A ’80-as évek a horror aranykora volt. Ekkor szedték legtöbb áldozatukat a mozikban Freddy, Michael Myers és Jason, sok más slasher-hőssel egyetemben. Persze nem voltak példa nélküliek ebben az évtizedben sem az elmét is megdolgoztató filmek, és pszichothrillerek is készültek szép számmal, mégis, a horror zsánerében sokkal inkább a felhőtlen szórakozásé volt a főszerep ekkoriban. A Meghasonlás című film ebben az időszakban született, és maradt jóformán ismeretlen.

Köszönhető ez elsősorban annak a ténynek, hogy nem mutatták be mozikban még hazájában, Kanadában sem. A Meghasonlás tévéfilmként készült el, annak minden jellemzője jól megfigyelhető.

A történet Leonról és kishúgáról, Ursuláról szól. Családi életük meglehetősen rideg: anyjuk kényszeres tisztaságmániás, apjuk egy a saját világába zárkózó orvosember. Apjuk rendelőjében található egy anatómiai bábu, aminek a Pin nevet adják Pinokkió meséje után. Ezt a bábut apjuk szervesen beépíti a gyerekek nevelésének eszközeként – hasbeszélőként nem apjuktól, hanem Pintől kapják az óvó jótanácsokat, de még szexuális felvilágosítást is ő nyújt számukra, amikor annak eljön az ideje.

A gyerekek közti különbözőség már a film elején megmutatkozik: míg a fiatalabb Ursula tisztában van vele, hogy Pin csupán apjuk egy játéka, Leon mélyen hisz benne, hogy Pin él, és a barátjuk. Felnövekvén a fiú nagyon hasonló karakterré válik, mint Alfred Hitchcock Psycho-jának főszereplője, Norman Bates. Gyűlöli szüleit, mégis nagyon hasonló hozzájuk. Tisztaságmániás, megközelíthetetlen, súlyosan introvertált, barátai nincsenek Ursulán és Pinen kívül.

Szüleik halálos autóbalesetet szenvednek, a gyerekek pedig magukra maradnak. Kezdetben felszabadító érzésként hat rájuk, azonban Leon hamarosan a házba költözteti Pint, felöltözteti és valódi társként kezdi kezelni, ami Ursula egyre növekvő aggodalmát eredményezi.

David Hewlett (Kocka, A víz érintése) Leonként megragadó alakítást nyújt. Szorongó, majd később pszichotikussá váló viselkedését kiválóan jeleníti meg számunkra – ebben az írói munka is sokat segített neki és a nézőnek, aki így könnyedén érez együtt a főszereplővel. A kitűnő munkát végzett író és rendező az a Sandor Stern, akinek az 1979-es A rettegés házát is köszönhetjük. Cynthia Preston (Carrie) Ursulaként igazán szeretetreméltó karakter, aki szereti a bátyját, és annak minden „problémája” ellenére is mellette marad.

Leon paranoid skizofréniában szenved, ami a külvilág számára leginkább abban tetten érhető, ahogyan Pint, az élettelen bábut kezeli. Miután maga is hasbeszélő, ő kölcsönzi a hangját Pinnek, és fogadja továbbra is naphosszat tanácsait, utasításait. Nem tudjuk meg, vajon apjuk hasonló téveszméktől szenvedett-e, vagy csupán elültette azok csíráit fiában, mindenesetre a Meghasonlás azon kevés film közé tartozik az érából, amelynek valódi témája a diszfunkcionális család, és ennek nagyon is valós következményeire mutat rá e történeten keresztül.

Mivel a film az események többnyire Leon szemszögéből ábrázolja, betegsége, elméjének zavart működése sokáig nem fedi fel magát a néző előtt. Azt, hogy Pin valójában nem él, és Leon hasbeszél helyette, Ursula mondja el nekünk az igazság pillanatában. Ez nyújtja a film érdekességét, ezért nézeti magát – a néző minden figyelmét magának követeli a történet.

Valójában a Meghasonlás a dráma és a horror mezsgyéjén található. A történet gyökere a horrorba sorolhatóvá teszi, a film parafaktora sokkal inkább drámává – ugyanis jóformán nincs benne semmilyen hagyományosan „horrornak” tekinthető elem, hacsak az elmezavart nem tekintjük annak. Továbbmegyek, ugyanis mai szemmel a Pin nevű bábúval való szórakozást nézni oly mértékben bizarr és nevetséges, hogy nagyjából a film feléig el sem tudtam dönteni, hogy amit nézek vígjáték, vagy trash. A józan belátást elővéve, a történetet tekintve természetesen méltatlan volna ilyen jelzőkkel illetnem a filmet. Egyszerűen csak rendkívül rosszul öregedett, és ma már egyáltalán nem ijesztő, még thriller kategóriába is nehezen illeszthető be. Azonban a történet bizarrsága ellenére is el kell ismerni neki, hogy rendkívül hatásos, a nézőt teljes mértékben bevonja a történetbe, és a csendesen bőr alá hatoló horrorok kedvelői ezt is megtalálhatják benne. Itt valóban aggódunk a szereplők sorsáért, nem úgy, mint a Freddy- vagy Jason-filmek szinte névtelen áldozataiért, és ezzel a Meghasonlás kitűnik a korabeli horrorfilmek sorából.

Kinek ajánljuk: Pszichiátriai vonatkozású filmek kedvelőinek ajánlom, azoknak is, akik egyébként nem kedvelik a horror vérességét.

Értékelés: 6/10

Blissenobiarella