A 2017-es év hatalmas meglepetése a gyomorforgató képsorokat tartalmazó Kuso, melynek bemutatójáról ellentmondásos adatok állnak rendelkezésünkre. A netet böngészve főleg arra találunk utalásokat, hogy csoportosan vonultak ki az emberek a vetítés alatt, de a rendező csupán 20%-ra saccolta azoknak a számát, akik nem bírták elviselni a látványt. Alapvetően ez semmit sem jelent, hiszen az Új Francia Extremitás irányzat óta azért némileg másképpen kell ezeket kezelni, illetve a Hannibál című filmről is ezt hangoztatták, mégsem ment el tőle az étvágyam. Ízlések és pofonok, de ez a body horror típusú alkotás megérett arra, hogy bemutassuk nektek.

A Kuso igazán bizarr jelenetekkel indít, hiszen egy rögtönzött dalbetétet követően egy afroamerikai férfi szobájában találjuk magunkat, akinek a szomszédságában hallhatóan kemény szexuális aktus zajlik. A szoba és az ágy meglehetősen rendezetlen, koszos, a főszereplőnk arcán és száján hólyagok és kelések lakoznak. A pasi átkoppint a falon túlra, majd úgy tesz, mintha aludna. Meg is érkezik a párja, aki egy fojtogatós jelenet kíséretében segít neki, hogy a férfi kielégíthesse magát, majd a nő arcára kent spermájával érzéki csókolózásba kezdenek.

A második történetszálon egy groteszk törpe alkatú gyermek ballag el az iskolába, ahol némi problémája akad, mert csikarni kezd a hasa a furcsa ételkölteménytől, melyet édes szüleje készített neki aznap reggelire. Már akkor is kissé gyanúsnak tűnt a levesállagú húsos fogás, de csak legyűrte, mert kell az energia az ifjonti test számára, ha tanulni szeretne. Diszkrét szellentését azonban megérzé a tanári szem és fül, no meg az összes többi diák, így nevetések közepette elvonul az erdőbe, hogy bevégezze az dolgát, melyet a szükség diktál számára. Azonban visszafelé tartva egy furcsa nyelves ánuszlényre bukkan, amivel megetetve frissen készített fekáliáját újabb kalandokba bocsátkozhat az erdő mélyén.

Harmadik szösszenetünk egy nőről szól, aki nagyon szeretne gyermeket, de nincsen szerencséje. A föld alatt tengeti életét, és egy isteni hang arra biztatja, hogy próbáljon behatolni egy lyukba, amiről ö maga úgy hiszi, hogy a Pokolba vezet majd el.

Az utolsó részleg pedig egy ugyancsak keléses arcú, ugyanakkor vilángoló szemű fiatal hölgyeménnyel ismertet meg bennünket, akinek vadiúj lakótársai vannak. Ha egyéltalán léteznek, mert a nő rendesen be van lőve, keményen szívja a vízipipát, és a mellette ülő szőrös, képernyő arcú lények néha szívatják, vagy éppen fekáliával dobálják. Hogy stílusos legyen, kiruccan a vécére, hogy pössentsen egyet a terhességi tesztre, és vidám várakozás és ürítés közben a csészéből, alóla előmászik az az expasija, akire távoltartási végzést kért a korábbi időszak folyamán. Természetesen az eredmény szomorú pozitivitást mutat, és még az sem vigasztalja meg a nőt, hogy a péniszkínzó műsor még javában folytatódik, mikor kiszabadul a fürdőszobából.

A Kuso négy történetszála csak egy dologban kapcsolható össze, és ez a groteszk deformitás, amit a film legelején musical-szerűen előadott hírekből megismert Los Angeles-i földrengés okozott. A katasztrófának köszönhetően ugyanis elszaporodtak a genetikailag fertőzött emberek. Emiatt a világ, amelyben a jelenetek játszódnak, nem csak meglehetősen undorítóak, hanem nyilvánvalóan így kap funkcionalitást a body horror, amely a Kuso-t jellemzi. David Cronenberg klasszikusait ismerve nem kell nagyon meglepődnünk, de még a francia és a belga rendezőknél is gyakori, hogy gyomorforgató képsorokkal próbálnak bennünket sokkolni, melynek célja egyértelműen az, hogy szélsőséges szituációkon keresztül világítsanak rá egy-egy problémára, melyeket én nemes egyszerűséggel társadalomkritikának becézek. Kivéve, ha a művészi kifejezőkészség megélése az egyetlen valódi indok, és olyankor rendesen eltévedhetünk, avagy „mi a francot is láttunk az előbb?!”

A Kuso pont abba a kategóriába esik, melyről nem könnyű elsőre eldönteni, hogy mit is szeretne kifejezni, Nyilván a sokkhatás eléggé kézenfekvőnek tűnik, így első körben nem árt megfeledkeznünk a fekáliáról, a kelésekről, illetve a torz, groteszk arcokról és testekről, inkább a csupasz jelenetek mélységeit kellene kutatnunk. Ha ebből indulok ki, akkor nyilvánvalóan önmagunk és mások elfogadásáról mondanak példabeszédet a történetek, hiszen minden egyes karakternek valamiféle problémája van a saját külsejével, helyzetével, avagy párja munkájával, netán deformitásával. De meg kell tanulniuk, hogy bizony teljesen más világban élnek most, így a nézőnek kvázi segítenek abban, hogy úgy gondolhasson rájuk a végén, mint egy átlagemberre. Annak ellenére, hogy bizony akár a lelki kivetüléseiknek is tekinthetjük a látványokat.

Számomra azonban a Kuso inkább kísérleti jellegű alkotás, amikoris a rendező (Flying Lotus aka. Steven Ellison) nem csak a saját fantáziáját, művészi vénáját igyekszik megvillantani előttük, hanem arra kíváncsi igazán, mindez mit fog belőlünk kiváltani. Ezért nincsenek részletesen kidolgozva sem a karakterek, sem a történetszálak, vagy éppenséggel a hátterek. Csupán jeleneteket láthatunk Flying Lotus igencsak élénk gondolati síkjából, amelyeket rendszerint igyekszünk hamar a feledés homályába taszítani. Azonban ez nem olyan könnyed meló, mert egy idő után megérint bennünket a látvány pszichés része, és kíváncsiak leszünk, mit akarnak ebből kihozni. A virtuális happy endek pedig azt üzenik nekünk, hogy nincs itt semmi baj, attól, hogy valami elborzaszt bennünket, még nem biztos, hogy van ok a félelemre vagy a pánikra. Minden rendben van, nem kell a látszat és a látvány alapján megítélnünk senkit és semmit. Ha elfogadjuk, hogy nem átlagos jelenetekről van szó, és semmi sem olyan tökéletes, mint azt a reklámok próbálják elhitetni velünk, akkor megpillanthatjuk, hogy ez is egy görbe tükör csupán, csak nem olyan, amilyet megszoktunk.

Értékelés: 6/10

Smaragd Sárkány