Az eredetileg Lars Von Trier és Niels Vorsel által kiagyalt, Riget (Birodalom) című – két évad után költségvetési okokból megszakadt – dán misztikus thriller-sorozatot maga a nagy Stephen King dolgozta át amerikai tévéképernyőre, hogy aztán a lehető legkülönösebb módon ötvözze az emberi drámákat, a bizarr humort és a természetfölötti jelenségeket egy igen szórakoztató, kórházban játszódó szériában. Ha pedig felkészültetek, lépjünk is be a Mennyei Kórház kapuján…

Adott egy Maine megyei városi kórház, amit az ott dolgozók egyszerűen csak Mennyei Kórháznak becéznek, és amely egy réges-régen leégett gyár romjaira épült, manapság pedig sűrűn rázzák meg megmagyarázhatatlan földrengések.

Történetünk ott veszi fel a fonalat, amikor egy autóbalesetet szenvedett kivételesen tehetséges festő, Peter Rickman kerül be ebbe a koránt sem mindennapi intézménybe, és kómában fekve szinte már az első percben felveszi a kapcsolatot a szellemvilág lényeivel, többek között az életét megmentő, Antibusz névre hallgató, beszélő hangyászsüllel. Persze, nem csak Peter az egyetlen fura (értsd: természetfeletti képességekkel rendelkező) fazon az épületben.

Találhatunk itt elveszett babáját kereső szellemkislányt, hipochonder hajlamú, dolgokat látó nagyit, sötétséget uraló vámpírszerű lényt, Down-kóros technikai dolgozókat, akik szinte mindent tudnak, de akad még apróbb boszorkányság, fej nélküli rohangászás, őrült doktor által elkövetett lobotómia, és persze bibliai csodák is megjelennek. Talán mind közül legjópofább karakter, az állandóan valamilyen kényszeres ürüggyel távol lévő kórházi gondnok, Johnny B. Goode, aki aztán az utolsó részben előkerül, és nem is akárki játssza, haha!

Minden egyes részben egy újabb, érdekes háttértörténettel rendelkező beteggel bővül a repertoár, akiknek személyisége vagy éppen adottságai révén csak tovább gördítik az addigi események láncolatát, emellett persze epizódról-epizódra ismerkedhetünk meg kattant orvosaink bizarrnak mondható hendikepjeivel, illetve a közöttük lévő kapcsolatrendszer is fokozatosan tárul elénk az intézmény falai között. Szervesen épül egymásba minden aprónak hitt részlet, és az események következetesen ágyaznak meg az utána jövőnek, egyszóval lenyűgöző az a hanyag elegancia (hirtelen nem jutott eszembe jobb szó), amivel a széria menetel egy szó szerint is vészharanggal jelzett, sötét múltban gyökeredző végkifejlet felé.

Az első évadban elkészült tizenhárom rész történetét– melynek egy dupla kezdő-, és befejező epizód adja meg a keretét – további folytatás reményében King nem zárta le teljesen, de aztán az ABC csatorna a későbbiek során valamiért mégsem döntött a folytatás mellett, pedig óriási nézettséget produkált ez a két kategóriában is Emmy-díjra jelölt sorozat. (Talán túl sok volt a konkrét munkáira való utalás a szériában, haha?!)

Azt sajnos nem tudom, hogy arányaiban mennyi mentettek át az eredeti, befejezetlen dán szériából, és mennyit tett hozzá Stephen King a maga szürreális stílusával a műhöz, de az fix, hogy ez a bizarr és groteszk, sötét humorban tobzódó, nonszensz, de valahogy mégis hatalmas drámákkal operáló sorozat egy-két rész után szinte rabul ejti az embert. (Már csak a briliáns főcímzenéje folytán is.) Így utólag végiggondolva, néha elég mesebelinek tűnik az egész, de pont ez ad neki olyan természetfölötti cukormázzal átitatott bájt, hogy a szürke hétköznapok forgatagából kilépve szeretni lehessen.

Értékelés: 7,5/10

eyescream