemping- és főzőeszközök voltak Simone Schmidl felszereléséből – valamint egy kulacs, amibe a „Simi” név volt belekarcolva. Caroline Clarke fényképezőgépe is előkerült, valamint a mosógép alatt egy töltött Browning automata pisztoly hevert.

Időközben Ivan Milatot elszállították a campbelltowni rendőrségre, hogy kihallgassák. A vallomást rögzítették videó- és audiószalagra is, de Milat elutasító volt és nem működött együtt. Csupán egy óra alatt végeztek, majd hivatalosan is megvádolták a férfit a Paul Onions elleni támadás elkövetésével.

A rokonság házaiban további hihetetlen mennyiségű fegyver került elő: puskák, sörétes puskák, kések, nyílpuskák, és mindezekhez rengeteg lőszer. Az áldozatok valamennyi hiányzó felszerelését megtalálták. A leginkább zavarbaejtő lelet Margaret Milat, az anya házából származott: egy lovassági szablya, melyről később azt gyanították, hogy Anja Habschied lefejezésének eszköze lehetett.

Gerard Dutton ballisztikus erőfeszítései kifizetődtek: sikeresen azonosította a helyszíneket talált lövedékeket és töltényhüvelyeket a Milat házában talált Ruger puskával. Megvolt a gyilkos fegyver. Ivan Milatot így megvádolhatták mind a hét gyilkossággal.

Tárgyalás

A bírósági szakasz kezdetén Milatot ugyanaz az ügyvéd védte, aki ’71-ben sikeresen felmentette; de Milat elbocsátotta, miután azt tanácsolta neki, hogy vallja magát bűnösnek. A tárgyalást 1995 júniusára tűzték ki, de csak 1996. márciusában tudták elkezdeni.

A tárgyalás során Ivan Milat visszafogott viselkedést mutatott. Amikor az első tanú, Paul Onions megérkezett, csak mosolygott rá. Onions azonosította őt, mint támadóját. A következő hetekben valamennyi áldozat szülei, és még sokan mások követték őt a tanúk padján, összesen 145 embert hallgattak meg. A tárgyalást óriási érdeklődés övezte, a terem minden nap megtelt.
Kezdetben a védőügyvédek meglepően passzívak voltak, a tárgyalás egy későbbi szakaszában megpróbálták Ivan fivéreire, Richardra és Walterre terelni a gyanút azzal, hogy azt állították, ők hordták a bizonyítékokat Ivan házába. Ivan is megtette a maga vallomását: mindent tagadott. A védelem taktikája egyértelmű volt: nem tagadták, hogy valaki a Milat-család tagjai közül felelős a gyilkosságokért, de nem Ivan az.

A tárgyalás tizennyolcadik hetében jutottak el a lezárásig, miután az esküdtszék elvonulhatott meghozni döntését. Nyolc ügyben kellett megítélniük Ivan Milat bűnösségét: a hét gyilkosságban, és a Paul Onions elleni támadásban. Mikor már három nap is eltelt eredmény nélkül, a Milat család nagy ünnepi ebédet kezdett tervezgetni Ivan győzelmét megünneplendő – ami legalábbis furcsa azok után, hogy védelme azon alapult, hogy fivéreire próbálta kenni a bűncselekményeket.

Végül 1996. július 27.-én valamennyi vádpontban bűnösnek találták. Milat még ekkor is tagadta felelősségét. Az Onions-támadásért hat év börtönbüntetést, míg mindegy egyes gyilkosságért életfogytiglanit kapott a szabadonbocsátás lehetősége nélkül.

Börtönévek

Börtönbüntetését Maitlandben kezdte meg, és már az első napján összeverte egy rabtársa. A rossz kezdés ellenére Milat hamar beilleszkedett. Pár hónappal később részt vett egy balul sikerült szökési akcióban, miután azonnal átszállították Goulburnbe, egy magasabb biztonsági besorolású börtönbe, Ausztrália egyik legkegyetlenebb intézményébe.
Milat élete végéig bizonygatta ártatlanságát, még egy támogatói csoportot is létrehozott, ami a hatóságoknál lobbizott szabadon bocsátásáért. Mivel mindvégig tagadta bűnösségét, valódi indítékait sem ismerhettük meg soha.

Magánzárkába helyezték, miután cellájában, egy kekszes zacskóba rejtve egy fűrészlapot találtak az őrök. Azt mondta, minden adódó alkalmat ki fog használni, hogy megszökhessen. Az évek során folyamatosan nyújtotta be kérelmeit, fellebbezéseit, de azokat minden esetben elutasították. Alistair Shispey, Milat egyik unokaöccse könyv formában kiadta 2016-ban ezeknek a leveleknek a gyűjteményét, melyek jó betekintést nyújtanak a férfi elméjébe (bár meg kell jegyeznünk, hogy Alistair hisz rokona ártatlanságában).

2004-ben interjút adott az Australian Story-nak, amiben továbbra is tagadott mindent.

A közvélemény sem nyugodott, hiába teltek az évek: amikor 2006-ban híre ment, hogy Milat kapott a cellájába egy tévét és egy kenyérpirítót, hatalmas felháborodás követte.

2009. január 26.-án a férfi levágta az egyik kisujját egy műanyag késsel. Szándéka szerint levélben akarta elküldeni az ausztrál legfelsőbb bíróságnak, hogy így kényszerítse ki fellebbezésének elfogadását. Kórházba szállították, de már nem tudtak műtétet végrehajtani rajta, így már másnap visszakerült cellájába. Nem ez volt az első alkalom, hogy önmagát bántalmazta: nyolc évvel korábban pengét és tűzőgép-kapcsokat nyelt.

2011-ben kilenc napon át éhségsztrájkolt, mialatt 25 kilót fogyott. Célja az volt, hogy kapjon egy PlayStation-t.
2019-ben nyelőcsőrákot diagnosztizáltak a férfinél, így a kezelések érdekében átszállították egy másik intézménybe. Állapota gyorsan romlott, augusztusra húsz kilót fogyott, és már nagyon beteg volt. 2019. október 27.-én halt meg, 74 évesen.

Epilógus

Ivan Milat ártatlansága mellett több családtagja, exbarátnői is kiálltak, míg népes családjából mások inkább megváltoztatták a nevüket és elrejtőztek az ítéletet követően.
Továbbra is fennáll annak a lehetősége, hogy Ivan nem egyedül gyilkolt. A legvalószínűbb társának Richard nevű fivérét tartották, de sosem került sor komolyabb felelősségre vonására. Boris nevű fivére egy riporternek azt mondta: „a testvéreim valamennyien különösen erőszakos emberek, akár külön-külön is. Sokkal rosszabbakat is mesélhetnék, miket tett Ivan. Bárhol is dolgozott, járt az életében, mindenhol emberek tűntek el a nyomában. Ha Ivan követte el ezeket a gyilkosságokat, biztos vagyok benne, hogy sokkal többet is elkövetett.” Amikor rákérdeztek, mégis mennyit, Boris válasza zavarbejtő volt: „Körülbelül huszonnyolcat.”

2010-ben Ivan déd-unokaöccse, Matthew Milat (18 éves) és társa, Cohen Klein (19 éves) gyilkosságot hajtottak végre a Belanglo erdő területén. Az áldozat barátjuk, David Auchterlonie volt. A fiú 17. születésnapját megünnepelni mentek ki az erdőbe, ahol Matthew egy csatabárddal végzett vele amit Klein rögzített a mobiltelefonjával. Holttestét levelekkel és ágakkal borították be. Egy harmadik barátjuk árulta el őket, aki a gyilkosság végrehajtása alatt a kocsiban maradt. 2012. június 8.-án ítélték el őket: Matthew Milat 43 évet, Cohen Klein 32 év börtönt kapott. Vallomásában Matthew annyit mondott: „Azt teszem, amit a családom mindig is tett.” Nem volt titok, hogy valósággal bálványozta sorozatgyilkos felmenőjét.

 

 

Wolf Creek (2005) (Wolf Creek – A haláltúra)

Ivan Milat tetteiről és a nyomozásról számos könyv jelent meg, és több filmet is inspirált, elsőként a Wolf Creek címűt, ami máig népszerű darab. Kétségtelenül jótékony hatása volt az ausztrál horrorfilm-iparra ennek az igen atmoszférikus műnek. Bár a film elején kiírják, hogy igaz történeten alapul, a valósághoz, és ezen belül Milat tetteihez nem sok köze van; de inspirációként elfogadhatjuk, ahogyan egy későbbi, igen hasonló bűnesetet is, melyet egy Bradley John Murdoch nevű férfi követett el két turista ellen.

A Wolf Creeket eredetileg egy egyszerű slasher-filmnek tervezték, később azonban átalakult, és jobban dominál benne az „igaz történet alapján”-vonal. Ennek ellenére, ha lecsupaszítjuk, egy slasher marad, annak számos jellemzőjével. A film igen szórakoztató darab és izgalmas is, bár én úgy éreztem, hogy a kínzások terén nem elég bátor – némi gore jót tett volna neki. Szereplőink nem túl okosak, kissé idegesítőek, hóhérjuk pedig egy valódi ikon. A John Jarrat által alakított Mick Taylor figurájában jól érezték a készítők, hogy megér még néhány misét, így 2013-ban elkészülhetett a film második része is (amiben még jobban dominál a slasher-vonal), majd 2016-17-ben a Wolf Creek (Farkas-patak) című sorozatban is újra eljátszhatta a sorozatgyilkost. A franchise valamennyi része ajánlott darab.

2015-ben egy minisorozat is készült Catching Milat címmel. A cselekmény elsősorban a munkacsoport detektívjeire fókuszál, de valójában teljes mértékben fikciós mű, a valósághoz nem nagyon van köze. Clive Small felügyelő tiszteletlennek, szükségtelennek és bosszantónak nevezte.

A Wolf Creek cselekménye szerint három barát, Liz, Kristy és Ben együtt mennek nyaralni az ausztrál vadonba, majd egy napon autójuk lerobban. Gyakorlatilag teljesen egyedül vannak a semmi közepén, így teljesen tanácstalanok, mit tegyenek – de szerencséjükre (?) egy helyi férfi éppen arra jár, és felajánlja nekik, hogy elvontatja őket, éjszakára szállást ad, és még az autót is megjavítja. Amikor másnap megkötözve ébrednek, rá kell jönniük, hogy a férfinak egészen más szándékai vannak, és innen már csak drukkolhatunk, és találgathatjuk, vajon a három főhős közül meg fog-e menekülni bármelyikük.

Kinek ajánljuk: Elsősorban slasher-kedvelőknek ajánlanám, de azon belül akár kezdő horrornézők is jó filmnek fogják találni.

Értékelés: 7/10

 

Blissenobiarella

 

Források:

Patrick Bellamy – Ivan Milat: The Last Ride
Clive Small, Tom Gilling – Milat: Inside Australia’s Biggest Manhunt – a detective’s story
James Phelps – Australia’s Most Murderous Prison – Behind the Walls of Goulburn Jail
Paul Simspon – The Serial Killer Files
https://theivanmilatfiles.com/
Crimes That Shook The World: The Backpacker Murderer (dokumentumfilm)