“Fenn a lépcső tetején
Nincsen embert leltem én.
Ma is nem volt, úgy tűnt fel,
Ó bár végre menne el. ”

Ismerős? Ha igen, akkor jó helyen jársz. De ha nem, akkor is.

Erős a gyanúm, hogy a 90-es években, és a 2000-es évek elején a horror és thriller filmek aranykorát éltük, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egy újabb kiválóság ebből az időszakból. A 2003-ban debütáló Azonosság a pszicho-thrillerek táborát erősíti, mégis bőven beleesik oldalunk tematikájába a finoman megkomponált történetbe szőtt gyilkosságoknak és brutalitásnak köszönhetően. Természetesen itt sem a vér és a fékeveszett belezés kapja a főszerepet; leginkább a rejtély kibogozására és a karakterek megismerésére fektették a hangsúlyt. James Mangold nem csak ebben az esetben alkotott maradandót: olyan méltán híres filmek rendezője, mint az Észvesztő, a Farkas és a Logan.

Az összetett karakterek pedig tehetséges színészeket követelnek, így kiemelném a történet két tartópillérét: John Cusack (Ed) és Pruitt Taylor Vince (MalcolmRivers), de természetesen a további színészkollégák is nagyban hozzájárultak a színvonal emeléséhez. A történet két szálon fut: egy disszociatív identitászavarral (ami nem összekeverendő a skizofréniával) küzdő gyilkos ügyének újratárgyalását látjuk a kivégzése előtt, valamint egy szörnyű balesettel és viharral megfűszerezett vészhelyzetet, ahol senki sem ismeri a másikat. Olyan kontextusban találunk rájuk, ami minden tisztességes horror-fogyasztónak ismerős lehet: őrült nagy esős vihar, tíz idegen egy lepukkant országúti motelben: ártatlan család, közveszélyes bűnöző, ex-rendőr, hisztérikus díva, luxus prostituált… Húsz perc után azonban rájövünk, hogy ez nem az a bizonyos film, amire elsőre gondolnánk, annál sokkal komolyabb csavarokra számíthatunk.

Mindennemű spoiler elkerülése érdekében többet nem szólnék a cselekmény alakulásáról, jöjjön helyette egy-két érdekesség: megemlítendő, hogy nem keveset merítettek a krimi-királynő, Agatha Christie egyik ikonikus regényéből, ami a Tíz kicsi néger (1939) címen írta be magát a történelembe – ezt természetesen azóta nem egy filmfeldolgozás követte. Azt pedig talán kevesen tudják, hogy a film elején és végén elhangzó vers valóban egy létező poétikai alkotás: William Hughes Mearns írta 1899-ben és eredetileg az Antigonish címet viseli.

Negatívumként csupán annyit tudnék megjegyezni, hogy a befejezéssel kapcsolatban volt egy olyan érzésem, hogy enyhén nevetséges hatást keltenek vele és ezzel egy bizonyos szinten elbagatellizálják az addig kiemelkedő művet. Ez azonban nyilván ízlés kérdése és ettől függetlenül is jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Értékelés: 8/10

(grey tabby)