Az American Horror Story előkelő helyet foglal a horrorsorozatok hatalmasra duzzadt mezőnyében. Az elsők között mutatta meg, milyen hatalmas, fényes jövő áll a műfaj előtt a tévéképernyőkön, és bár az évadok sosem voltak tökéletesek, mindig az aktuális éves felhozatal fénypontjának számítottak. A Hotel viszont idén meglehetősen nehéz helyzetben találta magát.

Nem pusztán arról van szó, hogy a konkurencia már-már elsöprő méretű, az elvárások pedig évadról-évadra egyre nagyobbak. A Hotel az első szezon, amely a korábbi évadok gerincét adó Jessica Lange nélkül kellett, hogy megállja a helyét, a képi világot minden eddiginél véresebb és sötétebb irányba terelte (olyan mértékben, hogy az számtalan régebbi rajongónak is sok volt már), a szereplőgárda élére pedig Lady Gaga került – akik otthonosan mozognak a Zs-kategóriás alkotások között, azok tudják, többnyire milyen eredménnyel végződik, amikor híres zenészek próbálnak horrort forgatni.

A helyszín Los Angeles egyik legrégebbi, legsötétebb titkokat rejtő szállodája, a Hotel Cortez. Az épületet James Patrick March (Evan Peters), Amerika egyik legnagyobb és legtébolyultabb sorozatgyilkosa tervezte, hogy egyfajta főhadiszállásként szolgáljon tettei elkövetéséhez és áldozatainak eltüntetéséhez, az eltelt évtizedek pedig nem sokat javítottak az épület atmoszféráján vagy a lakók összetételén (még March szelleme is a folyosókat kísérti). A tulajdonos a rejtélyes Grőfnő (Gaga), egy halhatatlan vámpír, aki szinte egyidős az épülettel, és a Cortezt használja búvóhelyként, ahol szeretőivel, “örökbefogadott” gyermekeivel, a szállodában ragadt bolyongó lelkekkel egyfajta őrült, szürreális családot épített fel. A Cortez hosszú nyugalma azonban a végéhez ér – az egyik szobát egy detektív, John Lowe veszi ki, aki az épületig követte a várost hetek óta rettegésben tartó Tízparancsolat Gyilkos nyomait. John hamarosan veszélyesen közel kerül a Cortez sötét és titokzatos (a saját sorsával szorosan összefüggő) világának leleplezéséhez, miközben a Grófnő egykori ellenségei bosszúra szomjaznak, ő maga pedig egy felkapott divatdiktátor személyében férjet próbál szerezni magának.

A nyitás talán az egész széria eddigi legjobbja volt: a korábbi évek során megszokott első pillantásra kitűnő főszereplők, és viszonylag hétköznapi környezet tematikáját pillanatok alatt szilánkokká töri a Hotel Cortez sötét, borongós atmoszférája, a szürreális karakterek, és a velük vezetett egyre betegesebb és betegesebb történetszálak. Az évad inspirációi ezúttal a klasszikus vámpírfilmek mellett a Hetedik és a Ragyogás voltak, a képi világ brutálisabb és véresebb mint valaha, olyan, mintha a készítők az utóbbi két évadból kimaradt goret mindet itt akarták volna a nézők nyakába önteni.

És mégis, ahogy arról Varin kollégám nem sokkal az évad indulása után beszámolt, a szint nagyon gyorsan vált mélyrepülésbe. Bár azzal, hogy a Hotel lenne a széria legrosszabb évada, nem értek vele egyet (a Covent kétlem, hogy bármelyik alul fogja múlni), tény, hogy a Vérlázító cikkében említett hibák többsége az egész évadon át érvényben maradt. Kicsit olyan, mintha Ryan Murphy és tettestársai képtelenek lennének összehangolni a különböző elképzeléseiket. Vagy egy remek, folyamatosan fejlődő karakterekkel, érdekes, egymásba kapcsolódó történetszálakkal teli évadot építenek, ami azonban nélkülözi azt a szintű rémületet, amire a horror hallatán asszociálunk, vagy kihoznak egy bő tíz epizódon át nyújtott rémálmot, viszont azt már-már katasztrofális történetvezetéssel, logikai buktatókkal, kiszámítható csavarokkal. érezhetően gyengébb szereplőkkel. Bár élveztem az ötödik évadot, az AHS során eddig még soha nem éreztem ennyire erőteljesen, hogy a készítők nem tudták megfelelően kezelni a rengeteg szereplőt és szálat, a nyitány brutális hangulatát később egyik rész sem ütötte meg, az pedig, hogy egyes karakterek (például a fúrópéniszű Addikció Démon és a Grófnő pokoli ivadéka) a fináléra teljes feledésbe merültek, és sem a létezésükre nem adtak magyarázatot, sem a történetüket nem varrták el, már-már inzultáló. Ráadásul az, hogy a záróepizódra még mindennek ellenére is ráerőltették a happy end érzést (bár egy jóval szürreálisabb formában, mint a korábbi évadok során) már csak hab a tortán.

Pedig lett volna rá esély, hogy a Hotel legyen a tökéletes, az összes korábbi évet magasan felülmúló évad. A színészi alakítás továbbra is a helyén van, Gaga meglepően jól hozta a Grófnőt (olyannyira, hogy az alakításáért Golden Globe-ot is nyert, Murphy pedig állítólag már a forgatás után szerződtetni akarta a hatodik szezonra is), Dennis O’Hare és Sarah Paulson sokak szerint Emmy-díjakra is esélyesek a Liz Taylorként, illetve Böködő Sallyként nyújtott alakításukért, mellettük pedig Evan Peters, Angela Bassett, Kathy Bates, valamint a tavalyi évadból visszatérő Wes Bentley és Finn Wittrock is a tőlük elvárható szintet hozták. Az pedig, hogy az alkotók még mindig nem fogytak ki ötletekből, még mindig van tehetségük és képzelőerejük is, elég nyilvánvaló (a halloweeni epizód, amelyben a hírhedt sorozatgyilkosok, Dahmer, Gacy, Ramirez, Wuornos és a Zodiákus szellemei a Cortezben gyűlnek össze March halloweeni vacsorájára, leírhatatlanul zseniális és elmebeteg), mégis, ezúttal valahogy nem állt össze teljesen a kép, és a remek hangulat, a tökéletes zenei választások, operatőri munka, bravúros színészi gárda, és végre igazán sokkoló, rémálomszerű jelenetek ellenére a Hotel hatalmas kihagyott lehetőség, ami sokkal több lehetett volna.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee