A LARP (Live Action Role Playing – élőszereplős kalandjáték) összejöveteleket sokan a kockaság non-plusz-ultrájának tartják. Van is abban valami “fura”, hogy felnőtt emberek középkori páncélzatban, vagy fantasy lényeknek öltözve habszivacs fegyverekkel csépelik egymást. Mivel jómagam is hódolok a szerepjátékozás (nem a piros 18 karikás változatról beszélek) bűnös szenvedélyének, ezért persze én egy kicsit elnézőbb vagyok ezzel kapcsolatban. Érdekes lélektani okok vezethetnek arra valakit, hogy felnőtt fejjel ilyen, – gyerekesnek tartott – szórakozásnak hódoljon. Ha ezek a mélyen gyökerező elfojtott vágyak, düh, elégedetlenség, önutálat, vagy még hosszan sorolhatnám felszínre tőr valamilyen oknál fogva, a következmények nem éppen tündérmesébe illőek lehetnek. Ezt a témát boncolgatja Alexandre Franchi kanadai rendező/író 2009-es filmje, a The Wild Hunt is.

Szögezzük le az elején, a The Wild Hunt nem horror, vagy thriller, legalábbis a szó belezős, fejszével rohangálós, sikítozós értelmében. Ha azonban a hangsúly a feszültségkeltésen, illetve a feszültség fenntartásán van, akkor a The Wild Hunt igenis bőven kimeríti a thriller kategóriát. Ehhez társul a történet shakespeare-i drámákat idéző cselekménye, a sötét, fakó képekkel operáló – tipikusan északi – fényképezés és a jobbára ismeretlen neveket felvonultató, de rendkívül lelkes és elhivatott stáb.

Az izlandi felmenőkkel bíró Erik élete nem fenékig tejfel. Amellett, hogy nem dúskál az anyagi javakban és (valószínűleg) Alzheimer-kóros édesapját is ápolnia kell, barátnőjével Lynnel is elhidegültek egymástól az utóbbi időben. Mikor Lyn úgy dönt, hogy Erik bátyjának, Bjornnak unszolására a hétvégét egy távoli erdős vidéken lévő LARP táborban tölti, Eriket mardosni kezdi a féltékenység. Némi vívódás után úgy dönt, autóba ül és elutazik a játék színhelyére. Eleinte nem kíván részt venni a játékban, ám a rendezők ragaszkodnak a korhű jelmez viseléséhez. Erik egy idő után rájön, ha valamiképpen vissza akarja hódítani szerelmesét, kénytelen a szabályok szerint játszani. A felelősség és a rideg valóság elől egy viking hős bőrébe menekült bátyjával és néhány hasonszőrű figura segítségével elhatározzák, hogy kiszabadítják Lynt (vagyis Evlynia hercegnőt) a barbár sámán, Murtagh táborából, ahol Lynt – nem is annyira akarata ellenére – fogva tartják. Azonban arról, hogy a hősies szabadító akció milyen folyamatokat indít el, egyiküknek sincs fogalma.

Ahogy Bjorn esetében is, sokaknál az élőszereplős szerepjáték egyfajta menekülési módként szolgál a sivár hétköznapokból. Egy-egy hétvégére a való életben anyagi, lelki problémákkal küzdő emberek végre azok lehetnek, akiknek lenni vágytak: hősök, latrok, királyok, hercegnők. Itt nem köti őket a felelősség, a hétköznapok problémáit legalább egy kis időre maguk mögött tudhatják. Ezeknek az embereknek, vagy legalábbis egy jelentős részüknek, szüksége van ezekre a hétvégékre, hogy valamilyen szabályozott, keretek közé szorított módon kiélhessék a felgyülemlett agressziót, hogy megállhassák helyüket a való életben, funkcionálisak tudjanak maradni egészen a következő összejövetelig. Éppen ez az az aspektus, amibe Erik az érkezésével belerondít és amit a tapasztaltabb Bjornék is csak megkésve vesznek észre: Erik a külvilágot képviseli a játékosok szemében. Éppen azt, amit mindannyian szeretnének a tábor kerítésén kívül tudni. Erik és társai elrontják a szórakozásukat és a helyzet egyre inkább eszkalálódni látszik. A film erejét éppen ez a légkör adja, a kirobbanni készülő feszültség szinte tapinthatóvá válik és a néző tágra meredt szemmel lesi, a játékososok mikor és milyen formában engednek végül utat neki. A kérdés végig ott lebeg, még azután is, mikor a végjáték végül kezdetét veszi: meddig képesek, vagy hajlandóak elmenni ezek az emberek, mikor a játék és valóság határai végkép elmosódnak.

A néző bevonását nagyban segítik a kimunkált, eredetinek ható díszletek: egyes jelenetek olyan hatást keltenek, mintha egy valódi hagyományőrző táborban forgatták volna őket. A rögzítetlen kamera és az apró, zárt helyeken készült közeli felvételek is azt az érzetet keltik, mintha a néző is része lenne a cselekménynek. A baljós hangulat megteremtésében igen fontos szerepet játszik a rendkívül jól instruált és szerepét nagy beleéléssel játszó stáb is. Ebben a tekintetben érdekes módon nem Erik (Ricky Mabe) és Lyn (Kanieihtiio Horn) figurája viszi a prímet. Ugyan a felszínen úgy látszik ők a dráma fókuszpontja, de valójában Erik túl erélytelen, Lyn pedig túl bizonytalan ahhoz, hogy valódi főhőssé váljon. Nem tudom mennyire szándékos ez, de a fő karakterek közül éppen ők azok, akiknél a színészi játék is talán egy árnyalattal gyengébbnek tűnik a “valódi” főhősökhöz viszonyítva. A mélyebb drámában Bjorn (Mark Antony Krupa, aki mellesleg társíróként is jegyzi magát) és Murtagh (Trevor Hayes) a főszereplők: Bjorn, mint a hős, Murtagh pedig mint az antagonista, antihős. Talán mondani sem kell, hogy mindketten remek alakítást nyújtanak. Az írók és a rendező nem titkolt tisztelettel adóznak Shakespeare drámai koncepciói előtt, Lyn végjátékbeli cselekedete egyértelműen az idézett művész munkássága előtti tisztelgésként fogható fel, ahogy a bosszú (nekem személy szerint alaposan az agyamba égett) motívuma is a záró képsorokon.

A The Wild Hunt első látásra talán kakukktojásnak tűnhet az oldalunkon, ám minden megvan benne, ami egy jó horrorfilmben, vagy thrillerben benne kéne, hogy legyen. Dráma, feszültség, és olyan lezárás, mely nem hagyja, hogy a látottakat egy vállrándítással elintézd, de még napokkal később is fel-felsejlik benned egy-egy kép, vagy kérdés, mely azóta is ott motoszkál a fejedben. Elég szomorú. hogy ezért az élményért Kanadába kell utaznunk (ha képletesen is) és egy LARP táborban játszódó kvázi Shakespeare dráma feldolgozására kell mozijegyet vennünk.

Értékelés 9/10

Gabblack