Az elmúlt évek nálam a krimi színpadán leginkább a skandináv vonulattal teltek. A tetovált lány sorozat mellett elfogyasztottam az amerikaivá varázsolt The Killinget és a svéd-dán Bron/Broent (A Híd) is. A közelmúltban azonban kijött pár érdekesebb, eredetileg is amerikai mű, amely betáblázta a következő néhány hetem estéit. Lássunk elsőként egy három évadot megélt dráma-krimit, a The Fallt.

Érdeklődésemet nem kellett túlságosan sokáig tüzelni, hiszen Gillian Anderson nevének láttán hamar kedvem támadt belenézni a 2013-ban, a Netflix által életre hívott sorozatba, és ekkor még az a tény sem zavart egy cseppet sem, hogy a férfi főszereplő, Jamie Dornan ezt követően A szürke ötven árnyalatával szerzett magának még nagyobb ismertséget. A színészi gárda ex-Scullyt leszámítva nem volt különösebben neves, ami persze utólag vizsgálva nem is számított sokat, hiszen az élvezeti értéket elsősorban a két főszereplő sakkjátszmája szolgáltatta.

A The Fall Észak-Írországba kalauzol bennünket, ahol egy londoni nyomozó, Stella Gibson (Gillian Anderson) segít felgöngyölíteni egy sorozatgyilkos tetteit és motivációit. A mű  tulajdonképpen egy pillanatig sem árul zsákbamacskát abból a szempontból, hogy ki is az üldözött személy, hiszen igen hamar az arcunkba vágják, hogy a békésnek látszó családapa, hivatásában pedig gyászterapeuta Paul Spector (Jamie Dornan) valójában egy nőgyűlölő szadista gyilkos.

Habár Gillian Anderson kitűnően alakítja a feminista, kicsit megkeseredett, másokat eltipró nyomozónő szerepét, a sorozatot elsősorban Jamie Dornan viszi a hátán, aki képes visszaadni számunkra a sorozatgyilkosok valódi személyiségét és megjelenését – vagyis egy közülünk és ha szembe jön az utcán, csak elnézünk mellette.

Dornan remek színészi játéka elsősorban a harmadik évadban domborodik ki, amely ennek ellenére is a sorozat gonosz mostohatestvérének tekinthető, hiszen kizárólag az első két évad sikerei szülték meg a cselekményszegény, sokkal inkább drámai lezáró részeket. Sajnos ha a negatívumokat kell vadásznunk a The Fall kapcsán, akkor felesleges is tovább keresgélnünk, hiszen az első két évad izgalmas nyomozását és feszült hangulatát követően a harmadik már inkább idegesítő és hangulatromboló.

Összességében úgy vélem, mindenben egy kicsit elmarad a bevezetőben említett triumvirátustól. A hangulata ugyan baljós és depresszív, de mégsem annyira, mint mondjuk a Killingben. A színészi játékok és a főszereplők közötti “násztánc” rendkívül jól megírt és érdekfeszítő, de a harmadik évad időhúzó mellékszálai ennek élvezeti értékéből is faragnak kicsit. Viszont a gyilkosságok tálalása és azok részletes bemutatása talán ebben a sorozatban a legerősebb, amely mégsem elhanyagolható egy horroroldal szemszögéből. Előnyei között nem árt megemlíteni azt sem, hogy látszólag igen reális képet fest egy nyomozás hátteréről és annak viszontagságairól, amely nem egy megszokott pozitívum az amerikai sorozatok többségénél.

Hibának tehát semmiképpen sem tekinthető, ha valaki esélyt ad a The Fallnak, hiszen mindössze 17 epizódot számlál a sorozat, ám ha még ezzel együtt is ha a végén azzal az érzéssel állunk fel a székünkből, hogy a “kevesebb most tényleg több lett volna”, akkor valószínűleg nem tévedünk.

Értékelés:

I-II. évad: 7/10
III. évad: 4/10

 

(Varin)