Robert A. Heinlein 1951-ben készült sci-fi novellájából az eddig csak televíziós múlttal rendelkező Stuart Orme készített feldolgozást, méghozzá az inváziós filmekben jártas Donald Sutherland-del a főszerepben. Idegenjeink ezúttal olyan, rájára emlékeztető földönkívüli lényekként jelennek meg, amik az alvás közbeni testmásolós procedúrát megspórolva egyből irányítani kezdik az embert, amint a nyakszirtjüknél fogva rácsatlakoznak mit sem sejtő áldozatukra…

Idegen űrhajó zuhan le Iowa egyik kisvárosának, Ambrose-nak közelében, mire apa és fia, Andrew és Sam Nivens kormányzati ügynökök, NASA-s kolléganőjük, Mary társaságában egyből odautaznak felderíteni a terepet. Igazi ufó helyett azonban csak egy szépen elkészített makettet találnak a helyszínen, az oda látogatók viszont kifelé menet elég furán kezdenek el viselkedni.

Az ezt követő, zárt ajtók mögötti megbeszélésük során kiderül, hogy sofőrjük nyakára is ráragadt egy ilyen földönkívüli parazita, később pedig másokra is ráakaszkodik a lény, többek között Samre, akit majdnem sikerül kinyírniuk. Ezen közben a városkában, és azon kívül is sorra hajtják uralmuk alá a gazdatesteket, és ez alól a rendőrség sem jelent kivételt, tehát jócskán meg kell válogatniuk, kiben bízhatnak. Hőseinknek sikerül kommunikációra bírni a látszólag elpusztíthatatlan, agyat kontrolláló lényt, később pedig már arra is rájönnek, hogy egy fészket kell keresni, ahova vissza-visszatérnek az egyedek. Ezután nincs is más dolguk, minthogy a gyenge pontjuk megtalálva kiiktassák őket…

Rögtön az elején belecsapunk a lecsóban, szóval nincs felesleges sallang, és ez a tendencia szerencsére az egész filmen végigvonul. Külön örvendetes, hogy kivétel nélkül mindhárom főhősünk megtapasztalja a gazdatest-létet, tehát ilyen szempontból sincs tabu. Nem kell aludniuk, nincs duplikátum vagy gubókban való szállítás, de hát végeredményben nem is a konkrét testrablásról szól a fáma, helyette a gazdatesteken való élősködésről. Nekem mondjuk eléggé bejöttek ezek az idegen lények – ilyen kis rájaszerű cuccokat kell elképzelni -, amik egy csáppal belecsimpaszkodnak a nyak hátsó részébe; valójában az a para, hogy ruha alatt szinte képtelenség őket észrevenni, maximum az alany fura viselkedéséből szűrhető le a változás. Az inváziós filmek egyik elfogult rajongójaként csak ajánlani tudom, habár senki nem várjon tőle túlontúl horrorisztikus vagy sci-fi-be hajló momentumokat, inkább amolyan komerszebb, televízió-kompatibilis dolgokat.

Értékelés: 7,5/10

eyescream