Eredetileg egy modern és poszt-modern szövegeket tömörítő, vegyes műfajú lapnak indult, aztán találkozott a bizarro műfaj honi képviselőjével, Komor Zolival, és mondhatni (el)borult a terv. Megszületett a hangzatos Robotcigány, melynek nem titkolt célja, hogy káoszt és pusztulást hozzon a kortárs irodalmi életre; egyébként pedig szerinte nácikkal és seggekkel mindent könnyebb eladni. A nyolcvanas-kilencvenes évek garázs-tipográfiájával hódító fanzine főszerkesztőjét, és egyben önjelölt dizájnerét, Dajka Gábort faggattam.
– Magyarországon (még) nem túl ismert a bizarro műfaj, mégis honnan jött egy ilyen kaliberű fanzine ötlete?
– Eleinte egy teljesen más jellegű kiadványt terveztem. Az alapötlet az volt, hogy készítek egy nyers modern és poszt-modern szövegeket tömörítő lapot, amibe a Bukowski-féle kocsmairodalomtól kezdve egészen a bizarro-ig nagyon sok dolog belefért volna. Gyakorlatilag bármi, ami a hivatalos irodalmi életen kívül esik, de érdekes és van benne kraft, van valami húzása a szövegnek. Ezt az ötletet azóta sem vetettem el, viszont mikor először találkoztam Komor Zolival egy felolvasóesten, némi alkoholbevitel után arra jutottunk, hogy miért ne lehetne ezt a dolgot kettészedni, és csinálni egy olyan kiadványt, ami kifejezetten a trash és bizarro vonalon mozog. Ilyen még úgysem volt itthon, hacsak a Morbid magazint nem számítjuk a kilencvenes évekből. Hát, most lett. Úgy érzem, közös erővel sikerült összepakolnunk a magyar irodalmi élet Morbid magazinját, és az eddigi visszajelzések alapján erre alapvetően büszkék is vagyunk.
– Milyen típusú műveket próbáltatok összegyűjteni az első számra? Volt esetleg valami konkrét koncepció, ami mentén haladtatok, vagy csak amolyan kísérleti módon állt össze a debütálásra szánt tartalom?
– Az első szám abszolút kísérleti jellegű dolog. Őszintén szólva talán erősebben is szelektálhattam volna az anyagokat, viszont magánéleti okokból kifolyólag erre nem igazán volt időm és energiám. Ez most egy kicsit ad hoc debütálás lett, de jobban belegondolva végül is nem bánom. Szerintem ilyen módon mindenki találhat a lapban valamit, ami tetszik neki, meg olyat is, ami nem.
– Az első hallásra elég meghökkentő Robotcigány lett a fanzine neve. Tulajdonképpen mi vagy ki is ő, mit lehet róla tudni?
– A Robotcigány kilétével kapcsolatban sok teória és összeesküvés-elmélet kering az univerzumban. A Robotcigány sokak szerint egy ősi entitás, melynek célja, hogy káoszt és pusztulást szabadítson a kortárs irodalmi életre, mások pedig úgy vélekednek, hogy gonosz hatalmak ártó szándékkal kreált játékszere, feladata pedig az, hogy ipari mennyiségű szotyihéj elszórásával foglalja vissza az egyre inkább dzsentrifikálódó nyolcadik kerületet a nép valódi gyermekei számára. Aztán vannak azok, akik a géplakatos szakmával hozták összefüggésbe. Elég egyébként elolvasni Böszörményi Marci írását a fanzine Facebook oldalán, és máris rájövünk arra, hogy a Robotcigány tulajdonképpen mindenkinek mást jelent.
A lapban olvasható, címadó novellát egyébként még 2016-ban írtam. Az egésznek az volt a kiindulópontja, hogy nagyon szomorú lettem a Planetárium bezárásával kapcsolatos hírektől. Aztán leültem, hogy írok ezzel kapcsolatban valamit és fél óra múlva a Robotcigány lett belőle. Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez egyszer egy fanzine (vagy antológia?) címe is lesz egyben, de valljuk be, egy alkotói bibliográfiában azért elég jól fog mutatni majd tíz év múlva, hogy valaki egy Robotcigány nevű kiadványban publikált egyszer.
– Milyen módon sikerült egy most induló magyar fanzine-hoz írást „szerezni” a már tengerentúlon befutott amerikai szerzőktől, gondolok itt Carlton Mellick III, Douglas Hackle és Arthur Brown szerzőhármasra? Hogyan fogadták a megkeresést, felkérést? Adtak esetleg valami ötletet vagy tippet a lap szerkesztéséhez?
– A külföldi szerzők anyagainak beszerzéséért Zolit illeti az elismerés. Ő már korábban publikált együtt Brownnal például. Szóval Zoli vette fel velük a kapcsolatot, és tök jó fej módon, gyakorlatilag azonnal rábólintottak a dologra. A szerkesztésbe nem szóltak bele, viszont a kész oldalakat átküldtük nekik megjelenés előtt és alapvetően tetszettek nekik.
– Mennyire volt könnyű (vagy nehéz) a hazai szerzőket csatasorba állítani? DrMáriás például?
– drMáriásékkal tavasz óta dolgozunk két barátommal közösen egy projekten. Ez a Tudósok zenekart érinti, viszont egyelőre parkolópályán van, szóval sokat nem is mondanék erről. Az irodalmi jellegű együttműködés onnan jött, hogy egy koncert után megkérdeztem Bélát, adna-e esetleg írást két készülő kiadványhoz. Az egyik a fentebb említett irodalmi lap volt, ami majd valószínűleg jövő év elejére készül el, a másik pedig a Robotcigány. Azt mondta, használjak nyugodtan bármit a régi kötetekből, ami beillik a koncepcióba. Szegény, szerintem azóta sem tudja, mihez is adta a nevét pontosan.
A többieket is egyszerű volt egyébként meggyőzni. Böszörményi Marci korábban a 451-re küldött nekem írásokat, amik nagyon tetszettek, és javasoltam neki, hogy dobjon a fanzinbe is valamit. Másnap megvolt az anyag. Bencze Tibi meg évek óta jó barátom, és irodalmilag egyébként teljesen más vonalon mozog. A Krinolinbaszó Kölyköt már nagyon sok évvel ezelőtt írta, de a gyermeki abszurditása miatt engem annyira megfogott, hogy addig cseszegettem, amíg jóvá nem hagyta, hogy beletegyem a lapba. Szóval a kérdésedre válaszolva, alapvetően gyorsan összeállt a felhozatal, ami főként Zolinak és barátainak volt köszönhető, főként pedig annak, hogy nem igazán voltak erős megkötéseim a publikációval kapcsolatban.
– Mi a helyzet az amatőr szárnypróbálgatókkal, következő számotokba tőlük is várjátok az írásokat?
– Ha lesz következő szám, akkor természetesen igen. Egyelőre szeretném összehozni a már említett, más vonalon mozgó kiadványt, aztán meglátjuk. Ha úgy alakul, akkor nagyon örülnék, ha érkeznének anyagok. Nem mondom persze, hogy mindent meg is jelentetünk majd, mert ugye attól függetlenül, hogy egy trash fanzinről beszélünk, vannak bizonyos elvárásaink. Például örülök, ha valaki legalább egy fél értelmes mondatot meg tud fogalmazni magyar (vagy angol) nyelven. Néha nekem sem megy, de próbálkozni mindig dicséretes.
– A te írásaid szintén szerepelnek benne, honnan vetted ezekhez az ötletet, mi ihlette őket?
– Általában nem gondolom túl a dolgokat. Jön egy hülye alapgondolat, leülök, és egy fél óra alatt kibontom bármiféle vázlat, vagy a végkifejlettel kapcsolatos, szilárd elképzelés nélkül. A Robotcigánynál a Planetárium bezárása jelentette a kiindulópontot, a Ravioli-ügynél pedig egyszerűen szerettem volna egy abszurd egypercest írni az első dologról, ami eszembe jutott aznap délelőtt. Ez valamiért egy tál ravioli, meg egy feldarabolt nagymama volt. Mindenkinek vannak ilyen napjai szerintem, nincs ebben semmi szégyellnivaló. A Dinamikus Növekedés című írás valamivel komplexebb, azt szeretem leginkább. Annak az alapötlete akkor jött, mikor egy multinál dolgoztam. Több okból is nehezen viseltem a napi nyolc-tíz órás munkával járó kötöttségeket, és sok hasonló dolgot írtam akkoriban. Próbáltam minden frusztrációmat és keserűségemet ilyen rövid, abszurd szövegekbe zsúfolni. Szóval a másik két anyag ezzel ellentétben inkább afféle stílusgyakorlatként született. Egyáltalán nem ezeket tartom a legerősebb írásaimnak, de ezek voltak azok, amiket ebbe a trash-vonalba bele tudtam jelen pillanatban illeszteni. Lesznek persze még hasonló jellegű dolgaim, de most több, kicsit más vonalon mozgó projekten is dolgozom.
– Ki a felelős a lap dizájnjáért? Volt valami előzetes terv a kinézetet illetően, vagy próbáltatok azért a bizarro-abszurd-trash hármas mezsgyéjén mozogni?
– A dizájn az én művem. Részben az volt a célom vele, hogy visszaidézzem a nyolcvanas-kilencvenes évek punk fanzinjeinek tipográfiáját. Gyerekkorom óta szerelmes vagyok az ilyen jellegű kiadványokba és olyan dolgokon nőttem fel, mint a Búvárok Reménykednek, vagy a Genyó Szívó Disztroly nevű, legendás gerilla-lapok. Olyan nagy hatással voltak rám ezek a házilag összeollózott, xeroxozott cuccok, hogy még a diplomamunkámat is belőlük írtam anno. A másik kiindulópontot a magyar gyökérhumor olyan korszakalkotó magazinjai jelentették, mint rendkívül ocsmány mód szerkesztett Morbid, vagy utódja, a Szaft. Ebből szerintem már érezhető, hogy egyáltalán nem az volt a cél, hogy bármilyen szempontból tekintve esztétikus legyen a végeredmény.
– Nemrégiben digitális változatban is elérhetővé tettétek a lapot az egyik közkedvelt hazai torrent-oldalon. Lehet tudni, mennyire “fogyott”?
– Nem tudom, most hogy állunk, de ha jól emlékszem, az első két nap után sikerült átlépnünk a négyszázas egyéni letöltést, ami szerintem baromi jó. Én személy szerint sokkal kevesebbre számítottam. De hát az emberek betegek, ez van.
– Aki mégis fizikai formátumban szeretné beszerezni, az miként teheti meg ezt?
– Október 9-én lesz egy lapszámbemutató est a budapesti ISBN galériában. Ezen az eseményen lehet majd először megvásárolni a fanzint. Ezen kívül, ha minden jól megy, néhány darabot lepasszolunk majd az Írók Boltjába is. Ha ezután marad még pár példány, akkor ezeket személyesen Zolitól és tőlem lehet majd beszerezni. Online rendelést egyelőre nem tervezek. Szóval erősen limitált lesz, mindössze 100 darab készül belőle, amiből le kell számolni a szerzői tiszteletpéldányokat. Aki szeretne belőle egyet, annak sietnie kell. Persze ha százezres tömegek követelik majd vegyi fegyvereket és dildókat lóbálva a Parlament előtt az utánnyomást, akkor ki tudja… Bármi megtörténhet.
– Említetted ezt a bemutatót. Egyfajta író/olvasó találkozónak is felfogható az esemény, vagy mégis mire lehet számítani?
– Lesz tea meg háztartási keksz. Lehet majd egymás közt recepteket, japán csápos pornót és nemi betegségeket cserélgetni. Megmutatjuk egymásnak a bélyeggyűjteményeinket is és könnyes szemmel nosztalgiázunk a régi, szép idők tovatűnt emléke felett. De az is lehet, hogy nem, és valójában csak felolvasás, kerekasztal-beszélgetés, meg különféle performanszok lesznek. A fene tudja még ezt így előre.
– Mik voltak az eddigi reakciók a célközönség részéről, illetve mit szóltak azok a bizarro-szűzek, akik még nem találkoztak ehhez hasonló művekkel?
– A célközönségnél úgy érzem, betalált a dolog, többen is megjegyezték, hogy nagyon tetszettek nekik például az amerikai írók szövegei, illetve sokan érdeklődtek már azzal kapcsolatban, mikor lehet beszerezni a nyomtatott verziót. A másik oldalról pedig nagyon vicces reakciók érkeztek. Ahogy éreztem, a legtöbben a féloldalas szerkesztői előszóval sem tudnak már mit kezdeni, és hajlamosak túlzottan komolyan venni azt. Csak úgy, mint ahogy a káoszba hajló tipográfiát és a korrektúra hiányát sem afféle alkotói eszköz, hanem hiányosságként élték meg. Ezzel alapvetően nincs is probléma, megértem őket. A kedvenc kommentjeim egyébként épp a korábban említett torrent-oldalon olvashatók. Volt, aki Kertész Imre Sorstalanságához hasonlította a füzetet, és olyan is akadt, aki egyszerűen lerendezett minket annyival, hogy: „kortárs művészférgek!” Szerintem ez azért is tök jó, mert ha már valakit sikerült annyira felidegesítenünk, hogy energiát fektessen egy ilyen jellegű komment megírásába, akkor már nem volt hiábavaló megcsinálni a kiadványt. Szóval köszi mindenkinek!
– Végezetül pedig, aki ezek után kedvet érezne, szerinted milyen írókkal vagy művekkel ajánlatos kezdenie?
– Ha a Robotcigány nem győzött meg, semmi nem fog. Esetleg a Blikk, vagy a Ripost. De a viccet félretéve: alapvetően jobban szeretem az elgondolkodtató, szürrealista beütésű anyagokat. Azokat, amik kicsit a Burroughs-Lynch tengelyen mozognak. Sam Pink Person című kötete az egyik személyes kedvencem, de Jordan Krall regényeit is szeretem (A Squid Pulp Blues-ról anno írtam is a The Black Aether online hasábjaira egy ajánlót). Én egyébként anno Cameron Pierce klasszikusával, az Ass Goblins of Auschwitz-al kezdtem. Nácikkal és seggekkel mindent könnyebb eladni, ha pedig kombináljuk a kettőt, akkor alapvetően elmondható, hogy a szkeptikus olvasó is egy szempillantás alatt megnyerhető.
eyescream
Be the first to comment on "Interjú Dajka Gáborral, a Robotcigány abszurd-bizarro-trash fanzine főszerkesztőjével"