David Cronenberg neve – talán elsődleges érdeklődési körömből adódóan – nagyon sokáig nekem az eXistenZ kapcsán volt ismerős, annak ellenére, hogy a testhorror műfajának talán legismertebb rendezőjének egy másik alapművével már egészen fiatalon összeakadtam. A légy (The Fly) egy részről Franz Kafka klasszikusának (Átváltozás) modern kori átirata, más részről pedig a toposz Cronenberg és szerzőtársai általi önálló újraértelmezése, Kafka világától függetlenül. A légy ékes példája annak, amikor a testnedvektől csöpögő, elborzasztó képkockák nem célként, hanem eszközként képesek funkcionálni. Ez talán a legfontosabb, mely a gore-t elkülöníti a testhorrortól.

Emlékeim szerint maximum tizen-egynéhány éves lehettem, amikor szüleim tiltása ellenére – és természetesen tudta nélkül – a nagyszoba ajtajának résén keresztül belenéztem a késő esti műsorsávban vetített A légybe. Nyilvánvalóan fogalmam sem volt róla, hogy miről is szól a film, csak azt tudtam, hogy horror és nekem olyat tilos néznem. Persze ez – ahogy az már csak a kisgyerekeknél lenni szokott – csak olaj volt a tűzre. Őszintén szólva jóformán semmire nem emlékszem a filmből a “telepodok” (bocs, a magyar szinkron “telehas” kifejezése sehogy sem jön a nyelvemre) furcsa kinézetén és az éles fényen és füstön kívül, ami bennük kavargott. Gyanús, hogy szüleim rajtakaphattak a potyázáson és visszaparancsoltak az ágyba. Ezután egészen néhány évvel ezelőttig nem is volt alkalmam újra elővenni A legyet, minthogy a nagy horror klasszikusok elég sokáig nem képezték étrendem részét.

Hiába születtem a nyolcvanas évek elején, ezen évtizedben rémisztőnek tekintett dolgok nem igazán voltak képesek lázba hozni. Az ezredforduló után készült horrorok által megnövekedett ingerküszöböt ezek az alkotások sokszor nem képesek átlépni nálam és ezen sajnos az sem változtat, hogy az esetek többségében éppen ezek a filmek képezték az újak eredetijét valamilyen formában. Ne értse senki félre, szó sincs arról, hogy ezek a több, mint 30 éves horrorok dramaturgiailag, színészi játékban vagy mondanivalóban gyengébbek lennének, mint utódaik (gyakran épp az ellenkezője igaz), csupán a környezet változott meg körülöttük. Miután én a kétezres években szocializálódtam erre a műfajra, a 80-as évek tempója, a légkör vagy az, hogy digitális effektek helyett itt bizony még maszkmesterek öltek hosszú munkaórákat egy-egy bábú vagy jelmez megtervezésébe és gyakran kézzel való kivitelezésébe, az elkészült speciális effekteket pedig nem számítógép, hanem jól-rosszul hozzáértő emberek keltették életre sokszor idegenül hat. Éppen ezért ért bizonyos fokig meglepetésként mennyire erős A légy speciális effektek terén, hiszen mind a mai napig képes undort, zsigeri ellenérzést kiváltani. Persze, persze mondhatnánk azt, hogy éppen ez lenne a dolga, de 31 év távlatában azért erre nem sok film képes. Úgy gondolom ezúttal jó helyen landolt az a bizonyos Akadémiai díj Chris Walas-nál a speciális effektekért. Mondjuk amit aztán a folytatással művelt, az egészen más lapra tartozik, de az majd egy másik írás lesz.

Seth Brundle (Jeff Goldblum) magának való, magányos tudós, aki történetesen a teleportálás lehetőségeit kutatja saját pincéjében. A kísérletek ígéretes eredményeket mutatnak, de sajnos a szerkezet csupán élettelen tárgyakkal működik, az élő anyaggal – a hússal – nem tud mit kezdeni. Brundle egy rendezvényen megismerkedik a tudományos újságíró Veronica-val (Geena Davis), akinek a visszahúzódó zseni megmutatja művét. Brundle és Veronica között lassan romantikus kapcsolat alakul ki, miközben a teleportációs kísérletek is előremozdulni látszanak. Sok sikertelen, vagy félresikerült próbálkozás után Brundle telepodjai készen állnak arra, hogy emberen is kipróbálják. Seth maga jelentkezik a saját kísérleti alanyának, ám a kísérlet közben valami balul üt ki: a telepodba Brundle-ön kívül egy házi légy is tartózkodik a teleportáció beindulásakor. Brundle eleinte nem sejt semmit, csupán azt veszi észre, hogy fizikai ereje és állóképessége megnövekedett. Idővel azonban egyre meredekebb változások következnek be a férfi testében és személyiségében. Brundle egyre inkább átadja a helyét Brundle-légynek.

Brundle-légy egy ösztönlény, aki lassan elemészti Brundle-t mind testileg, mind személyiségében. Az átalakulás lassú, így Brandle teljesen tudatában van embersége elvesztésének olyannyira, hogy jó tudós lévén dokumentálja is azt. Cronenberg szándéka szerint az embert lassan felfaló légy a betegség, általános leépülés, végső soron pedig az öregedés allegóriája. A légy végső soron egy tragédiával végződő romantikus történet és éppen a jól felépített és végigvitt drámai vonal miatt működik olyan jól teljes egészében. Jeff Goldblum és Geena Davis akkoriban egy párt alkottak, tehát itt nyilvánvalóan nem lehetett különösebben nehéz dolguk a kémia megteremtésében. Brundle kezdetben a pozitív hős, aki “megmenti” Veronica-t a levakarhatatlannak tűnő extől, Borans-tól (John Getz). Ahogy a légy lassan átveszi az irányítást Brundle felett, úgy lép egyre előrébb Borans a problémás ex szerepe és a végső megmentő szerepe között húzódó skálán. Az átmenet ebben is nagyon tudatos: az egyik törölt jelentben Brundle egy pávián-macska keveréket hoz létre abban a reményben, hogy megoldást találjon az emberi és a légy DNS szétválasztására. A félresikerült kísérleti alanyt aztán egy vascsővel veri agyon. Cronenbergék úgy találták, hogy ez a jelenet sok néző számára túl korán tenné antipatikussá Goldblum karakterét.

A légy alapötlete távolról sem Cronenberg sajátja. Eredetileg George Langelaan 1957-ben megjelent novellájából Kurt Neumann készített filmet egy évvel később, 1958-ban. Az 1986-os újragondolás forgatókönyvén eredetileg Charles Edward Pogue dolgozott, majd a már kész forgatókönyvet írta át Cronenberg a saját szája íze szerint. Úgy tűnik az még nem az az időszak volt, mikor egy remake semmi másból nem állt, mint az eredeti szolgai másolásából vagy lebutításából és a látványvilág felturbózásából, ugyanis Cronenberg képes volt többlet tartalmat vinni az 50-es években elkészült darabhoz. Brundle szándékosan nem alakul szárnyas, csápos, összetett szemű szörnnyé egészen a film végéig. Az emberség lelkiekben való fokozatos elvesztését a testi jellegek fokozatos elvesztése, átalakulása szimbolizálja és annak elborzasztó volta hivatott megtámogatni a drámai vonalat. A zseniális tudós és vonzó férfi lassan semmivé foszlik és átadja a helyét egy minden ízében visszataszító, természetellenes valaminek. A képlet igen egyszerű: a lény minél jobban hasonlít egy emberre, a néző annál könnyebben képes azonosulni vele, vagy képes elborzadni a figurát sújtó testi változásoktól. Mely végeredményben egy és ugyanaz. A légy lezárása természetesen magában hordozta a folytatás lehetőségét, melyre három évvel később sor is került. Erről azonban majd csak egy következő cikkben ejtünk szót.

David Cronenberg és munkatársai egy nem mindennapi filmet tettek le az asztalra, mely több mint 30 év távlatából is képes hatást kiváltani vizuális megjelenítésével és mondanivalójával. Jeff Goldblum sokak szerint pályafutása talán legjobb alakítását nyújtja Brundle bőrében, ami szintén sokat számít az összkép tekintetében. Habár hajlamos vagyok a kákán is csomót keresni, A légy kapcsán nem igazán tudok semmi olyasmit kiemelni, ami nem afelé mutatna, hogy egy ritka, majdnem tökéletes alkotással van dolgunk. Innentől kezdve csupán személyes preferencia kérdése a végső pontszám.

Értékelés: 9/10

Gabblack