Az azonos nevű sorozatadaptáció – melynek két évadáról mi is írtunk – alapjául szolgáló regény, Joe Hill NOS4A2-ja először 2013-ban került a boltok polcaira, mint Stephen King fiának harmadik regénye. Hozzánk először egy évre rá jutott el Uram Tamás fordításában, amit 2019-ben javított változatban adott ki a Gabo Kiadó. Hozzám már a NOS4A2 ezen példánya került, és bár a címéből rögtön kikövetkeztettem a műfajt, a regény meglepően erősen csavar egyet a hagyományos vámpírhorror formulán. Lássuk hogyan!

Először is le kell szögeznem: a nyilvánvaló összehasonlítási alapjaim, mint például az adaptáció, Hill egyéb munkái, vagy maga az apuka, meglehetősen hiányosak. Mea culpa, egy részt nem láttam az állítólag remek sorozatból, továbbá most először vettem a kezembe Joe Hill bármely alkotását, ill. még finoman fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy nem én vagyok a vámpírhorror legnagyobb rajongója. Továbbá a nagy előddel, Joe Hill apukájával se nagyon tudom összevetni a regényt, mivelhogy oda-vissza egyetlen alkotást olvastam tőle, azt is jó tíz éve – bizonyára máris elvesztettem a hitelemet a rajongók körében. Viszont Joe Hill érezhetően igyekszik kibújni Pisti apu árnyékából, és kifejezetten igényesen teszi azt. A NOS4A2 ugyanis több műfajból is ihletődik, és akár évszázadokat is képes visszaugrani az időben műfaji értelemben. Írónk érezhetően sokat merít, tudatosan vagy tudat alatt, a 19. és 20. századi irodalmi miliőből: elbeszélésmódja egészen Mary Shelley (1797 – 1851) és Bram Stoker (1847 – 1912) munkásságáig nyúlik vissza. Persze ráhúzhatjuk, hogy ez valamennyi kortárs horroríróra igaz, de a szereplők – főleg a főhősnő és a főgonosz – folyamatos önreflexiói és párhuzamba állítása még erősebbé teszik ezt az annyira nem nyilvánvaló főhajtást a klasszikusok előtt.

Azonban már azzal önmagában tévedés áldozatai leszünk, ha nemes egyszerűséggel a vámpírhorrorba kategorizáljuk a NOS4A2-t. A sokszázadik oldalig, ahova meglepően könnyű eljutni a sodró lendületű írásmódnak köszönhetően, nem vagyunk vele egészen tisztában, hogy a regénynek bármi köze is lenne vámpírokhoz. A cselekmények viszonylag lassan pörögnek fel, de ez még jól is áll a könyvnek. Az első pár száz oldalt felfoghatjuk egy olyan alkotásnak, ami rokonságban talán a fejlődésregény, irodalomórákról ismertebb nevén a Bildungsroman műfajához áll legközelebb: pici gyerekkorától felnőttkoráig kísérhetjük végig a főhősnő, Vic McQueen életútját, meglehetősen hányattatott gyerek- és kamaszkorát, és az ő szemszögéből élhetjük át, milyen nehéz is SPOILER elvált szülők gyermekeként felnőni SPOILER VÉGE. Kapunk egy meglehetősen nagyképű, de a maga módján gondoskodó apukát, és egy olyan anyukát, aki érezhetően sokat küzd a démonaival, de azért nem is teljesen érzéketlen lánya problémáit illetően (itt halványan befigyel a családregény is, mint potenciálisan inspiráló műfaj). Mivel csak mi, olvasók vagyunk a kezdetektől tisztában a főgonosz személyével, ezért a kezdeti fejezetek felfoghatók egyfajta detektívregény-rokonokként is. Ebben az időszakban még viszonylag kevés fantasy és még kevesebb horrorelemmel találkozunk az ún. késeket leszámítva, amit nem fogok most definiálni, hogy ne lőjem el a regény minden pontját azok számára, akiknek még nem volt szerencséje hozzá.

Aztán elérünk a valahányszáz-sokadik oldalhoz, és mintegy 180 fokot fordulva megyünk át lassan építkező életúti elbeszélésből megállíthatatlanul ránk törő események és fordulatok sorozatába. Úgy is mondhatnám, hogy a NOS4A2 ezen a ponton stílust vált, ami szerény véleményem szerint elfedi a műfaji sokszínűséget. Félreértés ne essék, a regény távolról sem laposodik el, de talán itt ütközik ki a könyv egyik legszembetűnőbb hibája is: az elején mintha keresné az identitását, hogy aztán az egészet sutba dobva állapodjon meg egy addig éppen csak megpendített műfaj mellett. A műfaji sokszínűséggel pontosan az a baj, hogy amikor csak ezt vagy azt emelünk át egyik-másik zsánerből, óhatatlanul is elaprózzuk a történetvezetésünket, és Joe Hill sajnos beleesett ebbe a hibába, ami a regény második felének tekintetében különösen szembetűnő. Mentségére szóljon, hogy amilyen elemeket kölcsönvesz, azt kiválóan teszi.

Említettem az elbeszélésmódot. Ezúton is ki kell emelnem, hogy az író mellett a fordító, Uram Tamás is megérdemli a dicséretet, ugyanis kiválóan ráérzett az elbeszélésmódok és elbeszélői szempontok sokszor radikális váltakozására. Amikor Vic szemszögéből látjuk a világot, óhatatlanul is egy gyerek naivitását, fantáziavilágba való menekülését, egy kamasz pimaszságát, majd egy ebből kinövő felnőtt és anya aggodalmait visszhangozzák a sorok. Ezzel szemben Charlie Manx főgonoszunk ahogy beszél, szinte azt érezteti, hogy van ráció a tettei mögött, elvégre saját bevallása szerint ő SPOILER megmenti a gyermekeket élősködő szüleiktől SPOILER VÉGE. Ahogy megfogalmazza ezeket, kissé feszengve érezhetjük magunkat, hiszen van igazság egyes állításaiban, így nem fogható fel egy maradéktalanul egyoldalú gonoszként, még ha idő közben ki is kerekedik, hogy dehogyisnem. Az egyetlen problémám, hogy a mellékszereplők relatíve egyoldalúak, amolyan stock karakterek, egy-egy jellemvonás megtestesítői, kivéve Vic szüleit, de ők sem kapnak sokkal mélyebb jellemrajzot.

Szintén érdekes elbeszélői stílus a fejezetek összekötése, egyes részek ugyanis nem mindig érnek véget, csupán a helyszínváltással érződik a cselekmény előrehaladása, ahol a fejezet címe a helyszín megnevezése. Sok esetben az előző fejezet utolsó mondatának utolsó szava a következő fejezet címe, így nem érezzük lezártnak az adott mondandót, avagy nehezebben tesszük félre a könyvet – kissé nehézkessé válik az esti „csak még egy fejezet”. Éppen ennek köszönhető, hogy az elbeszélés még a leglassabb részeknél sem akad meg, így a vontatottabb fejezetek is olvasatják magukat. A cselekmény egészét tekintve ez a fajta történetvezetés kifejezetten a regény előnye, és már csak ezért is könnyebben érünk a regény végére, szigorú értelemben véve nincs is szükségünk az alapvetően is fordulatos, eseménydús cselekményre. Mert ugye, mit ér egy jó történet remek elbeszélésmód nélkül?

Összesítve: a regény stabilan, fokról fokra építkezik, és még így sem nevezhető lassúnak. Elejétől a végéig leköti az olvasót. Az elbeszélésmódok remekül váltakoznak, a fordulatokra bár lehet számítani, mégis arcul ütik az embert, és a két főszereplő párhuzamba állítása, mintha csak az érme két oldala lennének, egy nagyon ügyes írói húzás. Két problémát fejtettem ki, amit itt ismét összefoglalok: a műfaji elaprózottság, és a mellékszereplők egyoldalúsága. Csak és emiatt a két szépséghiba miatt kap egy mínusz pontot a könyv. Mindezeket leszámítva bátran ajánlom mindenkinek, aki egy izgalmas történetet olvasna, nem riad vissza a hétszáz feletti oldalszámtól (ami pár nap alatt elolvasható az írásmódnak köszönhetően), és kíváncsi arra, milyen újraértelmezést nyerhet a Karácsony egy őrült szemében.

Értékelés: 9/10

Chucklit

A könyvet köszönjük a Gabo Kiadónak, akiktől ezen az oldalon lehet megrendelni.