A megtörtént eset alapján készülő filmeknek a valósághoz az utóbbi években sokszor semmi köze nincs. Egy youtube videóval kezdődik az alkotás, amiről azt mesélik el, hogy az abban látható fény a túlvilági élethez kapcsolható. David Campbell rendező első nagyfilmje a poszter és a beharangozó alapján sok rémisztgetést és egy nagy titkot ígért, de mindez fényévekre van attól, ami a tényleges történést jelenti. Tekintsünk el azonban a baljós előjelektől.

Eltekintve az igencsak bénán reprezentált videótól és az azt körbeölelő “rejtélyről”, azonnal belecsapnak a lecsóba a készítők. Ausztrália egy elhagyatottabb szegletében kerülünk kapcsolatba az egyik főszereplővel, aki egy sötét garázsban igyekszik megkeresni valamit, ám egy földöntúli entitás ezt nem nagyon akarja engedni neki. Aztán gyors váltás, fények, napsütés, jókedv és buli. Pár amerikai fiatal összegubancolódik két helyi “jófejsráccal”, akik a tábortűznél elmesélnek egy félelmetes története, amiben azok a bizonyos fények is láthatók, mivel arrafelé tűnt el egy lány, aki vélhetően nem szép halált halt. A jenkik rábólintanak arra, hogy menjenek pár kört a Lemon Tree Passage nevű útszakaszon és tényleg megjelenik a fény, de egy lány nem látja azt. Miután elfáradtak, visszautaznak a két sráchoz, ahol az egyiknek a bátyja az a kopasz krapek, aki az elején küzdött azzal a szellemmel – és egy gyilkosság kezd el körvonalazódni. Amikor másodjára is visszatérnek az útszakaszra, rövidesen elkezdődnek az eltűnések, a rohangálás az erdőben és természetesen ez a fazon is csatlakozik hozzájuk és a legvégén összeáll a régmúlt tragédiája.

Gondolom eddig is érződött, hogy nem estem hasra a filmtől. Eléggé amatőr módon próbáltak meg koherens dolgot alkotni, és ez sem igazán sikerült. A különálló szál sokáig csak lóg a levegőben és hiába lehet tudni az első perctől, hogy van köze a mulatságnak induló fényvadászathoz, lényegében nem tér ki arra a mű, hogy mi célt szolgál többek között az, ahogyan Sam (nevezzük nevén szegényt) viselkedik a szellem hatására. Azt már inkább fel sem hozom, hogy egy működő mobiltelefont miért kell ripityára törni, és hogy a mólónál hogy fért bele ennyi szerencsétlenkedés a túlélők részéről. Azzal már nem is igazán törődöm, hogy természetesen szét kell válnia a csapatnak az elején, mert ez már annyira megszokott jelenség, hogy kár is problémázni a bevett kliséken. Kérdéses volt a számomra a vágások mikéntje, ugyanis sokszor az ember csak kapkodja a fejét, hogy “ezmeghogykerülide”, van ám sokkal értelmesebb módozata annak, hogy látomásokat jelenítsünk meg, és ugyanennyire bajosak a visszaemlékezésekkel tarkított snittek. Sajnálatos tény, hogy a színészek is több helyen erősen túljátszották szerepeiket, a tenyérbemászó stílusuk inkább taszítást váltott ki, s ezen még az sem igazán enyhített, hogy bizonyos kameranézetek igazán hangulatossá tették a sok sötét jelenetet.

Nagyon nehéz valami pozitívumot említeni, pedig az alapötlet nem alakult rosszul, és bátran állítom, más rendező és szkriptíró kezében ez egy sokkal intelligensebb film is lehetett volna. Elég azonban a sok “Ha…” kezdetű mondatból, jöjjön a verdikt:

Értékelés: 3/10

Plendil