A vámpír a horrorfilm műfajának egyik sarokköve. A napfénytől, feszülettől, szenteltvíztől és fokhagymától rettegő, éjszaka aktív vérszívó élőholtakat eddig olyan legendás szörnyek képviselték az ezüst vásznakon, mint Drakula gróf, Orlock gróf vagy éppen Lestat. És ha már Lestat, akkor el is érkezünk Neil Jordanhez, aki a világnak adta meghatározó vámpír-drámáját, az Interjú a vámpírralt, ami bár számomra csalódás volt, mégis rengetegen rajonganak érte. Ez a bizonyíték rá, hogy Jordan képes volt megreformálni ezt a mozis rémet és bemutatta azt, hogy a vérivással töltött öröklét korántsem olyan klassz dolog. Ebben az évben a rendező újból az éjszaka gyermekének figurájához nyúlt, hogy segítsen neki visszatérni az őt megillető helyre a borzongatás pantheonjában; ehhez pedig két szép és tehetséges színésznőt hívott segítségül, hogy elmeséljen egy kellően véres, ám mégis tragikus sztorit.

Eleanor (Saoirse Ronan) és Clara (Gemma Arterton) egy álmos, tengerparti kisvárosba érkeznek, hogy új életet kezdjenek. Korábbi lakóhelyüket ugyanis gyilkosság miatt kellett elhagyniuk, de nekik ez nem olyan sokkoló, mert vérszívó élőholtak, akik immár 200 éve vadásznak a halandókra. A fiatalabb örökéletű azonban már unja a titkolózást, a hazudozást és társa módszereivel sincs megelégedve, ezért keresi a kiutat, finom módszerekkel próbálja felkelteni mások figyelmét. Ezúttal a különös ifjú, Frank figyel fel a lányra és Eleanor végre úgy hiszi, itt van a lehetőség az ördögi körből való kiugrásra, ám közben megjelenik néhány sötét figura, akik a hősnőket üldözik. Clara meg akarja védeni partnerét, de amaz nem is tudja, milyen szörnyű veszély leselkedik rájuk. Vajon ez lesz az utolsó vadászatuk?

A VOX Magazinban olvasott kritika egy kissé elvette a kedvem a Byzantiumtól, de végül úgy ültem le elé, hogy hátha mégis jó lesz, aztán a játékidő előrehaladtával egyre jobban csodálkoztam, mert tényleg király volt! Ahogy a bevezetőben mondtam, nem szeretem az Interview with the Vampire-t, de azt el kell ismernem, hogy Neil Jordan anno más megvilágításba helyezte a vámpír figuráját. Addig csakis gonosz élőholtakként, egyfajta megtestesült gonoszként tekintettek rájuk a filmekben, de ő megmutatta, hogy bizony egy ilyen rémnek is lehet lelke, lehetnek érzelmei, és ha örökké kell élned a fájdalmaddal, az bizony iszonyatos dolog… Most is valami ilyesmit láthatunk, ám ezúttal még több mondanivalóval. Számomra leginkább a nők elnyomásáról szólt, a magányról és arról, hogy az emberek irtó nehezen tudnak megváltozni. Ezeken kívül viszont a vámpír-mítosz teljesen megújul: a Byzantium vérszopói nem szupererősek, nincsenek emberfeletti reflexeik vagy hipnotikus hatalmuk, más módszerekkel kell elérniük, amit akarnak. A külsejük is más, a vérivási szokásaik szintén különlegesek és nekik nem is olyan egyszerű „utódokat nemzeni”, szóval ebben a tekintetben cikkem tárgya igen jól teljesített. Másfelől, ami igazán tetszett, az a horror-aspektus, ugyanis hiába a súlyos mondanivaló és a drámai alaphangulat, itt bizony fröcsög a vörös életnedv rendesen, az erőszak másfajta változataira inkább csak utalnak, de elég egyértelműen…

A színészek közül a tulajdonképpeni férfi főszereplővel, Caleb Landry Jones-szal van bajom, túl fura, túl irritáló, hogy meg lehessen kedvelni. A két hölgy brillírozik, Artertont igen erotikus kosztümökben láthatjuk, Ronannek meg szurkolhatunk, hogy érje el, amit akar. Eleanor figurájában benne van az, ami anno Kirsten Dunst alakjában az Interjú…-ban, a gyermektestbe zárt ősöreg lélek, ám kékszemű hősnőnknek annyi előnye van, hogy ténylegesen testileg már kifejlett, szóval elvileg élhet olyan életet, mint egy fiatal felnőtt. Clara a tökéletes ellentéte: ő elfogadta saját romlottságát, eszerint él és nem tud másként létezni. Közös bennük, hogy mindketten saját módjukon törődnek egy-egy bizonyos réteghez tartozó embercsoport tagjaival, ez a motívum is tetszett, mert mindkét vámpírt szimpatikussá teszi. A negatív szereplők közül a durva vonásokkal megáldott Uri Gavriel és az eseményeket elindító Jonny Lee Miller emelkednek ki, a speciális effektekből meg csak a vér-vízesés lett az, ami kissé béna, a többi hiteles, jól mutat. Vannak igen emlékezetes pillanatok, például a véres zsebkendős részlet vagy a szentélyben történő események sora, és még tudnám folytatni a pozitívumok taglalását, de a lényeg az, hogy szerintem igen jó film a Byzantium, mind horror, mind általános szempontból – mindössze a befejezése nem tetszett, de az is csak személyes okokból:) Újító, érdekes és kellőképpen véres, aki szereti a vámpíros történeteket, az ne hagyja ki!

Értékelés: 9/10

tvshaman