Ó, azok a vériszamos nyolcvanas évek, mikor kreatív fiatalok, minimál pénzből akartak és megannyiszor tudtak is maradandót alkotni, amikor az ötletdömpingeknek senki és semmi nem szabhatott határt. Ekkor még egyik alkotó sem hajtotta fejét a kompromisszum igájába, és ezekben az aranyidőkben készült el, ez a film is.

Klasszikus horrorfilmes klisé a nyitányban (vízpart; szerelmesek; ’elmész tűzifáért?’; halál), majd a főcím, ami az összes kezdő filmes papírmaséja, a reggeli ébredés. De valami mégis egy kicsit más, valahogy minden olyan depresszív, fojtogató, lassan mélázva nyúlsz csak a nachoért, a sörnek is olyan furcsán más az íze. Szinte nem is egy szimpla rémfilm ez, már-már dokumentum, egy elmebeteg videó naplója.

Frank Zito visszataszító külsejű magányos fickó, ragyás bőrét finoman árnyalja rágcsálóra emlékeztető arcszerkezete. Ennek köszönhetően prostiknál durrogtatja el a raktári készletét, de mivel szexuálisan deviáns személyiség, ezért az aktus gyilkossággal és skalpolással fejeződik be. Happy finish! A skalpokat hazaviszi, és próbababa készletét csinosítgatja velük. Őrületének szálai gyermekkorába nyúlnak vissza, amikor is a testéből élő édesanyja bántalmazta őt. Ezért minden este, mikor elhagyja egy szobás odúját, vadászatra megy, és megöli anyját újra és újra.

A karakter tipikus Norman Bates imitátor, de William Lustig direktor (Maniac Cop 1-3) nem elégszik meg a slasher műfaj unalomig nyúzott point of view kameraszögével. Végig ott vagyunk Zitoval, egy másodpercet sem hagyjuk magára. Annak ellenére, hogy végig külső szemlélők maradunk, zavaróan belemászunk az aurájába, érezni kipárolgásának bűzét, elméjének ködös dühét. Ettől tud egyedivé válni a maga műfaján belül, mert néha kisiklik, néha összeszedetlennek tűnik, de ezek a kis hibák is fokozzák kaotikusságát, mint Abel Ferrara The Driller Killerje. Ha már hasonlítom más filmekhez, meg kell említeni, hogy történeti aspektusai Anton Holden 1966-os Aroused-ját nyúlja, ahol szintén próbababák és kurvák voltak egy pszichopata gyilkos áldozatai.

Az egyetlen lány akihez elkezd érzelmileg kötődni, egy kortárs művész, akinek még próbababa gyűjteményét is hajlandó lenne megmutatni. A lány gondolom sznob hozzáállással még valami társadalom kritikát is belelátna a „műbe”. Caroline Munro – aki kosztümős horrorban és James Bond filmben egyaránt szerepelt előzőleg-, visszafogott bájával, nyílt lelkével abszolút hitelesen adja el a nőt, aki igenis képes beleszeretni egy ilyen randa emberbe, ha meglátja lelke mélyén a jót és a szépet. Kár, hogy Zito belsője se nem jó, se nem szép.

Joe Spinell (karakterszínészként olyan filmekben tűnt fel, mint a Rocky, Keresztapa, Taxisofőr) zseniális átéléssel és empátiával nyúl a karakterhez, ebben nagy szerepet játszott az, hogy ő írta a történetet is. A Henry-hez hasonlóan egy elmebeteg látleletét kapjuk, néha kellemetlenül elnyújtott feszültség fokozással és fantasztikusan mocskos vérengzéssel. Tom Savini mint mindig, itt is remek munkát végzett. A mozi legemlékezetesebb gyilkosságában ráadásul az áldozat szerepét is eljátszotta. Lustig állítja filmje feketekomédia, de semmi vicces nincs benne. Depresszív másfél óra, egy olyan hullámvasút aminek soha nincs vége és a lazítás picinyke örömittasságát is nélkülözi.

 

Értékelés: 9/10

 

Miskei