Épp a napokban akadt meg a figyelmem a Tuan kiadó egyik hirdetésén, mellyel a The Horus Heresy sorozat záróköteteinek (új nevén Terra ostroma – Siege of Terra) magyar megjelenését reklámozták. Erről felötlött bennem, hogy talán itt lenne az ideje folytatni a fenn említett széria jóval korábban kiadásra került regényeinek bemutatását, mellyel már jó ideje adós vagyok. Nem mindig hálás feladat esetenként hosszú évek távlatából felidézni egy-egy regény erényeit és gyengéit. Újraolvasásról nyilván szó sem lehet, emlékezzünk, immáron több mint 50 regényről beszélünk – nem számítva a sorozathoz közvetlenül nem köthető egyéb megjelenéseket (például a Primarchs sorozat több mint 20 regényét) -, ezekről kimerítő értekezést írni meghaladná erőmet. A nehézségek ellenére azonban íme négy újabb regény, mely a Warhammer 40k világának legnagyobb fegyveres konfliktusába enged betekintést.

Dan Abnett – Legion (2008) (Légió)

A Birodalmi Gárda Nurth-ra vezényelt erői lassan belátják, hogy az Űrgárdisták segítsége nélkül nem lesznek képesek megregulázni a a bolygó forrongó bennszülöttjeit. A Nurth-ra érkező Alfa Légió azonban nem éppen olyan módszerekkel dolgozik, amit más űrgárdista seregektől megszokhattunk. A XX. légió fő erőssége a titokzatosságban és a fortélyokban nyilvánul meg, ritkán bonyolódnak nyílt összecsapásba. Annyira vérükké vált a titkolózás, hogy még primarcha ikerpárjuk – Alpharius és Omegon – is csupán egyetlen emberként ismert a nyilvánosság előtt, Alpharius Omegon néven. Felbukkanásuk Nurth-on nem véletlen: úgy tűnik egy ősi, a Káosz teljes megsemmisítését zászlajára tűző, prominens xenókból álló titkos szervezet, a Cabal áll az idemutató események hátterében. A Cabal emberi származású ügynökét – a virtuálisan halhatatlan – John Grammaticus-t bízza meg azzal a nem éppen könnyű feladattal, hogy hozzon létre egy találkozót a Cabal és Alpharius Omegon között. Az Alfa Légióra ugyanis sokkal fontosabb feladat vár a soron következő konfliktusban, mint azt akár az iker primarchák is gondolták volna: ők lehetnek a mérleg nyelve a Terra és Hórusz küzdelmében.

Már korábban említettem, hogy Dan Abnett-et a Black Library egyik – ha nem a – legtehetségesebb írójának tartom, ennek ellenére sem mondhatnám, hogy minden regénye egyformán magas színvonalat képviselne. A Légió nálam inkább a középmezőnyben kapna helyet, a sorozat folyamán később lesz ennél jobb és gyengébb regénye is. Ami viszont tagadhatatlanul Abnett-es benne és mely kézjegytől igen ritkán válik csak meg, az a sokszereplős, több szálon elinduló cselekmény, mely mégis mindig koherens képes maradni. Abnett ezúttal sem hazudtolja meg magát, regénye középpontjába a Birodalmi Gárdát helyezi (lásd Gaunt Szellemei sorozat), magáról az Alfa Légióról szinte semmilyen érdemleges információt nem kapunk az egész regény során; nyilván ezzel is erősítve a XX. Légió titokzatosságának nimbuszát. A színhely felvázolásán és a Cabal nagy megnyilatkozásán túl még egy igen fontos dolog történik a regényben: bemutatkozik nekünk John Grammaticus, a Cabal hosszú élete során lassan mindennel meghasonlott ügynöke, akinek alakja a sorozat számos további részében és novellákban is felbukkan majd. A Légió tipikusan az a fajta regény, aminek jelentőségteljes pillanatait (úgy értem, ami a regény cselekményéből évekkel későbbre is megmaradt) néhány mondatban össze lehet foglalni és mégsem érzem azt, hogy valamit biztos kihagytam, mert ez így nem áll össze. Nem rossz olvasmány – erről már az író neve önmagában is meggyőzhet minket -, de felejthető.

Értékelés: 6/10

Ben Counter – Battle for the Abyss (2008) (Harc a mélységért)

Miközben a Terra legjobb tudomása szerint Hórusz és csatlósai egy távoli csillagrendszerben tervezgetik a Császár elleni támadást, a Igehirdetők (Word Bearers) Légiója a marsi illetőségű Mechanicum-mal karöltve jóformán a lojalisták orra előtt, a Naprendszer egyik elhagyatott aszteroidáján szerelik össze minden idők legnagyobb csatahajóját: a Tomboló Mélységet. Miután az Igehirdetők parancsnoka, Zadkiel átveszi a hajót az építőitől, nem kisebb célpontot szemel ki magának, mint az Ultragárdisták szülőbolygóját: Macragge-ot. Az Ultramar rendszerbe vezető úton azonban a Tomboló Mélység összeakad egy járőrhajóval, melynek még éppen sikerül vészjeleket továbbítania a közeli űrkikötőbe, mielőtt a gigantikus csatahajó megsemmisítené. Az űrkikötőben állomásozó Ultramarine különítmény vezetője, Lysimachus Cestus egy kisebb flotta élén a behemót nyomába ered. Vajon Cestus és az őt követő különböző – többségükben Hóruszhoz hű – légiókból verbuválódott csapata képes lesz-e időben útját állni a Tomboló Mélységnek?

Ben Counter jegyezte a nyitó trilógia 3. részét és ott külön kiemeltem, hogy pont attól jó az írása, mert azt kapjuk tőle, amit egy Warhammer 40k regénytől elvárunk: a hősiesség, bajtársiasság piedesztálra emelését, vagy éppen véres csatajelenetek, elfajzott káoszdémonok és árulás ábrázolását. Amíg előző regényében pontosan erre volt szükség – hiszen Dan Abnett és Graham McNeill már felépítették az előjátékot -, a Battle for the Abyss-ből éppen az öncélú vérengzésen túli mondanivaló hiányzott nekem. A regény egy jottányit sem mozdítja előre a regényfolyam globális cselekményét, lényegében észre sem vennénk, ha valaki fogná és kiemelné a sorozatból. Ha jól rémlik a regény egész cselekményére egyetlen visszautalás történik a későbbi írásokban, az is inkább egy ironikus megjegyzés arról, hogy az egész Macragge-kampány csupán Zadkiel magánakciója volt és csak azt érte el vele, hogy Macraggenak most egy új holdja van. Egyszerűen Ultramar szívének egyetlen csatahajóval történő megtámadása – legyen az bármilyen félelmetes is – egyáltalán nem illik az Igehirdetők áruló terveibe. Elég csak arra gondolni, hogy a Tomboló Mélységnek mennyivel nagyobb hasznát vehették volna mondjuk a későbbi regényekben elég részletesen tárgyalt Calth incidensben? Önmagában véve Ben Counter írása nem rossz, a regény igenis megállja a helyét, viszont a sorozat egésze talán logikusabb lenne nélküle.

Értékelés: 5/10

Graham McNeill – Mechanicum (2008)

A marsi illetőségű Mechanicum egy személyben felelős a teljes Birodalom technológiai ellátásáért. Techno-papjaik a Technológia Sötét Korából fennmaradt ősi tudás egyetlen ismerői, így létezésük és lojalitásuk rendkívül fontos mind a Birodalom, mind pedig Hórusz számára. Miután a Császár a saját hatalma alatt egyesítette a földi hadurak erőit, figyelmét a Naprendszerbéli hatalmi játszma más szereplői felé fordította. A Császár és a marsi technokrácia küzdelmét egy – a Császárra nem igazán jellemző – kompromisszumos békeszerződés zárta le, melynek értelmében a Mechanicum olyan mértékű önállóságra tett szert, ami példátlan a Birodalomban. Még a Gépisten imádatán alapuló vallását is megtarthatta, holott a hírhedten szekuláris Birodalom máshol tűzzel-vassal irtotta az ilyesféle babonaságot.

Hórusz ügynökei most azonban azon munkálkodnak, hogy az évszázadok óta tartó kvázi szövetséget megtörjék és a Mechanicumot a káosz oldalára csábítsák. Egy fiatal írnok, Dalia Cythera érkezik a Marsra, hogy ritka szakértelmével segédkezzen Koriel Zeth adeptus kísérleteiben. Ahogy a háttérben munkálkodó sötét erők machinációira lassan fény derül, Dalia és kollégái / barátai egy veszélyes utazásra indulnak, hogy felderítsék milyen félelmetes titkok lappanganak a Vörös Bolygó kopár felszíne alatt.

Kezdjük talán azzal, hogy Graham McNeill harmadik kötete a sorozatban két okból is formabontó. Először is, ez a regény az első, mely alaposabb bepillantást enged az egyébként meglehetősen homályba burkolódzó marsi technokrácia belső működésébe, a titán légiók és a Birodalmi Lovagok (Imperial Knights) mindennapjaiba. Emellett, az emberségét már jóformán teljesen elfeledett társadalom bemutatásán túl, Graham mintegy ellenpontként egy fiatal és implantátumokkal alig módosított ember nőt állít regénye középpontjába, Dalia személyében. Fontos és hiánypótló alkotás, mely ugyan a háború cselekményének fősodrát nem viszi előre, viszont értékes információt szolgáltat az egyik jelentős frakció belső működéséről, gondolkodásuk és cselekedeteik mozgatórugóiról. Emellett a technokrácia bemutatása nem fordul unalomba, köszönhetően Dalia és társai kalandjainak. Ami viszont a Mechanicum erénye, az a hátrányai is: aki a légiók cselekedeteiről kíván olvasni, itt bizony bajban lesz, lévén nagyítóval kell keresni a nevesített Űrgárdistákat a regényben.

Értékelés: 7/10

Mike Lee – Fallen Angels (2009) (Bukott angyalok)

A Bukott Angyalok ténylegesen nem a sorozat 10. tagja, mivel ez a jeles sorszám a The Horus Heresy sorozat első novellás- illetve kisregény-gyűjteményének, a Tales of Heresy-nek van fenntartva. Mivel azonban a novellák és kisregények eléggé változó színvonalúak és jelentőségűek, ezekről a gyűjteményekről nem kívánok részletesen megemlékezni, legfeljebb olyan esetekben fogok említést tenni egy-egy novelláról, amikor annak valamely valódi regénnyel van közvetlen kapcsolata.

A Sötét Angyalok bemutatkozása (Descent of Angels) nem sikerült valami fényesen, Mitchel Scanlon regénye jó indulattal is csak közepes színvonalú volt. Nem tudom, hogy éppen ezért-e (vagy az eredeti terv is ez volt), de a Sötét Angyalok kaptak egy második bemutatkozó regényt, melyet ezúttal Mike Lee jegyzett. Lee-t talán nem kell bemutatni a Black Library kiadványait ismerőknek, elég csak Dan Abnett-tel közösen jegyzett Malus Darkblade sorozatra gondolni. Viszont írópartnerével ellentétben nem számít egy kifejezetten termékeny írónak, így a fenn említetten túl, alig néhány további megjelenéssel büszkélkedhet (Nagash trilógia – Warhammer regények, Legacy of Dorn – Warhammer 40K regény). Lássuk Mike Lee-nek sikerült-e a Sötét Angyalok és uruk Lion El’Jonson jelentőségéhez mérhető történetet összehoznia!

Mike Lee regénye nem is egy, de rögtön két, egymástól jól elkülöníthető színtéren játszódik. Caliban Oroszlánja értesülvén Hórusz Isstvan III-on lelepleződő árulásáról, az Isstvan rendszerhez közeli Diamat kohóvilágára siet, hogy az ott túlerővel szemben kitartó lojalista erőket felszabadítsa az ostrom alól. Az ostromgyűrű áttörése után azonban tapasztalnia kell, hogy a Diamat felszínén már jóval az ostrom előtt megvetették lábukat a Hóruszhoz hű erők. Eközben a Sötét Angyalok anyabolygóján száműzetését töltő Luthernek – akinek feladata az újoncok kiképzése lenne – nem csak egy Impérium elleni nyílt lázadással, de a Caliban erdőségeiben, mélyen a föld alatt évezredek óta szunnyadó sötét erő ébredésével is szembe kell néznie. A két színtér történéseit az előző regény két főhősének, Zahariel-nek és Nemiel-nek nézőpontjából követhetjük végig.

Mit is mondjak a Bukott Angyalokról? Kezdjük talán azzal, hogy lényegesen színvonalasabb – és a Black Library főprofiljába jobban illeszkedő – regényt kapunk Mike Lee tollából, mint amit Scanlon tett le annak idején elénk. Viszont amikor a regényt abból a szempontból vizsgáljuk, hogy méltó-e ez Lion El’Jonson légiójának jelentőségéhez, már nem tudom olyan magabiztosan rávágni az igent. A Bukott Angyalok minden tekintetben megfelel egy átlagos Warhammer 40K regénnyel szemben támasztott kívánalmaknak, éppúgy, ahogy a fentebb említett Ben Counter regény kapcsán is írtam. Számomra azonban a lojalista erők egyik legprominensebb képviselőjének bemutatására hivatott regénynek nem csupán átlagosnak kéne lennie. Érzelmi kötődést, szimpátiát kellene ébresztenie, hogy az olvasó számára valóban tétje legyen annak, hogy a kibontakozó konfliktusban milyen szerepet kapnak a felvonultatott szereplők. Számomra erre a Bukott Angyalok nem volt alkalmas.

Értékelés: 5/10

Gabblack

Sorozatunk folytatódik, a korábbi epizód itt olvasható:

The Horus Heresy – 2. rész