A Sundance Filmfesztivál Midnight szekciójának résztvevői minden évben kitüntetett figyelemre számíthatnak a horror műfaj kedvelőitől, a Cinegore is igyekszik szorosan nyomon követni az ott bemutatott alkotások utóéletét. Míg a hangos sikereket azonnal keblére öleli a filmes sajtó, azért a különlegesebb darabok is rendszeresen megkapják a maguk tizenöt perces hírnevét.

Aktuális kritikánk tárgya ez utóbbi kategóriába tartozik, de mivel kedvenc zsánerünk egyik legnépszerűbb leágazásáról van szó, természetesen kiemelt figyelmet kapott szerkesztőségünk részéről. Az In A Violent Nature tulajdonképpen a ’80-as évek elején is készülhetett volna, és már a szinopszisból tökéletes látszik, hogy melyik alműfajt képviseli.

A rejtélyes történet főszereplője egy néma gyilkos, akit néhány tinédzser véletlenül feltámaszt a sírjából a kanadai vadonban. Johnny egy hatvan évvel korábbi balul sikerült ijesztgetés áldozata, aki az eltulajdonított medál visszaszerzése érdekében üldözőbe veszi a kis csapatot, és nem riad vissza semmitől célja érdekében.

No, de mitől lesz igazán izgalmas egy slasher 2024-ben? Mitől olyan különleges az In A Violent Nature? A válasz a látottak perspektívájában keresendő, hiszen az eseményeket nagyrészt a gyilkos szemszögéből figyelhetjük. Ez önmagában egy jelenet vonatkozásában nem lenne annyira úttörő, de az tény, hogy itt valóban rendhagyóan kezelték a kamerát szinte az egész film során.

Hosszúra nyúlt bevezetőm végére érve lássuk, hogy mennyire tetszett a Cinegore szerkesztőinek az idei esztendő sláger hentelése:)

afiaf: Az In A Violent Nature faék egyszerűségű sztorija semmilyen újdonsággal nem szolgál, a bő másfél órás játékidő leginkább egy átlagos amatőr horrorfilm színvonalát hozza. A gyenge színészi játékot megfelelően kárpótolja a grafikus erőszak praktikus effektjeinek minősége, és valljuk be őszintén, hogy slashert általában nem a dialógusok miatt nézünk. A média által felkapott, rosszullétet kiváltó jelenet valóban ritkán látható brutalitást mutat, ráadásul kreativitásnak sincs híján, és összességében elmondható, hogy elég vérbő az alkotás.

A legnagyobb ötlet azonban kétségtelenül a kamera rendhagyó mozgása, amivel a sokat látott slasher-rajongók is kapnak valami újdonságot. Nem állítom, hogy minden beállítás működik, de zömében érdekes képsorokhoz vezet, bár az erdőben sétálgatás nézegetése egy idő után unalmassá is válhat. Aki szereti az érdekességeket, a zárójelenet során a Péntek 13 2. részéből láthatjuk az egyik áldozatot:) Összességében egyszeri szórakozásnak megfelel az In A Violent Nature, de nem érdemes túlzottan magasra emelni az elvárásainkat. 6/10

eyescream: Here’s Johnny – mondhatnánk kitörő lelkesedéssel Chris Nash filmjével kapcsolatban, ha ezt nem sütötték volna még el a Ragyogásban durván negyven évvel ezelőtt. Megmondom őszintén, nem kedvelem túlságosan a slasher műfajt, ugyanis igénytelennek és túlhasználtnak érzem, viszont vevő vagyok mindenféle produkcióra, amely új ötleteket vonultat fel, kísérletezik, és megpróbálja az unalomig ismételt kliséket annyira visszaszorítani, amennyire csak tudja. Ez a film pedig ebben az irányban próbált haladni.

A majdhogynem némafilmes produkcióban maszkos gyilkosunk (micsoda maszk!!) egyetlen szót sem hallat, és a többi szereplő is csak annyit, amennyi okvetlenül szükséges a narratíva szempontjából – például az előtörténet megismertetése okán. Számomra az már mindenképpen pozitívnak bizonyult, hogy nem fárasztanak minket felesleges, totálisan indokolatlan locsogással meg a fiatalok érdektelen bulizásainak üresjárataival. Helyette viszont RPG-játékokat meghazudtoló módon hosszú snittekben nézhetjük, ahogy tagbaszakadt főszereplőnk az erdőben sétál, sétál és továbbra is csak sétál. Marhára komótosan, néha már a néző idegeivel játszva.

A hentelések szerencsére nagyon ötletesek és kimunkáltak, ebből kifolyólag pedig nem korlátozódnak csupán egy gyilkos szerszámra; habár a balta és a láncos szigony elég csábító párost alkot. Az In A Violent Nature nem váltja meg a világot, mert annyira nem sikerült extrém unikálisan, hogy a gyilkos szemszögéből való láttatás minden mást leuraljon, egyszeri megtekintésre mindenképpen ajánlom, mert bár néhol baromira belassul, az összképet nézve mégis igényesebb és szórakoztatóbb, mint mostanában készült legtöbb slasher. 7/10

Jocpappa: Időről időre felbukkan egy új jelentkező, hogy kísérleti művészfilm státuszba helyezze az arra faék egyszerűségéből adódóan alkalmatlan slasher műfajt. Voltak szép példák rá, hogy mi egyebet lehet még kihozni a ~45 éve működő, minden emelkedettséget okkal nélkülöző zsánerből, de az In A Violent Nature pont nem ilyen. A műfaj összes kliséjét áthelyezte az erdei zörejekkel tarkított bakonypölöskei környezetbe és végtelenül lassú tempójú, eseménytelen körítést adott neki. Főhősünk tarkóját láthatjuk, amint kimérten bandukol az erdőben, időnként gyilkolászik. Amikor gyilkol, az szépen kivitelezett és kreatív, azonban ez a félmaréknyi jelenet elveszik a több órányinak érződő erdei sétálgatás közben.

Gyakorlatilag semmi új nem történik, csak a jelenetek lettek feleslegesen lelassítva, ezzel minden feszültség és élvezeti érték elveszett a sztoriból. Kísérleti filmnek sekélyes, slashernek unalmas. Az In a Violent Nature egy David Attenborough filmbe oltott A24 stúdióra hajazó Péntek 13. Ha valaki arra érdemesebb néznivalóra szeretné szánni az időt, amit a filmművészetre áldoz, röviden összefoglalom a filmet, esélyt adva érdemesebb alkotásoknak: cammogás, cammogás, cammogás – egy sehová sem illeszkedő, brutálisan erőszakos jelenet – cammogás, cammogás, cammogás. 3/10

Zoo_Lee: 2024 eddig nem volt túlságosan erős horrorfilmek terén, így egyszerre kapok minden érdekesebbnek tűnő darab után, és kezelek a csalódások miatt két marék sóval minden olyan áradozást, amely az adott darabot az év leginkább legjobb legijesztőbb legvéresebb leghorrorabb legfilmjébbnek titulálja. A hype füstje az In a Violent Nature esetében is nagyobb, mint a láng – ám hibái ellenére mégis kifejezetten tetszett Chris Nash kísérleti slashere. Bár a klasszikus kaszabolós filmek vonalát stabilan viszi a Terrifier, a kísérleti metahorrorok trónjáról pedig a korai Sikolyok mellett még személyes kedvencemet, a Behind The Mask: The Rise Of Leslie Vernont is előbbre helyezném, igen erős és jól megvalósított próbálkozásról van szó, mely annál nagyobbat üt, és annál jobban működik, minél jobban ismeri valaki a slasher műfaját, különösen annak gyökereit, mint a korai Péntek 13 részeket vagy Az erdei fantomot.

Bár tagadhatatlanul vannak mélypontjai – a film pont a közepén kissé túlságosan is leül és túltolja a némán menetelő Johnny hátának mutatását, hogy aztán irreálisan gyors sebességre kapcsoljon vissza – és összességében nem tudom, ebből az ötletből lehet-e kihozni még annyit, hogy az indokoljon egy folytatást is, a koncepció elég érdekes ahhoz, hogy a játékidő végéig lekösse a nézőt. A történet bemutatása, az, ahogy a film játékidejét kitöltő tipikus jelenetekből és klisékarakterek bemutatkozásaiból ezúttal csak apró utalásokat és foszlányokat csípünk el, zseniális, és bár nem üti meg az újgenerációs, öntudatos művészhorrorok á lá A24 nívóját, egy nagyon merész lépés a “művész-slasher” felé. Rajongóknak mindenképp ajánlott legalább egy megtekintésre. 7/10

Időközben hivatalos megerősítést kapott, hogy Johnny hamarosan tovább sétálhat az erdőben, mi kíváncsian várjuk a folytatást.