Egészen kicsi gyerek voltam, amikor először láttam ezt a filmet. Akkor nem sok jött le az egészből, csak kábé annyi, hogy valami hosszúhajú hülyegyereket végigkergetnek az egész filmen. Most újra a kezem közé akadt ez a “gyöngyszem”, agyonnézett VHS formájában. A film eredetileg olasz, de nekem szerencsére az amerikai, angol nyelvű kiadás jutott. Hogy mi visz rá egy olasz származású elsőfilmes rendezőt, hogy indiánmesét forgasson? A tököm tudja. Ráadásul a forgatókönyvírót is az ő személyében tisztelhetjük. De mielőtt nagyon elkanyarodnék a témától, lássuk miből élünk:

Thunder hazatérvén szülőföldjére szokatlan dolgokra lesz figyelmes: a rezervátum területén ásatási, terepformálási munkálatok folynak, szüntelen robbantgatásokkal. A mukások éppen anyagcserefolyamataikat szeretnék letudni a helyi szent helyen, az indián temetőben, amikor Thunder felbukkan. Természetesen hazavágja a bandát és alaposan fel is bassza az agyát. Főhősünk, sokadgenerációs törzsi harcos révén úgy gondolja, nem hagyja annyiban a dolgot, tesz saját területük védelméért. Békés megoldást választ: fogja a terület magánjellegét igazoló dokumentumokat és beballag vele a közeli városba, egyenesen a seriffhez. Ahogy lenni szokott, finoman szólva szarnak a fejére, a városi bankhoz irányítják. Jó indián lévén engedelmesen átmegy a bankhoz, lecsüccsen és tüntetőleg kiteszi maga mellé a szépen bekeretezett levelet. Kihívják rá a rendőröket, akik eltávolítják a városból és megfenyegetik. Thunder még tűr. A pusztában hazafelé sétálva belebotlik a munkásokba, akiket elvert, de a változatosság kedvéért most őt verik rommá. Újabb ok a panaszra, irány a város. Mivel hősünk ekkor már nem kedvelt személy a helyi nagyfaluban, egyből rászállnak a zsaruk és jól meg is csesztetik. Thundernél betelik a pohár, lerendezi a rendőröket, ellop egy íjat a fegyverboltból és elmenekül a rezervátum területére. Hajtóvadászat veszi kezdetét, egyre több emberrel, egyre több géppel, de Thundert csak nem sikerül elkapni. Az egyszemélyes bosszúhadjárat kezdetét veszi…

Ahogy haladtak előre a filmkockák, borús gondolatok kezdtek járni a fejemben: én ezt a filmben már láttam, de más köntösben. Igen, sajnos ez tény. Egy az egyben az 1982-es Rambó koppintásáról van szó. Nevezhetjük így akár az olasz Rambónak is. Emelett nem lehet szótlanul elmenni, pedig nem lenne ez rossz film, a már megismert b-mozis jellemzők ellenére sem. A filmzene jól eltalált, de a színészek – a főszereplőket leszámítva – silányak. Kizárólag rajongóknak tudom ajánlani az alkotást, azaz a 80-as évekbeli amerikai “B” kedvelőinek, mivel megvan benne az ezekre jellemző nagybetűs hangulat. Folytatása követketik!

értékelés: 6/10

Stone