Vigyázz, kivel vagy kedves, mert nem tudhatod, mit hozol ki a másik emberből! Lehetne ez mostani cikkem, azon belül is a bemutatni kívánt sorozat kulcsmondata. A történet alapja valós, és ha ez még nem volna elég, egy ízig-vérig brit fekete komédiáról van szó, ami helyenként már nem is annyira komikus, sokkal inkább vérfagyasztó! Következzen a Szarvasbébi.

A zaklatás csúnya dolog. Ha férfi zaklat nőt, az rettenetes és elítélendő, börtönbe a bűnössel! Na és fordítva, ha nő zaklat férfit? Nos, azt a közvélemény többnyire meg szokta mosolyogni, vagy szánja szerencsétlen pasast, aki nem tudja megvédeni magát a „gyengébbik” nem képviselőjével szemben… Pedig jobban át kellene ezt gondolni, az erőszaknak ugyanis nincs neme. A férfi áldozat ugyanazon megy keresztül, mint a női áldozat, neki ugyanúgy trauma, ugyanúgy segítséget, támogatást érdemelne, ha egyáltalán komolyan vennék, mert gyakran a társadalom csak legyint erre.

Pontosan ezt az utat járja végig főhősünk, kinek neve Donny Dunn (Richard Gadd), és aki Skóciából települt át Angliába, hogy író és humorista legyen. Ezt azonban nem adják könnyen, a színpadon eleinte csak mérsékelt siker(ecskéke)t arat, ezért hogy meg tudjon élni, csaposnak áll egy pubban. A napjai unalmas egyhangúságban telnek: kicsit maga alatt van, hiszen nemrég szakított a régi csajával, az új csaját nem meri felvállalni, kicsit (NAGYON) le van égve, mert Londonban az élet drága, szóval az ág is húzza. Aztán egy szép napon kivágódik a kocsma bejárati ajtaja, beviharzik rajta valaki, aki miatt Donny világa kifordul a négy sarkából – és sajnos nem a jó értelemben!

Az a bizonyos valaki egy Martha (Jessica Gunning) nevű nő, aki látszólag nagyon bánatos, hova tovább, nincs pénze, ezért Donny megsajnálja, tölt neki egy ingyen italt és beszélgetni kezd vele. Bár ne tette volna! (Persze ha nem tette volna, akkor ez egy nagyon rövid sorozat lett volna…) Az eleje persze ártatlanul és viccesen indul, ez a beetetés, aztán fordul a kocka és a néző (meg persze a komplett színészi gárda is) lesüllyed a pokolba, ahol már nincs annyira kedve röhögni.

A kőkemény érzelmi ámokfutás során rendkívül jól kirajzolódik mind az áldozat, mind a zaklató karaktere. Előbbi empatikus, már-már túlzottan is (maga Richard Gadd használta a ‘toxikus empátia’ kifejezést az egyik interjújában), így nem képes (vagy csak nehezen és nagy sokára) üvöltve elküldeni az anyjába a zaklatóját, nem vesz tudomást az intő jelekről, sokadszorra is megbocsát, esélyeket ad, százat, ezret, s közben megkérdőjelezi saját magát: Vajon tényleg ennyire rossz a helyzet? Vajon tényleg abúzus történik? Vagy csak túlreagálja? Hol a határ? Utóbbi sem eredendően és szándékosan gonosz, csak nagyon sérült, nyilvánvalóan a múltbéli traumáinak köszönhetően, és képtelen kontrollálni indulatait, miközben megveszekedetten keresi a szeretetet, és amint tárgyat talál neki, hajszolni kezdi őt. A sorozat készítői, élükön Richard Gadd-el, törekedtek arra, hogy ne egyértelműen szörnyetegként ábrázolják Marthát.

Egy ponton beúszik Szarvasbébi-be egy kicsit sem elhanyagolható mellékszál is: Donny-nak nem ez az első komoly megrázkódtatás, amin keresztül kell mennie, esztendőkkel korábban már történt vele valami, ami szintén jól megtaposta a lelkét. Miután ez bemutatásra kerül, a néző jobban megérti a jelen zaklatással kapcsolatos működési mechanizmusát és reakcióit, hova tovább, passzivitását.

Ami pedig a rendőrség meg úgy en bloc a szakemberek munkáját illeti: az elején csak hümmögnek, állnak egyik lábukról a másikra, komolytalannak gondolják az egészet, tehát nem nagyon lehet tőlük tisztességes segítségre számítani. Folyton a bizonyítékokon rugóznak, a zaklató azonban direkt úgy machinál, hogy perdöntő bizonyíték ne tudjon készülni arról, amit művel. Ám attól még baromira frusztráló, sőt idegtépő a viselkedése. Megy ez egészen a végéig, amikor már akkorára duzzadt az ügy, hogy a vak is látja, hogy cselekedni kell. Csak akkor már így kábé késő.

Ahogy mondani szokás, a legvadabb forgatókönyveket maga az élet produkálja: ahogy a bevezetőben is jeleztem már, a Szarvasbébi igaz történet alapján készült. A főszereplő önmagát alakítja, művésznéven, a Marthát (az ő neve is megváltoztatásra került a valódihoz képest) játszó színésznő bár csupán szerepet játszik, de annyira hitelesen, hogy leszakad az arcunk! A valóságban hölgy a zaklatása során, azaz cirka három éven keresztül összesen nagyjából 41 000 email-t, 350 órányi hangüzenetet küldött imádata tárgyának, és tetemes számú bejegyzést tett közzé róla / neki különböző közösségi média felületeken, valamint megjelent élete helyszínein; a kocsmában, de előszeretettel látogatta a humorista fellépéseit, vagy üldögélt a lakásával szembeni buszmegállóban. Nem riadt vissza tárgyak küldözgetésétől sem, postázott neki alsónadrágot, altató pirulákat, egy gyapjúsapkát vagy éppen egy cuki plüss rénszarvas figurát. Apropó, a széria címe is innen ered: valahol a vége felé fény derül arra is, miért aggatta rá Martha Donny-ra a Szarvasbébi becenevet, s ezáltal miért lett az alkotás címe is egyben ez a szó. De ezt most nem árulom el! 🙂

A művet eredetileg színdarabnak szánták, aztán gyorsan túlnőtt rajta és képernyőre került, egészen pontosan április 11-én landolt a Netflix videótékájában. Az hét epizódot kitörő lelkesedéssel fogadta a közönség, olyannyira, hogy a Rotten Tomatoes-on közel 100%-os értékelést kapott. Bár műfaját tekintve egyáltalán nem horror, szóval akár fel is merülhetne a kérdés, hogy mit keres e kritika ezen az oldalon? Nos, azért, mert kellőképpen trancsírozza a néző lelkét, idegeit, erőszakban nincs hiány és a feszültséget végig fenntartja. Fontos megjegyeznem, hogy a Szarvasbébi nem egy tanmese, nincsenek nagy erkölcsi megfejtések, a sztori nem kizárólag fekete vagy fehér.

Engem nagyon megfogott ez a rendhagyó témafeldolgozása, a sorozat pörgőssége (komolyan, daráltam egyik részt a másik után) és a mély pszichológiai mondanivaló. Sötét és nyomasztó, sokszor volt kedvem ordítani a nézése közben, akkora hatást gyakorolt rám érzelmileg. (Meg persze azt se hanyagoljuk el, hogy szeretek mindent IS, ami az Egyesült Királyságból származik…) A vége azonban kissé csalódás volt nekem, nem ilyen lapos befejezésre számítottam, bár az is igaz, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mire számítottam…

Értékelés: 8/10

Kinek ajánljuk: Mindenkinek, aki szereti azt az érzést, hogy nézés közben leesik az álla. Persze tartalmaz némi woke-propagandát, akik ezt nem szenvedhetik, gondolják meg, hogy megnézik, bár szerintem ennek ellenére is érdemes nekifutni.

Norka