Múlt hét csütörtökön, azaz március 7.-én, 90 éves korában elhunyt Damiano Damiani olasz forgatókönyvíró, rendező, képzőművész. Élete során, mint oly sok honfitársa kipróbálta magát több műfajban is. A legnagyobb sikereit a bűnügyi krimik, poliziottescók műfaján belül érte el (Mint a bagoly nappal; Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek; Polip), de rendezett westernt (A Bullet for the General), vígjátékot (Egy zseni, két haver, egy balek), és horrort is, bár a zsánerben csak két mű született, az Amityville második része, illetve cikkem tárgya.

Sergio kissé fáradt kapcsolatából „elmenekül” egy régi, már-már múzeumi környezetben kialakított kúriára, ahol elvállalja, hogy a hagyatékot rendszerezi, a könyvtárat és a kéziratokat kartotékolja. A ház úrnője furcsa teremtés, de hát jó a fizetés, gondolkodni is lesz ideje, csak arra nem számít, hogy a házban él még egy csinos, fiatal, igéző nő is, akivel kialakul egy különös szerelmi háromszög, ugyanis a munkával előzőleg megbízott és szintén elcsábított gentleman is a villa vendégszeretetét élvezi. Elkezdődik az ódon környezetben, egy sátáni kettős játszma, ami Sergiot az őrületbe kergeti, és mint tudjuk, a boszorkány voltának megállapítására a legjobb módszer, a máglyahalál.

A 60-as évekre az olasz filmművészet kezdi maga mögött hagyni a háború utáni neorealizmust, de hagyománya, értékrendszere nehezen kopik ki. 1966-ra az olasz film már túl van az első nagy pofonon. Jacopetti bemutatta Mondo Cane és Africa Addio című shockumentary-ját, Mario Bava a grafikus erőszakot már piedesztálra emelte, Fellini, Antonioni de főleg Pasolini a hiperrealizmus felé kacsingat. A forgatókönyvírásból felocsúdott Damiani pedig visszanyúl a régmúltba. Alapul veszi Carlos Fuentes Aura című regényét – amit Luis Bunuel és Carlos Saura is szeretett volna megfilmesíteni -, majd hangulatában egy másik mexikói alkotóhoz nyúl, és képi világában Rafael Baledón A sikító nő átkát (La maldición de la Llorona, 1963) idézi, sőt a szintén 1963-ban készült amerikai The Haunting lépcsősorát és főszereplőjét is megörökli.

Így alakul ki az impozáns színészi gárda: Richard Johnson, mint a kétségek közt vergődő főhős, Rosanna Schiaffino a végzetasszonya és Gian Maria Volonté, aki már itt, fiatalon olyan erővel van jelen, hogy szegény Johnsont lemossa a színről. Az újoncok listája itt még nem teljes, hiszen a speciális effektekért, a méltán híres kétszeres Oscar-díjas Carlo Rambaldi volt a felelős. A zene pedig Luis Bacalov, aki mint mindig most is elemében van. Taktusai olyan penetráns bűvöletet adnak a filmnek, amit a stáblistán külön köszönettel kellett volna illetni.

Damiani valahol nagyon messze csatlakozott a Cinecittá nagyjaihoz, maga mögött hagyva az olasz filmgyártás aranykorát, azt a mozgóképes fellegvárat, ami már soha nem fog visszajönni. La strega in amore egy főhajtás volt suspense horror felé, egy olyan műfaj irányába, ahol a fény-árnyék játék és a szemről készült szuperközeli jelentette a parafaktort. Damiani, io ti saluto!

 

Értékelés: 6/10

 

Miskei