Szar filmet sokféleképp lehet csinálni. Lehet úgy, hogy a néző valósággal elborzadjon azon, micsoda förtelmet toltak az orra elé (legutóbb ilyen élményben a Meet The Spartans megtekintése közben volt részem). Aztán van a másik, amikor totálisan jellemtelen, “ki nem szarja le ha megdöglik az összes” típusú karakterekkel tűzdelnek tele egy végtelenül ostoba és unalmas történetet, amin elborzadni talán nem is annyira lehet, elszundikálni viszont annál könnyebben. Az Aliens Vs. Predator 2 megtekintése közben velem megtörtént, hogy elaludtam a film alatt és valahol a befejezés előtt húsz perccel ébredtem fel. Nem a géppuska zajára, vagy a szereplők üvöltözésére, csupán arról volt szó, hogy a mellettem ücsörgő haverom horkolt túl hangosan.
Én az első három Alien filmet imádtam, a negyedikkel sem volt különösebb bajom és a két Predátort is csíptem. Az Alien Vs. Predator már egy kicsit (najó, nem kicsit) alacsonyabb színvonalon muzsikált, de még arra is azt mondom, hogy bár szar volt, azért lehetett szórakozni rajta. A Requiem nem ilyen. Azon felháborodni lehet, meg aludni. Vagy kurvaanyázni, vérmérséklettől függően.

A történet alapos, részletekre is kiterjedő ismertetése ezúttal nehéz feladat volna, mivel a filmben kb. egy olyan szereplő nincs, akire azt mondanám, hogy érdekes, ne adj isten, szimpatikus karakter, így a nevek megjegyzésével már meg sem próbálkoztam (egyedüli kivétel az az időnként ultrabalfasz arcot produkáló rendőr, akit Dallasnak hívnak, de az ő nevére is csak azért emlékszem, mert egyrészt a klasszikus Alienben is volt egy Dallas kapitány, meg anno a Ewing család kalandjait is nagy izgalommal követtem nyomon). Ami a lényeg: az első rész végén felszállt Predátor űrhajó – miután kikel az első predátor-élien hibrid és lemészárolja a predátor legénységet – visszapottyan a földre, egy poros kisváros melletti erdőbe. Az addig akváriumban őrizgetett élien-pókok természetesen mind kiszabadulnak és néhány természetjárót illetve csövest (ami majdnem ugyanaz) jól megoráloznak. Erről közben tudomást szerez az egyik predátor, aki épp a saját bolygóján vakargatja rasztás tökeit, így aztán bepakol néhány útravalót – fogkefe, szemránckrém, gyulai kolbász, stb – és az első Malév járatta a földre utazik.

Mivel ez egy nagyon intelligens film, a készítők megoldották, hogy egyszerre két szálon fusson a cselekmény, így miközben az élienek gombamód szaporodni kezdenek (a hasonlat annyira nem jó, hiszen a gombák nem a mellkasunkból törnek elő, hanem a fák tövében fejlődnek ki, hogy aztán otthont adjanak a kedves kis hupikék törpikékeknek), a közeli kisvárosban néhány ostoba és elég unszimpatikus tinédzsert is megismerünk, akik közül ketten dugni akarnak, egy másik nem akarja hogy dugjanak, ez utóbbinak pedig vannak barátai. Aztán ebből egy Dawson és a haverok szintű kisvárosi nyálrománc kerekedik ki, ami egy ilyen jellegű filmben még akkor is elég hülyén mutatna, ha relatíve színvonalasan szövögették volna össze a történet szálait.
Egy kedves barátomnak volt erre egy jó hasonlata, miszerint az AVPR olyan, mintha a tévében egy csatornán az Alien Vs. Predator, egy másikon a Dawson és a haverok menne, a készítők meg random jelleggel ide-oda kapcsolgatnának a kettő között. Persze aztán a két szál egybefonódik és onnantól kezdve az elkényeztetett kisvárosi szépfiúk a lőfegyvereket tökéletesen kezelni tudó kommandósokká válnak, de addigra a predátor is ideér (plusz a Magyar Gárdát is bevetik), így aztán kialakul egy mindenki mindenki ellen felállás, hármas csoportra bontva: élienek (a predéliennel), predátor, emberek. Szóval ez egyfajta szerelmi háromszög, vagy mi…

Az AVPR annak ellenére okádék, hogy relatíve elég sok benne a speciális effektus, de hát ez nem csoda, hiszen a rendezői székben páros seggel ücsörgő Strause testvérek alapjában véve nem filmrendezők, hanem trükkmesterek. Utóbbihoz értenek, az látszik is (már amennyire látszik, hisz´ korom sötét van szinte az egész film alatt), a rendezés viszont nagyon nem megy. A forgatókönyvíró is egy olyan (nem túl sok tapasztalattal rendelkező) harmincas éveiben járó muksó, aki kb. nyolc éve nem dolgozott már mozifilmen, most meg összefosott valamit, amiből ez lett. Persze az is lehet, hogy ő is csatlakozott a forgatókönyvírók sztrájkjához és a scriptet végül valamelyik kaszkadőr vagy kellékes írta meg.

Összességében az AVPR egy nagyon balul elsült franchise film, amivel érezhetően új célközönséget próbáltak szerezni a készítők (hogy ezzel mennyi alienes bögrét és predátoros iskolatáskát tudnak majd eladni a boltokban, azt nem tudom), miközben az eredeti sorozatok rajongóit alaposan sikerült kiábrándítani. A történet banális, a színészek nem életszerűen viselkednek (kb. leszarják azt is, amikor valamelyik közeli hozzátartozó patkol el) és egyébként sem szimpatikus egyik sem, feszültség az nulla… gyalázat.
Sok oldalon és kritikában lehet azt olvasni, hogy az AVPR egy közepesen szar film. Én nem osztom ezt a véleményt. Én már most, februárban megelőlegzem neki az Év egyik legszarabb filmje díjat, ami azért is fájó, mert két zseniális, kult scifi-horror szériát sikerült most egyszerre lebutítani egy ócska, silány tinihorrorrá. Köszönjük a készítőknek.

 

értékelés: 1/10

Blizz