A Serial Chillers májusban a magyar kriminalisztika történetében tesz kalandos kirándulást, egészen pontosan a XX. század eleji tanyavilág hírhedt női elkövetőit mutatja be. Előző cikkünk a tiszazugi arzénes asszonyok, illetve a nagyrévi angyalcsinálók „munkásságát” volt hivatott részletezni, valamint ez utóbbival megegyező című, kifejezetten érdekes Angyalcsinálók (2005) névre keresztelt, mindösszesen 33 perces dokumentumfilmmel demonstrálni. Ezen a héten a Hukkle (2002) című, Pálfi György által rendezett filmmel folytatjuk a méregkeverőnők történetét.

Hukkle (2002)

Elöljáróban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a film, (eltérően a fent említett Angyalcsinálóktól) fikció – valós elemekkel. Az események „napjainkban” (pontosabban a kétezres évek elején) játszódnak, és bár a szereplők modern díszletekkel vannak körülvéve, a falusi élet kilátástalansága csaknem ugyanolyan maradt, mint amilyen a huszadik század elején volt. A címet először nem tudtam értelmezni, egy ideig töprengtem rajta, mit is jelenthet, de aztán a lejátszás elindítása után minden világossá vált: a kezdő jelenetben bemutatott idős bácsi (ő egyébként végig visszatérő elem) erősen csuklik, és a ’hukkle’ szó magára a csuklás hangjára utal.

Az alkotás a klasszikus értelemben vett művészfilm, a közepesen elvont fajtából. Ráerősít erre az a nem elhanyagolható tény, hogy jól kivehető emberi beszédet egyáltalán nem hallani benne, az emberek nagyobb csoportját ábrázoló jelenetekben (játék a tekepályán, dolgozó asszonyok a varrodában, a család meglátogatja a faluban élő nagyszülőket, betegek várnak a sorukra az orvosi rendelőben) elmosódott háttérzajjá, morajlássá áll össze vagy más hangok, például madárcsicsergés, kotkodácsolás, utcazaj nyomja el. Ez rendkívül nyomasztóan hat. Végig ott fújdogál a levegőben a tragédia előszele, a nézőnek folyton olyan érzése van, mintha bármelyik pillanatban valami nagyon rossz történne. Történik is!

Térjünk rá a gyilkosságokra! A 81 perc alatt számtalanszor kondul meg a temetőben a lélekharang, jelezvén, hogy valaki ismét távozott az élők sorából. A bűncselekményekben közös pont, hogy mindet nők követték el, fiatal lánytól kezdve az idős, hajlott hátú anyókáig, az áldozatok pedig mind férfiak. Előkészületeket sosem láthatunk direkt módon, a hölgyek többnyire félrehúzódva, elbújva keverik a mérget a megölni kívánt személy ételébe, italába (a nagymama kimegy a konyhába összeturmixolni a fogatlan nagypapának a csirkepörköltet), máskor csupán csak sejteni lehet, itt hamarosan valaki nagyon pórul fog járni (egy középkorú nő viszi az ebédet a földeken dolgozó urának, a fiatal juhászlány hazaér és tálalja férfi rokonainak a vacsorát, egy horgász hazaviszi a napi zsákmányt, felesége elkészíti a harcsapaprikást, majd ő és a gyerekek az asztal körül állva végignézik, ahogy azt a férfi jóízűen megeszi, egyedül)! A településen szinte minden nőnemű, így még a rendőrnő is rejteget irodai fiókjában egy X-szel ellátott, gyanús folyadékot tartalmazó üveget, biztos, ami biztos…

 

Apropó, rendőrség. A faluban megindul a nyomozás, bár a megbízott nyomozó eleinte csak úgy tessék-lássék módon szaglászgat, ráérős stílusban törekszik az ügy megoldására. Ám minél több a temetés, annál gyanúsabbá válik neki a dolog, így végül mégis megpróbálja kihozni magából a legjobbat. Az eddig összegyűlt bűnügyi anyag tanulmányozása közben rájön, hogy valaki vagy valakik méreggel küldik a másvilágra haragosaikat, amikor azonban arcul csapja a felismerés, hogy saját édesanyja is az elkövetők táborát erősíti, megtorpan. Így lehetséges az, hogy a film nem tömeges letartóztatással, hanem egy lagzival végződik, az ügy a valóságtól eltérően lezáratlan marad.

 

 

A film 2002-ben Európai Filmdíjat nyert, Az év európai felfedezettje kategóriában, ugyanebben az évben bemutatták a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol Pálfi a legjobb rendezőnek járó díjat vihette haza, valamint a 33. Magyar Filmszemlén neki ítélték a Legjobb első film díjat is. Ami a szereposztást illeti: olyan neves színészek tűnnek fel a jelenetekben, mint Kaszás Attila, Margitai Ági, Ónodi Eszter. A forgatási helyszín a Tolna megyei Ozora volt, a statiszták is e település lakói.

Személy szerint engem nagyon idegesített a párbeszédek, sőt, mindennemű beszéd hiánya, komolyan fontolóra vettem, hogy abba hagyom, és inkább valami másról fogok írni! (Bár azért szinte biztos vagyok benne, hogy a rendező is valami ilyesmi hatást szeretett volna elérni!) A nyomasztó, vontatott hangulat mindenesetre átjött, az elképesztően jó operatőri munka, azaz a részletgazdag természetábrázolás viszont valamelyest kárpótolt!

 

Értékelés: 6/10

 

Kinek ajánljuk: A művészfilm-fetisiszták mindenképpen élvezni fogják ezt az alkotást. A többiekben nem vagyok biztos…

 

Norka