Minden 1990-ben kezdődött, azzal, hogy James O’Barr kedvese halála felett érzett gyászát egy képregény megrajzolásával enyhítette. Az azóta már nálunk is kapható klasszikus műből idén 30 éve, 1994-ben készült filmadaptáció, amely legalábbis részben a főszerepet játszó Brandon Lee forgatás közben történt tragikus halála révén valódi kultfilmmé vált, és sodort egy egész generációt a gótikus horror szeretete felé. Tagadhatatlan, hogy ilyen körülmények között komoly kihívást jelent, és nagy bátorságra vall újabb feldolgozást készíteni.

Mert bár sok helyen remake-ként hivatkoznak rá, szögezzük le az elején, hogy a 2024-es The Crow sokkal inkább nevezhető reboot-nak, de jó szívvel még annak se, hiszen teljesen új nézőpontokat alkalmazva dolgozza fel az eredeti művet, elszakadva minden korábbi alapvetéstől. Nehéz döntések sorozata vezethetett ide, hiszen A holló esetében nagyon megosztó lehet a kérdés: egy újabb, modern változatért kiáltó klasszikusról van szó, melyben megkaphatja a megérdemelt büdzsét, vagy inkább egy olyan filmről, ami olyan mértékű nosztalgiát jelent sokaknak, amihez jobb nem hozzá sem nyúlni?

Erre az őrlődésre utal az is, hogy milyen hosszú és bonyolult volt a gyártási folyamat, hiszen az már 2008-ban megkezdődött az írással, melyben egyébként maga James O’Barr is részt vett. 2010-ben már felajánlották Eric szerepét Mark Wahlbergnek, később pedig Luke Evans, Norman Reedus és még Jason Momoa is szóba került, mint lehetséges főszereplő. Hasonlóan cserélődtek az emberek a rendezői székben és az írók között is, míg végül a Ghost in the Shell (2017) című filmért és az Alapítvány-sorozat pilotjáért felelős Rupert Sanders kapta meg a munkát.

A film megtekintésének jelentős részében képes voltam lelkesedni érte. Bevallom, hogy nem tartozom A holló rajongói közé, és nagyon értékeltem az újszerű megközelítést. A korábbi disztópikus, dark-fantasyba hajló világ helyett egy realisztikus hangulatba csöppenünk – a régi filmből nekem hiányzott az ok-okozati összefüggések megvilágítása, de ezt itt bepótolták. Ezúttal a „rosszfiúk” is kaptak motivációt, nem csak jókedvükben gyilkolnak, és értettem én, hogy Eric nagyon szerette Shelly-t, és bosszút kell állnia gyilkosain, de nekem ez kevés volt. 1994-ben Shelly nettó 20 másodpercet szerepelt össz-vissz, és a film a szerelmespár halálával kezdődőtt – nem volt bemutatva egyáltalán a szerelmük és boldogságuk, ami megágyazott volna a néző érzelmi bevonódásának. Az új film esetében már a trailerekből tudni lehetett, hogy ez a csorbát kiköszörülték, és itt fontos szereplővé válik Shelly (FKA Twigs) is majd. Hogy ez végül hibának bizonyult-e, arra térjünk vissza később.

Szeretném a pozitívumokkal folytatni, de nagyon nehéz. Bármit kiemelnék, azt mindig követné egy „de”… A film képi világa szerintem alapvetően szép lett volna, tetszett, hogy elbúcsúztak a dark vonaltól, mert egy film nem attól válik nyomasztóvá, hogy mindenki feketébe öltözik. De az is igaz, hogy még így is túl sokszor volt sötét, és mozin kívül nehezen lesz élvezhető ebben a formában. …és nem ez a legnagyobb baj, hanem a csapnivaló CGI-madarak mindvégig az egész filmben. Sajnos nagyon gyatrán néztek ki, és azt hiszem ez a film egyik legnagyobb tragédiája.

Ezzel ellentétben az erőszakos jelenetek roppant jól sikerültek, és a maszkos munka is dicséretet érdemel. Itt is van azért egy „de”, ugyanis sokkal jobban örültem volna, ha bevállalósabbak a készítők, és jobban elhúzták volna a véres epizódokat, és a film nagyobb hányadát tette volna ki a bosszúhadjárat.

Bill Skarsgård talán kissé kölyökképű Eric Draven megformálásához, de mélyen bíztam színészi tehetségében, amit már többször bizonyított a múltban. Úgy hiszem, hogy őt nem is érheti kritika, hiszen remek volt mindvégig, sokkal inkább a számára megírt karakter az, ami kevéssé fogja elnyerni a nézők tetszését. 2024-ben Eric Draven kábítószer-elvonón tengeti mindennapjait, és szemlátomást telis-televarrt testét edzi a konditeremben, mert szó se róla, rendesen ki van pattintva. Míg a képregényben, és a korábbi filmben a Shelly haláláért való bosszú belső késztetésének tűnik, úgy itt sokkal inkább, mintha csak sodródna az eseményekkel. A néző együtt fedezi fel vele új képességeit és korlátait, isteni ereje és macskareflexei korántsem olyan maguktól értetődőek, mint korábban; és ez közelebb visz bennünket Erichez, aki így esendőbb karakter, mint amilyen korábban volt. Halálból való visszatérése is magyarázatot és tétet kap: többé nem az öncélú bosszú mozgatja Ericet, hanem Shelly lelkének és életének megmentése.

Nem kerülgetem a forró kását, és kimondom, hogy ez a film határozottan működőképes lehetett volna, mégis erőtlennek érzem a végeredményt.

Eric nem az a kedvelhető, ám mégis vérszomjas bosszúálló lélek, aki lehetett volna. Shelly karakterének szerepeltetésével elveszítettük az őt jótékonyan elfedő misztikumot, és kaptunk egy nem különösebben kiemelkedő karaktert, aki végtelennek tűnő ideig bámul a kamerába szomorú őzgida-szemeivel. A pár megismerkedésének és együtt töltött idejének hosszú ideig tartó, szexuálisan túlfűtött, mégis felszínes bemutatása csupán azt eredményezi, hogy a cselekménnyel minimálisan tisztában levő nézők már VÁRNI fogják, hogy mikor jönnek már végre megölni őket.

A film első egy órájában úgy éreztem, semmi mást nem teszek, mint a kigyúrt Skarsgård izomrostjait számolgatom – ugyanis a film jelentős hányadában félmeztelenül mutatkozik, ami olykor egészen kínosan, már-már közönségesen hat. Nagyon sajnálom továbbá azt is, hogy Sarah, a kislány karakterét teljesen kihagyták az új verzióból – hiszen ő volt az a szereplő, akin keresztült Eric melegszívűsége kifejeződhetett. Ehelyett felvillantják számunkra azt, hogy a férfi élettörténete problémás gyerekkorral kezdődik és depresszív, szuicid, kábítószeres felnőttkorban folytatódik.

Ami az antagonistákat illeti, az utcai bandákat és gengsztereket profi bűnözőkre cseréltük, és a főgonosz (Danny Huston) kapja meg a misztikus vonalat, ami ebben az egyébként realista világban meglehetősen abszurdan hat. Ez ad neki némi hátborzongató hatást, de mivel magyarázat nélkül hagyják, végeredményben leginkább csak furcsa. A 30 évvel ezelőtti film nem sok figyelmet pazarolt Eric Draven ellenségeire: megmaradtak egyszerű bandatagoknak, akik egymással tökéletesen felcserélhető mellékszereplői voltak a filmnek. A 2024-es A holló szakított ezzel, és arcot, nevet ad nekik, ezzel növelve fontosságukat a történet kimenetelét illetően. Mégis, a végső leszámolás olyannyira nélkülöz minden katarzist, és olyan gyorsan történik meg, mintha a készítők se gondolták volna komolyan.

Látszik a végeredményen, hogy szerették volna valódi tartalommal feltölteni a filmet. Filozófiát adni neki, és többnek lenni egy akciófilmnél, játszani az érzelmek húrjain is. Sikerülhetett volna. Talán jobb írókkal, és hosszabb játékidővel ment volna, de így sajnos összességében felszínes maradt minden téren.

Egyáltalán nem vártam az új A holló filmet, és nem terveztem megnézni sem. Ha viszont már volt lehetőségem a Forum Hungary jóvoltából részt venni a premier előtti vetítésen, kíváncsi lettem, készültem rá, újra megnéztem Brandon Lee filmjét is. Akartam, hogy jó legyen, mert ez a történet már csak keletkezésének körülményei révén is megérdemelné, hogy egy igazán remek filmes feldolgozás készüljön belőle. Sajnos ez most nem az lett. Mondanám, hogy talán majd 30 év múlva, de nagyon úgy fest, hogy folytatást is terveznek hozzá.

Kinek ajánljuk: Az 1994-es A holló vérmes rajongói, és akik össze akarják hasonlítani a régi filmmel, azok messziről kerüljék el, hacsak nem kifejezetten az új megközelítésre kíváncsiak. Aki az előzményeket nem ismeri, tehet vele egy próbát, de ne várjon többet egy átlagos, mérsékelten szórakoztató akcióhorrornál.

Értékelés: 4/10

Blissenobiarella

A megtekintés lehetőségét ezúton is köszönjük Forum Hungary-nek!