A Lovecraft rajongók aztán nem panaszkodhatnak, ugyanis a közelmúltban többféle képregényes kiadvány is napvilágot látott a szerző munkáinak alapján. 2021-ben a Szukits hozta el a kozmikus horror atyjának különböző elbeszéléseit összegyűjtő Lovecraft Antológia első kötetét, majd erre erősített rá a Multiverzum kiadó Francois Baranger festményszerű illusztrációkkal kiegészített, már-már albumszerű kiadványa. Idén pedig a GABO mutatta be a Dagon és a Cthulhu hívásának ugyancsak képregényes feldolgozását, Dave Shepard közreműködésével.

Az 1917-ben íródott Dagon nevű elbeszélés főszereplője egy hajótörés következtében kerül egy roppant különös szigetre, ahol valamiféle ősi szentélyt fedez fel; később ezek a rémálomszerű élmények megfertőzik az elméjét. A Ctulhu hívása című klasszikust pedig már szerintem már mindenki ismer(het)i, szóval ennek részletes cselekménybemutatására nem szeretnék túl sok szót fecsérelni. Legyen elég annyi, hogy a dokumentarista stílusban megírt, három részből álló novella egy különös kultusz létezésének bizonyítékait tárja elénk az 1925 tavaszán előforduló bizarr és rejtélyes események nyomozásai alapján.

Míg az alig pár oldalas Dagon esetében bizonyos Pete Katz (storyboard és adaptáció) működött közre, ezáltal egy párbeszédeket nélkülöző, E/1-ben elmesélt narrációval operáló korrekt graphic novel született, addig a Cthulhu hívásának feldolgozását Dave Shepard egyedül vállalta. És itt már sajnos mutatkoznak hiányosságok. (Dave Shepard személyéről egyébként alig találtam információt azonkívül, hogy a cikk tárgyát képező elbeszélések mellett az eredetileg a Canterbury Classics kiadó Dark Tales nevű sorozatban megjelent Sir Arthur Conan Doyle klasszikus, A sátán kutyáját szintén ő illusztrálta.)

Míg a Dagon rajzai a cselekmény rövidsége okán jóval részletgazdagabbak, a Ctulhu hívása grafikai megvalósításában inkább tetten érhető az illusztrációk egyszerűségre törekvő mivolta. Szimplán kifejező, mindenféle bonyolítást kerülő, már-már kissé puritánnak ható rajzok, kevésbé aprólékos és részletgazdag kialakítással, elnagyolt hátterekkel. Befogadási értelemben ezek nem feltétlenül jelentenek problémát, ám én mégis azt hiszem, hogy egy ilyen kaliberű mű esetében szerencsésebb lett volna egy kicsivel aprólékosabb vagy árnyaltabb kialakítás. Panelkezelés és színek tekintetében nem találtam kifogásolnivalót, talán csak néha a szövegbuborékok elhelyezése tűnt furcsának.

Dave Shepard az előszóban említi, hogy a címadó történet egyszerűsítése és az élvezhetősége érdekében néhol kivett egy-egy karaktert vagy éppen betoldott, továbbá a történet végét is megváltoztatta. Engem ennél sokkal jobban zavart, hogy a hat fejezetre nyújtott cselekmény vége felé a nyomozás során zajló különféle szituációkban többször is szinte szóról-szóra ugyanazokat az információkat adja a karakterek szájába, ettől pedig bár releváns és misztikus maga a közlendő, mégis meglehetősen repetitív hatást kelt. Nem mellékesen pedig előrébb sem viszi a kutatást, tehát nettó feleslegesnek érződik az adott helyzet. Hovatovább, a magasból emberekre hulló tárgyak általi halál elég nevetségesnek tűnt, és sajnálatos módon az adaptációba önkényesen illesztett dr. Tobey karaktere már az első pillanattól fogva ellenszenves volt számomra.

Dave Shepard tehát igyekezett a tőle telhető legautentikusabban visszaadni Lovecraft klasszikus elbeszéléseinek lényegét ebben a százötven oldalas kiadványban, és ez többé-kevésbé sikerült is. Amennyiben nem érzed magad túlságosan szőrszálhasogató Lovecraft-fanatikusnak (és bizonyára bőven akadnak ilyenek), akkor számodra kétségtelenül szórakoztató lehet ez az adaptáció, amennyiben viszont az említett csoportba tartozol, nem biztos, hogy maradéktalanul elégedett leszel vele.

A kiadványért köszönet a GABO kiadónak, akitől ITT tudjátok megrendelni a kötetet.

Értékelés: 8/10

eyescream