Az idei év leginkább várt filmjei között említettük, mégis csak a nyári melegben kerül sor a Téli menedék kritikájára. A Veronika Franz és Severin Fiala rendezőpáros nevével fémjelzett darab hű utóda korábbi filmjüknek, a nagysikerű Jó éjt, anyu!-nak, és a cselekmény sem teljesen idegen tőle.

A The Lodge történetét egy család válsága indítja el: az apa (Richard Armitage) közli külön élő feleségével, hogy össze akar házasodni barátnőjével, úgyhogy ideje véglegesíteni a válást. Bár igyekszik gyerekeinek kíméletesen beadagolni a dolgot, azok látatlanul is gyűlölik Grace-t (Riley Keough), és őt teszik felelőssé családjuk széthullásáért, és hogy anyjuk nem lehet velük. Hevesen tiltakoznak apjuk azon ötlete ellen, hogy töltsék együtt a karácsonyt hegyvidéki faházukban az új nővel, különösen azután, hogy az apa dolgozószobájában végzett kutakodás révén megtudják, hogy Grace egy tragikus véget ért, tömeges öngyilkosságot elkövető vallási szekta vezetőjének lánya, aki a csoport egyedüli túlélője.

A gyerekek szava – mint az lenni szokott – nem sokat számít, úgyhogy pakolnak, és útra fel. Az apának dolgoznia kell az ünnepek alatt, így a fuvarozást követően magára hagyja Grace-t, és a két gyereket: Aident (Jaeden Martell) és Miát (Lia McHugh).

Bár kezdetben a házbéli hangulat kifejezetten feszült, Grace mindent megtesz, hogy összebarátkozzon a gyerekekkel, és törődését kisebb-nagyobb sikerek övezik, a jeges tekintetek lassan olvadni kezdenek. Az idillbe forduló cselekmény azonban megszakad, amikor a ház lakói arra ébrednek, hogy minden holmijuk, ruhájuk, ételük eltűnt. Első reakciójuk – mi sem természetesebb – az egymásra mutogatás, majd egyre inkább ráébrednek, mekkora probléma is valójában a semmi közepén, hóviharban mindenféle ellátmány nélkül lenni egyedül, amikor segítségért menniük is valósággal lehetetlen.

Innen a cselekményt majdhogynem klisésnek is nevezhetnénk, hiszen az elszigeteltséggel járó kabinláz jelenségét már számos nagysikerű horror adaptálta, olyanok mint a Ragyogás, 10 Cloverfield Lane, A dolog, It Comes at Night… Grace, miután a többi cuccal együtt antidepresszánsai is felszívódtak, kezd egyre rosszabb állapotba kerülni. Előtör benne a poszttraumás stressz, és újra átéli a szektában történteket; korábban hátrahagyott vallásos őrülete újra elhatalmasodik rajta.

Mindeközben a néző sokáig bizonytalanságban van tartva, mire fog kifutni a történet. Grace valójában csak képzeli mindazt, ami történik? Vagy a gyerekeknek van igazuk, és misztikus fordulat következett be? A történet szövete ezen a ponton igen jól működik, és minden mozzanat erősíti azt a fajta horrort, ami Ari Aster megjelenése, az Örökség óta közel áll a nézők szívéhez. Okkult felhangú pszichothriller a The Lodge, ami magával ragadja a nézőt a világába.

Elősegíti ezt a gyönyörű fényképezés – amin a Jó éjt, anyu! minősége után nem lepődünk meg -, a lágy zenei aláfestés, a kiváló színészi alakítások sora, és a hatásos ijesztegetés, amiből hangsúlyoznám: nincs sok, így a film nem adja el magát mainstream moziként (bár sokkal közelebb áll hozzá, mint az író-rendező páros 2014-es remekműve).

A The Lodge azért nem tud olyan magasra szárnyalni, mint tette azt az Örökség (vagy a Jó éjt, anyu!), mert a történet sokkal gyengébben lett megírva, mint lehetett volna. Legnagyobb és leginkább szemet szúró hibája, hogy a gyerekek viselkedése és személyisége nem konzisztens a történet során, a többi inkább apróság, amiket szőrszálhasogatásnak éreznék idecitálni. A végkifejlet is idegen ezektől a filmkészítőktől, és megtöri a film hangulatát klisésségével. Mégis úgy érzem, ha ezzel el is adták, hogy a Téli menedék az évtized top alkotásai közé kerülhessen, sajnos kevés ilyen egyedi hangvételű horrort látunk ahhoz, hogy a filmet ne magasztaljuk mindazért, amiért bizony megérdemli.

Kinek ajánljuk: A The Lodge-ot nézve az a jelző jutott eszembe, hogy “Örökség light”. Ha Ari Aster rendezését kedvelted, ez is tetszeni fog.

Értékelés: 8/10

Blissenobiarella