A negyvenes évek elején, amikor még csak formálódtak a horror szabályai, létezett egy elme, aki nagyon is látta előre, hogyan lehet hatásosan felépíteni egy történetet, mivel lehet a nézőket sakkban tartani. Alfred Hitchcockról van szó, a suspense egyik nagymesteréről, aki ezúttal egy családi perpatvar körül járta végig az utat, ráadásul egyet csavart a dolgokon és a megszokott térbe egy olyan nőt illesztett, aki minden perspektívából megvizsgálva kilóg a sorból.

A Monte Carlo-i élet csupa fényűzés volt nyolcvan évvel ezelőtt is, de a főszereplő lány nem érzi magát otthonosan a nagyképű és bigott asszony csevegőpartnereként. Azonban se családja, se semmije, így jobb híján egy könnyebb pénzkereseti utat választ magának ezzel az elfoglaltsággal. A bökkenő akkor támad, amikor megismeri a jóképű, elragadó Maximot, aki szintén ott nyaral. A közös ismeretség végül szerelembe torkollik, a pár pedig kisebb nehézségek árán, de egybekel. A férfi hatalmas kúriájába hazatérve azonban végtelenül rideg fogadtatás várja a lányt. A nyílt és jólelkű feleség csak ekkor szembesül a családi tragédiával: az első feleség egy vitorlás balesetben életét vesztette, azóta pedig folyamatosan gyászolnak a hozzá közel állók. A történetnek itt nincs vége, ugyanis az aggódó nőnek és a múlt árnyékainak fel-felsejlő részeivel kellene megbirkózni, de ennek óriási ára van…

A Mesternek sikerült egy remek kompozíciót találnia, ahol adott egy makro-közösség, amelybe belecsöppen egy nő, aki teljesen ellentéte mindennek, ami ott található. A fényűzéstől kezdve a bájolgásig, az egész csak külsőség, ehhez képest a hölgy végig az érzelmeivel viaskodik, szerény és kedves. Nem véletlen, hogy az első pillanattól, mint egy számkivetett éldegél az ódon falak közt. A másik rendkívül jól tálalt dolog az elidegenedés motívuma, ugyanis attól fogva, hogy a lány igyekszik odatartozni és megfelelni az elvárásoknak, ez nem hogy enyhülne, vagy az ellenállás valahol átfordulna egy békés együttélésbe. A szakadék tovább növekszik a kétféle nézőpont között és a rideg kapcsolatok végül magával rántják a komorság és a szomorúság feneketlen kútjába.

Csodás képekkel játszadozik Hitchcock és a lassú, érzelmes cselekmény megteszi a hatását: egyáltalán nem lehet érezni a több, mint két órás játékidőt. A zene is nagyszerű, csakúgy, mint a fény-árnyék effektek, a vágások pedig azt az egyedi ízt hangsúlyozzák, ami a rendezőt mindig is jellemezte. Kiváló film, amiben a számos remek alakítás mellett a jól átgondolt forgatókönyv is nagy hangsúlyt kapott.

Értékelés: 8/10

Plendil