A Szentjánosbogarak sírja az egyik kedvenc filmem, a Ghost in the Shell-t is imádom és a Ninja Scrollban is tetszik, amikor a kőember megdugja a nőt. Ezt leszámítva nem vagyok túl nagy anime-rajongó, de az internet pont azért jó, mert mindenféle hülye írhat rajta válogatott baromságokat (ezt ki is használom). Persze fikázni nem fogom a stílust, mert egyrészt bajom nincs vele, másrészt tudom, hogy a hard-core anime fanatikusok (akiket egyébként tisztelek) ellenkező esetben szamuráj karddal vágnák le a tökömet, tőlük pedig azért tartok kicsit. Nem úgy a Blood: The Last Vampire c. filmben szereplő CGI szörnyektől – ha egy ilyet meglátnék, tuti először a képébe röhögnék, aztán megkérdezném tőle: “mi van bazmeg, low-quality textúrát kaptál? Nem volt felinstallálva a direct-x, vagy mi?
Ezt leszámítva azért a film nem olyan szar, bár lehetne jobb is, abból kiindulva, hogy a forgatókönyv írójától és a filmet fényképezőtől egy Fearless után talán minőségibb munkát is elvárhatna az ember, nem beszélve a producerekről, akik korábban a zseniális Tigris és Sárkányt valamint a nem kevésbé csodálatos Hőst pénzelték (meg lehet bele is pofáztak, nemtom, nem voltam ott, mert akkor épp meg voltam fázva).

Mivel cikkünk tárgya az ugyanezen címen futó legendás anime filmből táplálkozik, elkezdhetném a wikipédiából meg az imdb-ről átmásolgatni a japán neveket, amitől baromira nagy szakértőnek tűnnék, de ezt most nem szeretném előadni, úgyhogy lássuk röviden a nem túl bonyolult alapszituációt:
Hősünk egy Saya nevű japán kiscsaj (valójában öreg, mint a Hegylakó), aki elvileg az utolsó “vegytiszta” vámpír, gyakorlatilag viszont amolyan hibrid ő, akinek a nap nem árt meg, viszont mindig feketében jár és baromi morcos. Aki kedvesen közeledik felé, azzal is bunkó módon beszél, kardot lopkod a boltból, meg szívfájdalom nélkül belerúg a földön fekvő katonába, szóval nem egy olyan típusú csaj, akit elvinnék bemutatni a szüleimnek, mert valószínűleg azonnal beszólna anyámnak, hogy elbaszta a levest. A filmben kicsit árnyalták a szereplő stílusát, de azért ott is beszél olyan hülyeségeket, hogy “felejtsd el, amit láttál!”, miután a másik szereplő legnagyobb megdöbbenésére száz hektoliter vér szétfröccsenése közepette lemészárol néhány vámpírt (azért ezt elég nehéz elfelejteni).
Saya Wesley Sniper mintájára járja az utcákat és írtja a gonosz vámpírokat, amikor feletteseitől (akik egy többszáz éves titkos társaság tagjai, a szabadkőművesek és a Mátrix ügynökök keresztezéséből) megkapja a parancsot, hogy utazzon el egy Japánban állomásozó amerikai katonai bázisra, ahol a helyi iskolában (mert ott olyan is van) adja ki magát japán iskoláskislánynak és hentelje le az ottani vámpírokat, miután megtalálta őket. Itt hamar összebarátkozik az egyik iskolatársával (néhányat meg lefejez), a szép Alice-szel, akinek többször is megmenti az életét a film alatt. Alice apja a helyi generális góré, akit korán kiírnak a sztoriból, majd a szemtanút, Alice-t is le akarják vadászni; de nem csupán a helyi népes vámpír horda, hanem Saya főnökei is, nehogy lerántsa a leplet a vérszívók létezéséről. Így aztán gyönyörű hősnőink együtt menekülnek, gyilkolásznak, fejtenek meg titkokat például Saya múltjával kapcsolatban, zuhany alatti leszbi jelenet viszont nincs, amiért nagy kár (ha esetleg valamelyik szereplő még nem töltötte be a 18-at, úgy ezen mondatomtól elhatárolódok).

“- Miért mentettél meg? Én nem a te fajtád vagyok.
– Mert ez így helyes!”

Igen, a filmnek nem a hozzá írt szövegkönyv az erőssége és nem is a számítógépes trükkjei, ahol a szörny kicsit fake, a fröccsenő vér meg elég furcsa, de azért nem olyan nagy baj ez. A sztori is gyengécske egy kicsit, bár a rajzfilmhez képest lényegesen többet mond el (ezt jól példázza, hogy az anime végén lévő repülős jelenetet, ahol a repkedő rusnyaságot egy autóból kihajolva metszi meg morcos főhősnőnk, a filmben kb. fél óra után lezavarják). Az akciójelenetek – kardozások, rúgkapálások, föld felett repkedések – azonban szépen koreografáltak, Saya is sokkal mozgékonyabb élőben, mint megrajzolva (aki amúgy a filmben csak a sztori szerint japán, valójában koreai, amire mondhatnánk, hogy tökmindegy, de nem mondjuk, mert az bántó és rasszista megjegyzés volna és attól is el kéne határolódnom). A rajzfilmhez képest a szereplők többségét is lecserélték; többek között Saya partnerét is, aki a rajzfilmben nem egy iskolatársa, hanem egy negyven körüli, ducibb testalkatú ápolónő volt. Erre mondhatnánk, hogy ez törvényszerű volt, hiszen egy filmben sokkal jobban fest második főszereplőként egy olasz származású, nagyon szép és csinos szőke leányzó, mint egy középkorú teltebb asszony, pedig utóbbi is lehet őrülten szexis; elég, ha csak a nyolcvanas évek szex-szimbólum színész- és énekesnőjére, Divine-ra gondolunk.
Összességében tehát abszolút szubjektív véleményként megállapítom, hogy a Blood – The Last Vampire anime sem volt egetrengő alkotás és a film sem az. Nyilvánvaló hibái persze vannak, de ha túl sokat nem várunk a filmtől, az még akár egészen kellemes szórakozást is nyújthat.

értékelés: 6/10

Blizz