Pár napja került napvilágra a Stranger Things legfrissebb évada, mi pedig, hála a Netflix-nek, azonnal hozzájutottunk mind a kilenc részhez, az elszántabb rajongók így akár egy-két nap alatt is magukévá tehették az egészet. Erős a gyanúm, hogy a legtöbb esetben esélytelen is lett volna egyetlen rész után szünetet tartani és a többit máskorra tartogatni, mivel csakúgy, mint az első évad esetében, Hawkins és a ’80-as évek magával ragadó hangulata a képernyő elé szegezi az egyszerű, földi halandókat.

Történetünk szinte pont onnan folytatódik, ahol tavaly könnyes búcsút vettünk tőle; csupán pár hónap telt el azután, hogy Eleven eltűnt és Will Byers megkerült. Az indianai álmos kisváros éppen úgy folytatta életét, mintha mi sem történt volna, leszámítva azt, hogy a természetfeletti eseményeket igyekeztek az oroszok számlájára írni és ezzel magyarázni a megmagyarázhatatlant. Mike, Dustin, Lucas és Will megpróbálják élni a gondtalan iskolás fiúk életét, azonban Will Upside Down-ban töltött napjai nem illantak el észrevétlenül, folyamatosan kísértik és napról napra egyre többször találja ott magát. Habár az orvosa poszttraumatikus stressz szindrómával magyarázza a fiú által átélt borzalmakat, hamar kiderül, hogy sokkal komolyabb probléma rejlik a dolgok mélyén, és a PTSD általános kezelése viszonylag keveset segít a folyamatos szenvedésen. Eközben arra is fény derül, hogy Eleven nem tűnt el nyomtalanul, sőt, egy olyan ember oltalma alatt áll, aki mindent megtenne azért, hogy kevésbé legyen abnormális a kislány élete. Természetesen az elmaradhatatlan szerelmi háromszög Steve, Nancy és Jonathan között tovább borzolja a kedélyeket, ámbár kissé komikus jelleget kölcsönöz az amúgy világvége felé közelítő hangulatnak.

A Stranger Things egyik hatalmas előnye az, hogy az amúgy rendkívül izgalmas cselekményhez sikerült olyan szereplőgárdát összeválogatni, amiben egytől-egyig minden karaktert nagyon alaposan építettek fel: akit a negatív oldalra szántak, az nagyon hitelesen adja a főgonoszt, aki pedig a pozitív oldalon áll, azonnal el tudja nyerni a nézők szimpátiáját. Bátran állíthatom, hogy eddig ez az egyetlen alkotás a repertoáromban, ami nem okozott idegzsábát a gyerekekkel, sőt, abszolút megszerettette őket. A második évad minden részében sikerült kimaxolni az izgalom-faktort, az egyetlen szál, amit kicsit feleslegesnek éreztem, az Eleven kapcsán előkerülő sztereotip ’80-as évekbeli bűnbanda: az ő sztorijuktól senki sem vágta hanyatt magát, de esélyes, hogy a már biztosra bejelentett harmadik évadban lesz még szerepük.

Azt gondolom, kijelenthetjük, hogy ezen évad legalább olyan hibátlanra sikerült, mint a kezdetek, engem személy szerint abszolút lenyűgöz, ha egy napjainkban készült film vagy sorozat hitelesen mutat be egy adott évtizedet, korszakot: ebben pedig a Stranger Things igencsak jeleskedik. Végül pedig, mint sokadik előny, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a soundtrack-ek összeválogatása valószínűleg meg tudja szerettetni a Mötley Crüe-t, a Duran Duran-t és Cyndi Lauper-t is, még akkor is, ha a kedves néző nem a ’80-as évek zenéinek szerelmese. Ha még nem nézted meg, feltétlen hiánypótló!

Értékelés: 9/10

(grey tabby)