Talán jogosan feltételezem, hogy ha valaki az oldalunkon megjelenő cikkeket olvassa, vélhetően közelebbi barátságot ápol a horror műfajával. Esetleg még rajong is ezért a gyakran mostohagyermekként kezelt zsánerért. Imádjátok a borzongást; a mozivászonról, vagy a tévéképernyőről felétek áradó negatív energia az, amitől igazán úgy érzitek: éltek. Nektek Freddy nem Prince Junior, hanem Krueger, Jason pedig nem Statham, hanem Voorhees. Mit szólnátok hozzá, ha egy cég felajánlaná, hogy kedvenc horrorfilmetek, vagy filmjeitek főszereplőjévé válva próbára tehetnétek magatokat a képernyőn felvázolt szituációkban? A Félelem Rt. (Fear Inc.) éppen ezt kínálja most nektek.

Joe Foster vérbeli horror-rajongó. Kívülről fújja a klasszikusokat és naprakész a modern mainstream horror alkotások világában is. Emellett napjait leginkább füvezéssel tölti barátnőjével közös, hatalmas házuk medencéjének felszínén egy gumimatracon ücsörögve. Persze hivatalosan munkát keres, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem igazán áll szándékában változtatni a jelenlegi status quo-n. Barátnőjének, Lindsey-nek pedig már kezd az agyára menni a srác horror mániája: legutóbbi randijukat is egy vidámpark kísértetházában tartották. A Joe számára közel sem kielégítő élmény után a párt egy furcsa kis fickó környékezi meg, egy életre szóló élményt ajánlva: a Fear Inc. vállalja, hogy nem csekély pénzmagért cserébe a játékos részese lehet egy valódi horror kalandnak. Joe fejében szöget üt a gondolat, hogy talán nem lenne ördögtől való részt venni a játékban. Barátai ellenkezése ellenére végül – enyhén illuminált állapotban – úgy dönt felhívja a furcsa ember által megadott telefonszámot. Joe-nak azonban csalódnia kell: a vonal túlsó végén a vállalat embere közli vele, hogy sajnos minden hely betelt. Az elutasítás ellenére egyre furcsább események bontakoznak ki Joe és barátai körül, mely azt a kellemetlen lehetőséget veti fel, hogy a játék esetleg mégis elkezdődött. Kérdés továbbá az is, hogy a Fear Inc. vajon mennyire veszi komolyan a játékot.

Ha valakinek az alaptörténet egyes elemei ismerősnek tűnnének, meg kell nyugtatnom: nem a Mátrixban történt hiba. Az 1997-ben bemutatott The Game című film (mely a magyar keresztségben a rémséges Játssz/Ma címet kapta – valószínűleg a néhány hónappal korábban megjelent, egyébként szintén szörnyű magyar címet viselő Face/Off – Ál/Arc analógiájára) Michael Douglas főszereplésével lényegében pontosan ugyanerre kaptafára épül. Ott egy magányos és visszahúzódó milliomost fizet be az öccse egy játékra, mely a reklámszöveg szerint “megváltoztatja az életed”. Ott a koncepció éppen azért működik – és meg kell mondanom, jól működik – mert ahogy a főszereplőnek, úgy a nézőnek sincs halvány fogalma sem arról, hogy mi a játék része, és mi az, ami túlmutat azon. Egyáltalán még mindig a játékban vagyunk? Ha ezt és ezt a dolgot meglépem, vajon az tönkreteszi az egész életem, vagy csupán mindez egy tét nélküli játék része?

Lehet, ha valakinek kimaradt ez a Fear Inc. egyértelmű szellemi elődjének számító film, talán még élvezetesnek is találhatja a kibontakozó szituációt. Horror-vígjátékról lévén szó, a film nem fukarkodik a viccesnek szánt, klasszikus horrorfilmekből vett utalásokkal, átemelt jelentekkel (Ragyogás, Sikoly, Fűrész, Péntek 13 csupán a teljesség igénye nélkül). Sajnos azonban úgy látszik az alkotók nem tartották elég érdemesnek az egyszeri nézőt arra, hogy maguktól is rájöjjenek egy-egy utalás mibenlétére, így Joe – rendkívül figyelmesen és következetesen – folyamatosan kommentálja nekünk, miről is van szó. Tudjátok, ha esetleg magunktól mégsem jönnénk rá. Nehogy valami esetleg elvesszen az átadni szándékozott temérdek információból. Fáradozásaik ellenére azért így is maradt legalább egy dolog, amit nem igazán tudok hova tenni: legalábbis különös, hogy egy horrorfilmekből ihletet merítő társaság egyik fő letéteményese miért a Kobrából (Cobra – 1986) vett idézettel “You’re the disease and I’m the cure” zárja monológját és aposztrofálja ezt, mint a kedvenc filmjéből vett idézet? Komolyan, ha valaki tudja a választ, kérem írja meg.

Természetesen nem maradhatnak el a horror klisékre történő utalások sem, a baj csupán azzal van, hogy ugyan a karakterek elvileg tökéletesen tisztában vannak azzal, mit nem szabad csinálni egy horrorfilmben, mégis végül pontosan ugyanazokat a hibákat követik el, amikre nem sokkal előtte fennhangon hívják fel a kedves néző figyelmét.
– “Ne hagyjunk senkit hátra” – körülbelül két perc kell, mire a négy fős társaságból egynek nyoma vész.
– “Ne váljunk szét” – még két perc és a társaság két részre szakad.
– “Ne menekülj az emeletre” – persze, hogy egy emeleti szobában lelik meg hőseink a vélt biztonságot.
Mindez még akár vicces is lehetne, Joe okoskodása, mellyel felhívja figyelmünket a fentiekre azonban minden humorforrást annullál. Az az ember érzése, mintha a készítők a paródia és a komoly filmkészítés határmezsgyéjén próbáltak volna egyensúlyozni és ez annyira jól sikerült, hogy sem paródiát, sem igazán komolyan vehető filmet nem sikerült összehozni a végén.

A Fear Inc. jellegét tekintve pontosan az a film lenne, ami alkalmat adna klasszikus horror karaktereket alakító színészek cameoira. A nyílván nem túl acélos költségvetés azonban itt kiütközni látszik, mert ugyan azért sikerült leszerződtetni az American Horror Story Pepperjét (Naomi Grossman), vagy a Screem Queens, a Final Girl, vagy a Maggie sztárját (Abigail Breslin) egy-egy rövid vendégszereplésre, de azért az ő esetükben komoly cameoról bajos beszélni. Ahogy az már lenni szokott, ha a történet, az alapsztori, vagy az események interpretálása nem hordozza magában egy újabb horror-klasszikus születésének ígéretet, azzal gyakran együtt jár a középszerű színészi játék is. Lucas Neff az egész dolog csimborasszója Joe Foster szerepében: a fickó túlságosan sokat beszél, vigyorog, mint a repedt fazék,  túl sokat izeg-mozog, tehát mindent megtesz, hogy idegesítővé váljon. A többiek csupán szürkék, minden árnyalattól mentesen.

Nyilván személyemben is sértve érzem magam, ahogy az alkotók a horror-rajongót elképzelik. Valóban valamennyien semmirekellő, füves-kokós arcok vagyunk, akik idétlen horrorfilmes jelentekkel ijesztgetjük a barátainkat és annyira eltompították érzékeinket a filmekből ránk ömlő szörnyűségek, hogy rezzenéstelen arccal nézzük végig szomszédunk halálát, vagy vágjuk le egy haverunk kezét egy körfűrésszel? Ennél azért – merem remélni – kicsit talán árnyaltabb a helyzet.

A Fear Inc. akár még működhetne is, a The Game-től kölcsönvett alapötlet elég jó ahhoz, hogy akár egy horrort is elvigyen a hátán. Az erős alapra ráépített forgatókönyv azonban roskadozni látszik: a humorosnak szánt, de inkább modorosra sikeredett jelenetek, a középszerű színészi játék és történetvezetés sajnos sokat rontanak a film színvonalán. Becsületére legyen mondva azonban, hogyha az ember – az előzmények ismeretében – úgy gondolja, tudja mire számítson, még akkor is érheti meglepetés a film végére. Nem mintha a végső fordulat olyan nagyon váratlan lenne, de mégis: halványan ugyan, de végig ott van a lehetőség, hogy az egész mégsem játék. Illetve, hogy az egész csupán játék. Vágjunk bele, a végén úgyis kiderül.

Értékelés: 5/10

Gabblack