A sokáig csak Ausztráliában bemutatásra kerülő alkotást a különböző fesztiválokon csupa vegyes vagy pozitív kritikával illették, így érthető, hogy felbolydult az indie-filmeket falók közössége, hogy végre láthassák, miben rejlenek kvalitásai ennek a kvázi egyszemélyes projektnek. Ugyanis Jason Trost nem csupán a szkriptet írta, de ő rendezte a filmet és a főszerepet is magára vállalta. Amúgy elmondható, hogy ennek ellenére nem a színészi játéka lóg ki a sorból.

A tőlünk igen messzire lévő Tasmania szigeten történnek az események, ahol is az egy családba tartozó testvérek életét követhetjük azután, hogy valami vírusszerűség felütötte a fejét. Ez azonban csak a fedősztori, ugyanis hamar rámutatnak, hogy valamiféle szellemlények támadnak rá az életben maradókra és hagyják kihűlni porhüvelyüket abban a pillanatban, ahogy a lelküket levadászták. Sam meglepettséggel tapasztalja, hogy a családi ház üres és megindul útjára, hogy válaszokat találjon. Őt követi testvére, Brian (Jason Trost), ám mindig két lépéssel mögötte jár. A filmben kevés a párbeszéd, ám ennek ellenére rengeteg információt zúdítanak a nézőkre: egyrészt levelekből, írásokból táplálkozva, másrészt Brian a saját diktafonjára beszél minden nap, ennek tartalmát pedig hallhatjuk. Ahogyan haladunk előre, találkozunk az ellenséggel, de igen meglepő és nem feltétlenül rémisztő módját választották annak, hogy megjelenítsék az eredendő gonoszt. Sajnos a film első kétharmadában nem történik túl sok esemény, így pusztán azt figyelhetjük, hogyan igyekeznek túlélni, milyen üzeneteket találnak és milyen módszerekkel lehet távol tartani a lényeket és hogy ismerhetők fel. Később aztán ebben történnek változások, de nem igazán hihető, hogy néhány garázsban található eszközből azonnal EMP-fegyvert lehet készíteni. Továbbá zavaró, hogy a régi zene állandóan hallható a rádióból. érthető, hogy ezzel mit szerettek volna hangsúlyozni, de egy idő után már bármit megtenne az ember, hogy lekapcsolják – s ahogy a neten páran dühöngtek, meg is tették: kivették a lemezt a lejátszóból. Ennyire azért nem durva a helyzet, de semmiképp nem tesz jót, hogy nincsenek hullámzások a hangulatban.

A film végére azonban valahogy nagyon egybekovácsolódnak a látottak és a meglepő befejezés egész ügyesen használja ki a karakterek addig megismert oldalait. Nem történik semmi olyan, amit nem láttunk ezelőtt, mégis szimpatikus, ahogyan lezárják a nagy utazást.

Nem sokan szerepelnek a filmben, így csupán Trost munkásságát tudom kiemelni, ugyanis nem zavaró, nem hivalkodó a játéka, teljesen megfér a hangulattal és a kezdetben saját magáról kialakított képpel a viselkedése a múvi folyamán. Sam karaktere más tészta: alig tudunk meg valamit róla és ez később sem tűnik gyümölcsözőnek. A vágások egészen rendben vannak, a fényképezés pedig bámulatos. A nagytotálok káprázatos környéket mutatnak be, s a hosszabb-rövidebb ideig a tájat pásztázó snitteken érezni a kietlenség, az elhagyatottság érzését, ami sokban hozzájárul az összképhez. Párbeszédek és interakciók híján a zene óriási jelentőségűvé válik és a kicsit sötét, ambientes ütemek képesek rákapcsolódni a néző idegnyúlványaira. A speciális effektek egy része rendben van: a hullák, csontvázak életszerűek, de a már említett gonosz bemutatása nem sikerült igazán. Talán a kevesebb több alapján a láthatóan igen kevés pénzből összehozott alkotás ugorhatott volna még egy szintet.

Így sem rossz film, csak vontatott, néhol unalmas – kár, hogy a szkriptben ennél jóval több volt. Nagy klasszikus nem válik belőle, de egy kísérletnek tökéletesen megfelel és senki nem fogja megbánni az utolsó szegmens miatt, hogy rááldozta az idejét.

Értékelés: 5/10

Plendil