A Yuba megyei fiúk története nagyon régen beégett a fejembe, és majdnem ennyi ideje szeretnék is írni róluk. Amikor láttam, hogy 2024. januárjának első napjaiban megjelent egy új könyv Things Aren’t Right címmel, melyet az a Tony Wright jegyez, aki a Mopac Audio Yuba County Five podcastjében –mely máig is a téma egyik legjobb információforrása – úgy szerepelt, mint az eset egyik szakértője; tudtam, hogy eljött az idő, hogy a Cinegore hasábjain is helyet kapjanak „az ötök”, akiknek eltűnését az „amerikai Gyatlov-incidensként” is gyakran hivatkozzák.

Aki hallott már a Gyatlov-incidensről (aki nem, olvasson ITT), felvezetőmből kitalálhatta, hogy egy máig is megoldatlan csoportos eltűnési-, illetve halálesetről van szó. Öt fiatal férfinek veszett nyoma 1978. február 24.-én, és bár a holttestek egy részét később felfedezték, máig is sokakat izgatnak azok a teljességgel érthetetlen körülmények, melyek végzetükbe vezették őket.

Yuba megye

Yuba megye az Egyesült Államokban, Kaliforniában található, Sacramentótól északra. Aprócska területről van szó, ami legkisebb vármegyénk, Komárom-Esztergom területének is csak mintegy kétharmadát teszi ki. A Sierra Nevada hegyvonulatának nyugati szélén található terület székhelye Marysville, ahová a megye lakossága is koncentrálódik (de még itt sem éri el a 20 ezer főt/város), jelentős területek pedig természetvédelmi besorolás alá kerültek, elsősorban hatalmas erdőségeik és védett fafajtáik miatt. Kalifornia egyik legrégebben betelepült területéről van szó, az aranyláz rengeteg embert vonzott ide, de annak lecsengése után is olyan vidék maradt, ami alkalmas volt arra, hogy az idetelepülő családok megéljék az „amerikai álmot”. Itt élt az az öt fiatal férfi, akikről történetünk szól, de a ’60-as, ’70-es években az ő eltűnésüket megelőzően is történtek aggasztó esetek a megyében.

1971. nyarán mintegy 25 holttestre bukkantak egy gyümölcsöskertben, és így derült fény az USA addigi történetének egyik legrosszabb sorozatgyilkosságára. A tettes a később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Juan Corona volt, aki alig 3 hónap leforgása alatt végzett felbérelt munkásaival egy machete segítségével. Corona 1973-as ítélete után alig egy hónappal újabb sokk rázta meg a megyét, amikor két 13 éves lány, Doris Derryberry és Valerie Lane holttestét találták meg egy erdős területen. Közvetlen közelről lőtték le őket, és ügyük évtizedekig megoldatlan maradt, mígnem 2014-ben DNS-vizsgálatok segítségével fény derült a két férfi kilétére, akik végeztek a lányokkal.

Ezekben az évtizedekben Yuba megyébe is begyűrűztek a nagyvárosok problémái: a munkanélküliség, a drogfogyasztás és a bűnözés egyre komolyabb vámszedői lettek az itteni életnek. Az öt fiatal férfi életére, akiket ma úgy ismerünk, mint a Yuba megyei fiúk, azonban mindezek vajmi kevés hatással voltak, különleges helyzetük miatt, és mert szerető családi környezetben nevelkedtek.

Mindannyian küzdöttek különböző mentális problémákkal, de családjuk elmondása szerint a lehetőségekhez mérten így is teljes életet éltek. Az 1970-es évek Amerikájában a pszichiátriai betegek helyzete sokat változott: állami szinten építették le az intézményesültséget a területen elsősorban gazdasági okokból, és több törvényt is elfogadtak, melyek megváltoztatták a páciensekkel való bánásmód jogszabályi hátterét. A cél többek között az volt, hogy az értelmi fogyatékos gyerekek, akiknek jelentős része korábban kiszorult a közoktatásból, egyenlő lehetőségeket kapjanak, és
ingyenesen járhassanak iskolába. Amikor az erről szóló törvényt 1975-ben elfogadták, történetünk főszereplői már elvégezték tanulmányaikat, de ők is részesültek annak áldásaiból a későbbiekben tárgyalt Gateway Projectsben való részvételük által.

Nagyon könnyű eltűnésüket és halálukat azzal magyarázni, hogy értelmi fogyatékos, vagy más mentális problémákkal küzdő felnőttekről van szó. De ha időt szánunk arra, hogy a leírásokból megismerjük őket, illetve gondosan megvizsgáljuk a körülményeket, láthatjuk, hogy az egyszerű magyarázatok kizárhatóak.

A fiúk

Az „ötök” talán legtöbbet tárgyalt tagja Gary Mathias. Ennek oka, hogy sokan őt okolják a rejtélyes események miatt, és bár kétségkívül kevésbé volt ártatlan természet, mint a többiek, és némiképpen ki is lógott közülük, mégis nehéz ezeket a feltételezéseket elfogadni.

Gary Dale Mathias 1952. október 15.-én született, szülei első gyermekeként a négyből. Gyermekkorában vakmerő volt, és meggondolatlan akciói révén számos baleset érte. Egy alkalommal – Superman hatására – leugrott a nagyszülői ház tetőjéről és összetörte lábait. Emiatt közel egy évig gipszben volt, de még ebből sem tanult. Egy következő alkalommal kiugrott anyja mozgó kocsijából, és súlyos fejsérülést szenvedett, ami miatt két napra megvakult, és bár látása visszatért, élete végéig erős szemüveget kellett hordania.

Gary középiskolában alapított egy rockzenekart, melynek énekese lett, emellett pedig tehetséges atléta volt. Népszerű diák volt és több barátnője is akadt ezekben az években. Édesanyja elmondása szerint ekkoriban nyúlt először a kábítószerekhez.

A középiskola elvégzése után, 1971-ben Mathias bevonult a hadseregbe és Nyugat-Németországban szolgált raktárosként. Feletteseiben felmerült a gyanú, hogy kábítószereket fogyaszt, így orvoshoz küldték, és skizofréniával diagnosztizálták. Alig egy év után hazaküldték Kaliforniába a Letterman Katonai Kórházba, majd 1973-ben leszerelték. Gary megváltozott a hadsereg után: hiába diagnosztizálták betegségét, nem kapott megfelelő ellátást, és a következő években ő maga és családja is sokat szenvedett pszichotikus, tévképzetektől sújtott, zavart gondolkodásától és hallucinációitól. Számos zűrös ügybe belekeveredett ezekben az években, melyekről több történet is tanúsítja, hogy teljességgel nélkülözik a józan gondolkodást; több alkalommal letartóztatták, és 6 hónapot ült börtönben is. Családja mégis mindvégig kitartott mellette, és próbálták támogatni. 1975-től sikerült elérniük, hogy megfelelő gyógyszeres kezelésben részesülhessen, ami rendezte életét. Azonban, ha csak egy adagot is kihagyott a pirulákból, gondolkodása irracionálissá vált, hallucinálni kezdett és magában beszélt.

A Gateway Projects egy, a mentális betegeket segítő program volt Yuba megyében. Pszichiátere révén Gary is bekerült, és remekül teljesített. A program célja az volt, hogy lehetőségeket teremtsen a fejlődésre különböző oktatási projekteken keresztül, ami a résztvevők munkába állásának esélyeit növelte. Pontosságra, a szabályok betartására tanították őket, de kitértek a személyes higiénia és viselkedési szabályok kérdéseire is, később pedig irodai alapfeladatok ellátásának elsajátítására lehetőség nyílt.

Gary 24-25 éves volt, amikor csatlakozott a Gateway Projectshez, ahol megismerkedett a többiekkel: ők öten alkották a program kosárladba csapatát, vagyis a Gateway Gatorst.

Theodore Earl Weiher volt köztük a legidősebb, eltűnésének idején 32 éves. 1946. május 26.-án született egy arizonai kisvárosban. Szülei között több, mint 30 év korkülönbség volt, de ennek ellenére öt közös gyermeket neveltek fel, akik között Ted volt a harmadik. A család pár héttel Ted születése után települt át Kaliforniába, és ekkor már tudták, hogy a kisfiú különbözik más gyerekektől. Családja világ életében úgy jellemezte őt, hogy „kicsit lassú”, testvérei pedig szárnyuk alá vették, amikor az iskolában bárki rászállt és piszkálta. Ted Weihertől távol állt az erőszakosság, de nem volt gyenge. Tehetséges sportoló volt és hosszú ideig ő tartotta az iskolai kislabdahajítás rekordját is. Nagyon szeretett sétálni, és azt, hogy hosszú távokat volt képes megtenni gyalog, az eltűnés idején a sajtóban
is megjelent. Édesanyja azonban hozzátette, hogy rossz volt a tájékozódó képessége, különösen este –de mivel félt a sötétben, este el sem indult egyedül. Ha mégis gondja adódott volna, Ted ismerte saját telefonszámukat, és tudta, hogyan kell használni a telefonfülkéket, így, ha lehetősége nyílt volna rá, haza tudott volna telefonálni, ahogyan azt korábban is megtette már.

Akkoriban még nem létezett ez a diagnózis, de mindaz alapján, amit tudunk Ted Weiherről, valószínűsíthető, hogy autista volt. Testvérei beszámolói alapján intellektuális képességei nem maradtak el kortársaiétól, és művészi tehetséggel is meg volt áldva, azonban a hétköznapi, józan ész diktálta dolgokat sokszor nem értette. Egy alkalommal, amikor otthonuk kigyulladt, és a hálószoba mennyezete már lángokban állt, testvéreinek erőszakkal kellett kirángatni Tedet az udvarra, mert ő úgy gondolta, alvásidő van, és nem volt hajlandó kikelni az ágyból. Kering róla egy másik történet is, mely arról szól, hogy egyszer 100$ értékben ceruzákat vásárolt, azonban testvérei nem emlékeznek ilyen esetre, mi több, kiemelik, hogy Tednek aligha volt valaha is 100, szabadon elkölthető dollárja, hiszen családjuk korántsem volt jómódú. Szokása volt, hogy idegen embereknek is mosolyogva integetett és köszönt, és nem értette, azok miért nem viszonozzák. Édesanyja elmondása szerint idegenek is könnyen befolyásolhatták, ha kedvesen közeledtek felé, hiszen ő maga is egy hihetetlenül kedves, pozitív személyiség volt.

Ted 1973 óta vett részt a Gateway Projectsben, akiknek köszönhetően több állást is betöltött, többek között iskolai takarító volt. Eltűnésének az idején a PG&E alkalmazottja volt. Az ötök egy másik tagja, Jackie Huett igen közel lakott hozzá, és bár a másik fiú 8 évvel fiatalabb volt nála, elválaszthatatlan barátok lettek.

.

Jack Huett Jr. családjában négyen voltak testvérek, ő volt a legidősebb. Édesapja 1953-as születése idején a koreai háborúban szolgált, majd Nyugat-Németországba vezényelték, így kétéves koráig nem is láthatta fiát. Amikor azonban megismerte, rögtön látszott, hogy a kis Jackie-vel valami nincs rendjén. Orvoshoz vitték, azonban a diagnózis akkoriban kimerült annyiban, hogy a fiú „retardált”. A szülők megfogadták, hogy Jackie-t ugyanúgy fogják nevelni, mint másik három gyereküket, így Jackie mindenben részt vett, amiben testvérei is. Marysville-be a jobb munkalehetőségek miatt költöztek, és Jackie súlyos asztmája miatt, 14 éves korában. A környezetváltozás olyan jót tett neki, hogy egy év alatt az 50 kilós, nyeszlett fiúból 100 kilós, megtermett kamasz lett, de ennek ellenére is élete végéig használnia kellett inhalátorát.

Huett számára fontos volt a sport, Teddel részt vettek az 1977-es állami
paralimpián, ahol ezüstérmet nyertek kosárlabdában. 

Jackie Huett gyerekkorától fogva speciális oktatási intézményeket látogatott, felnőtt korára sem tudott írni vagy olvasni. A korabeli sajtóban az jelent meg, hogy nagyon alacsony volt az IQ-ja, de testvérei ezt vitatják, és azt mondják, hogy korántsem volt annyira súlyos az állapota, mint ahogy beállítják. Beszédhibás volt, de családja számára érthetően fejezte ki magát, tehetséges volt a sportban, és szeretett horgászni.

A Gateway Projectsnek köszönhetően több munkája is volt, és itt ismerkedett meg Teddel, aki afféle oltalmazó nagytestvér szerepét töltötte be számára. A munka révén szerzett keresetét nagy álmára váltotta, és vett egy Yamaha motort.

Rendszeresen járt vele, sőt, autót is tudott vezetni, bár jogosítványt sosem szerzett. Az ügy szempontjából később fontossá vált az, hogy Jackie nem értette a telefon működését, ezért sosem volt hajlandó használni – általában, ha rákényszerült, Tedet kérte meg, hogy telefonáljon helyette.

 

Jack Madruga 1947. június 8.-án született, szülei negyedik, legkisebb gyermekeként. Családjának nehéz élete volt, miután 11 éves korában apja meghalt. Anyja számára Jack jelentette a legfőbb támaszt, bár a fiú végtelenül introvertált volt. Ennek ellenére testvéreivel, később pedig unokahúgaival- és öccseivel sok programon vett részt: kirándultak, horgásztak, úsztak és meccsekre
jártak. Jack szerette a sportot, különösen a baseballt és a kosárlabdát.

Bár leérettségizni ő sem tudott, sosem volt orvosilag diagnosztizálva értelmi fogyatékossága. Vélhetően tanulási nehézségekkel küzdött, gondolkodása „lassú” volt. Rokonai elmondása szerint okos volt, de mivel nagyon keveset beszélt, a legtöbben ezt nem tudták róla.

 

1966-ban besorozták, és két évet töltött a hadseregben. Szellemi teljesítőképességére hivatkozva leszerelték, mert nem volt képes megfelelő felelősséggel ellátni feladatait, de 1973-ig tartalékos státuszban maradt. A katonaként megkeresett jövedelméből legnagyobb vágyát teljesítette, és vett magának egy autót. Választása egy 1969-es Mercury Montegora esett, amiben nagy örömét lelte, és roppant büszke volt rá. Jack folyton a kocsit bütykölte, fényezte, és mindennél jobban vigyázott rá. 

Családja tanácsára fordult pszichiáterhez, aktájában megtalálható a megállapítás, hogy Jack Madruga olyan személy, akinek irányításra van szüksége az életében. 1975-ig járt orvosához, de látogatásai nem tudjuk, miért szakadtak meg. Ekkor került kapcsolatba a Gateway Projectsszel, akik segítettek neki munkát találni, és éttermi mosogató lett – itt ismerkedett meg az ötödik fiúval, Bill Sterlinggel. Édesanyja elmondása szerint Jack nem volt befolyásolható, és félénksége ellenére is képes volt kiállni magáért, ha olyasmire kényszerítették, amit nem akart megtenni; képes volt racionális döntéseket hozni, és mindig tájékoztatta őt terveiről, illetve hazatelefonált, ha késett.

 

A Gateway Gators ötödik játékosa, William Lee Sterling 1949. április 5.-én született. Az ő családja maradt az ügy kapcsán a legzárkózottabb, ezért róla tudjuk a legkevesebbet. Nyolc éves korától kezdve a következő évtizedben hosszabb időt töltött összesen két elmegyógyintézetben, de eltűnése idején otthon élt szüleivel és három testvérével. Édesanyja elmondása szerint hiperaktív volt és veszélyesnek tartották másokra, de amikor tizenkilenc éves korától hazakerült, egy évtizeden át nem történt semmilyen incidens.

Miután leérettségizett, mosogatóként kezdett dolgozni a légierő egy közeli bázisa mellett található étteremben. Bill ekkor 20-21 éves volt, és felnézett a légierő tagjaira, próbált összebarátkozni velük.
Anyja elmondása szerint ezek a férfiak csak kihasználták és kinevették Billt, gyakran leitatták és elvették a pénzét. Végül sikerült rávennie fiát, hogy hagyja ott ezt a munkahelyét, és így került egy konyhába Jack Madrugával, aki jó hatással volt rá. Jack és Bill között ugyanolyan szoros barátság alakult ki, Jackie és Ted között. Négyesben is gyakran eljártak bowlingozni vagy mini golfozni, és természetesen kosárlabdázni. Szeretett sétálni, és eltűnésekor anyja elmondta a nyomozóknak, hogy napi 15 kilométer meg se kottyant neki. Ő volt a csoport egyetlen vallásos tagja. Bár családja nem volt templomba járó, ő maga tagja volt több gyülekezetnek is, és aktívan részt vett ezek közösségi életében.

Mi történt 1978. február 24.-én?

1978. február 25. szombatja nagy napnak ígérkezett az öt fiú életében. A Gateway Gators fontos meccsre készült, és a bajnokság főnyereménye egy egyhetes Los angelesi kirándulás lett volna, melynek során még Disneylandbe is eljuthattak a győztesek, így különös elszántsággal készültek rá. Azonban még ez sem akadályozhatta meg őket abban, hogy az előző este, 1978. február 24.-én elmenjenek kedvenc csapatuk, a UC Davis Aggies meccsére, akik szintén fontos rangadó előtt álltak. Ma már nem tudjuk, hogy kinek az ötlete volt, hogy részt vegyenek a mérkőzésen, de mind az öten izgatottan várták, és afféle pozitív inspirációnak érezték a saját megmérettetésük előtt.

Bill Sterling és Jack Madruga Sterlingéknél lógtak napközben, innen indultak el este 6 óra körül, hogy összeszedjék a többieket Madruga autójával, és Chicóba érjenek 19:45-re, a meccs kezdetére. Bőven volt idejük, miután az út körülbelül egy órás. A szülők között voltak, akik nem örültek a kiruccanásnak, de végül is elengedték fiaikat, hiszen már többször is volt példa hasonló utakra. Különösen izgalmas tétmeccset izgulhattak végig, melyet végül a UC Davis nyert meg 98-86 pontra. Tíz óra körül, amikor a játék véget ért, a fiúk valószínűleg úgy döntöttek, hogy ünnepelnek egy kicsit, mielőtt hazaindulnának, mert látták őket a chicói Behr’s Market nevű üzletben, ahol feltankoltak különböző csokiszeletekkel és süteményekkel, de vettek tejet és kólát is.

E ponttól fogva minden csak spekuláció. Bepattantak Madruga kocsijába, és a 99-es úton indultak hazafelé. Az út egy Oroville nevű településnél kettéágazik: ha a 99-esen haladnak tovább, egyenesen hazajutnak Yuba City-be, ahol Bill Sterling lakott, és innen keletre tartva pedig Marysville-be, ahol a másik négy fiú. Az elágazódásban azonban Madruga a másik utat választotta, ami észak-keletre vitte őket a Plumas Nemzeti Park területére. Az út itt bizonyos szakaszokon nincs aszfaltozva, és mivel felvezet a Sierra Nevadába, komoly emelkedőkön kellett felhajtani, amelyeken vastag hóréteg állt. Elhaladtak egy Roger Cow Camp nevű hely mellett, és ezt az utat megtenni körülbelül egy óra, és
tizenöt percükbe telhetett. Az autó végül elakadt a hóban, és itt találtak rá később.

Az első nyomok

A szülők már este aggódni kezdtek, hiszen a fiúk nem tartották be ígéretüket, hogy éjfélre hazaérnek. Félelmük reggelre pánikká fokozódott, bár ekkor még legfeljebb arra mertek gondolni, hogy az autó lerobbanhatott. Azonban arra gondolva, hogy mind az öten remek fizikai állapotban voltak, nem csupán tudtak, de szerettek is sétálni, nem okozott volna gondot nekik eljutni a következő településig és segítséget kérni, vagy hazatelefonálni. Mivel a rendőrség azt mondta a családtagoknak, ki kell várniuk a 24 órát, hogy eltűnt személyként jelenthessék őket, kétségbeesésükben többen elmentek Chicóba és maguk kezdték keresni a csapatot. Végül 1978. február 25.-én, este 8 órakor hozták létre a
rendőrségi aktát, és kezdték meg a nyomozást. Egyaránt keresték a fiúkat személyleírásuk alapján, és Madruga 1969-es Mercury Montegoját.

Pár nappal később 1.000 $-os nyomravezetői díjat tűztek ki annak, aki bármilyen információval tudott szolgálni róluk. Több telefon is beérkezett, de ezek a nyomok nem vezettek sehova, egy Willard Burris nevű erdészétől eltekintve: a férfi munkája közben felfigyelt február 27.-én a földúton álló kocsira, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mert az itt-ott leparkolt autók látványa nem volt szokatlan az erdőnek ezen a részén, mert sokan indultak innen kirándulni. Másnap azonban látta a fiúk kereséséről szóló közleményeket, így sikerült azonosítania, hogy a keresett autóba futott bele, és rögtön értesítette a rendőrséget.

Az autót körülbelül 100 méterre onnan találták meg, ahol az utat már korábban lezárták a hóhelyzet miatt. Az út közepén ragadt a hóban (bár később ezt is vitatták), és nem tudott továbbmenni, a helyszín maga volt a semmi közepe. A rendőrség első helyszíni vizsgálata során kiemelték, hogy lábnyomok vezettek az autótól az erdőbe. Az autóban megtalálták a péntek este vásárolt édességek csomagolásait, és fontos nyomnak tűnt, hogy az autó egyik hátsó ablaka le volt engedve. A kulcsokat nem találták meg, de amikor a rendőrök tesztelték, a motor beindult, és egy negyedtank üzemanyag is volt még. A jelentésekben kiemelték, hogy az autó mozdítható állapotban volt, és furcsa módon az alváz makulátlan volt – pedig az idevezető út igencsak göröngyös volt. Ez az egyik olyan furcsaság, amit ki szoktak emelni az üggyel kapcsolatban. Madruga annyira szerette és féltette a kocsiját, hogy fontos volt számára, hogy az alváz is mindenkor tökéletes állapotban legyen. Ezen az úton azonban ezt csak akkor tudta megvalósítani, ha jól ismerte azt. Családja szerint magától bizonyosan nem lett volna hajlandó az éjszakai sötétségben vezetni ezen az úton, tehát a következtetésük szerint vagy kényszerítették, vagy nem Madruga vezetett – ezutóbbi más bizonyítékok alapján kizárható.

Joseph Schons

Nagyjából az autó megtalálásával egyidőben jelentkezett egy Joseph Schons nevű férfi, aki előadott egy olyan történetet péntek éjszakáról, ami bármilyen horrorfilm szinopszisaként is megállná a helyét. Ahogy Tony Wright fogalmazott: „A jó hír az volt a hatóságok számára, hogy végre volt egy szemtanújuk, aki Joseph Schonsnak hívtak. A rossz hír az volt számukra, hogy végre volt egy szemtanújuk, akit Joseph Schonsnak hívtak.”

A férfi, akit ismerősei iszákos és becstelen emberként jellemeztek, 57 éves volt ekkor. Szomszédai unásig hallgatták katonatörténeteit különböző csatákról, melyekben részt vett, azonban szolgálati aktája szerint sosem volt bevetésen. Története szerint február 24.-én este 6 óra körül indult el otthonról, és ugyanazon az úton, ahol a Montegora is rátaláltak, az ő Volkswagenje is elakadt. Megpróbálta megtolni, de az autó nem mozdult. Hamarosan szédülni kezdett, rosszul lett, hányt, és ráeszmélt, hogy valószínűleg épp szívrohama van. Visszaült a kocsiba, és a következő 5-6 órát itt
töltötte, hol elvesztve eszméletét, hol magához térve. Egyszer csak egy füttyhangra figyelt fel a sötét éjszakában, és mivel úgy gondolta, hogy olyan szerencséje van, hogy jött valaki, rátenyerelt a dudára, és segítségért kiabált, hogy magára vonja az illető figyelmét. Nem jött be, ezért Schons kiszállt a kocsiból, hogy körülnézzen. Nem messze egy másik autót látott, de súlyos fájdalmai miatt nem igazán volt magánál még ekkor sem, ezért azt mondta, lehetett ott akár kettő, akár tizenkettő ember is, de azt magabiztosan állította, hogy volt köztük egy nő is, csecsemővel a karján. Kiabálni kezdett feléjük, ekkor a másik autó fényeit lekapcsolták, és a fütyülés is elhallgatott. A férfi dühösen ült vissza a kocsiba, hogy visszanyerje erejét. Hajnali 4 órakor szánta el magát – miután kifogyott az üzemanyag és kimerült az autó akkumulátora is -, hogy gyalog kell kikeverednie szorult helyzetéből, ezért újra kiszállt a kocsiból. Ekkor ismét látta ugyanott a másik autó fényeit, így abba az irányba indult, és megtalálta Madruga kocsiját, de ekkor már elhagyatottan. Ijesztőnek találta a helyzetet, ezért továbbállt, amilyen gyorsan csak tudott. Tizenöt kilométert tett meg a visszaúton az első étteremig, ahová reggel 9 óra körül érkezett meg.

Bár a környéken élők ismerték Joseph Schons azon szokását, hogy szívinfarktusra, szívének rossz állapotára hivatkozva sajnáltatta magát, illetve kért segítséget másoktól, azért segítettek neki. Schons hazajutott, és másnap családja az autót is ki tudta szabadítani, és hazahajtottak vele. A férfi ezúttal tényleg nem volt jól, így kórházba került, és orvosilag igazolták, hogy valóban szívrohamon esett át. Azonban ez önmagában nem biztos, hogy igazolja történetét, mely a későbbiekben további részletekkel gazdagodott.

Feleségének elmondva az éjszaka eseményeit – majd később második rendőrségi kihallgatása során is – már egy második autó, egy pickup is szerepelt, melybe beszálltak a Montego körül álló emberek, és elhajtottak, magára hagyva őt. Amikor részletekre kérdeztek rá, Schons nem tudott semmi többet felidézni, furcsán viselkedett egész kikérdezése során, és kórházi tartózkodásának első napjaiban képtelen volt bármiféle kommunikációra, csak folyamatosan, elkeseredetten sírt. A későbbiekben úgy tűnt, nem igazán akar segíteni a fiúk megtalálásában, fontosabb volt számára az, hogy minél többen halljanak szívinfarktusáról, és hogy senki nem segített szorult helyzetében. Március 2.-án jelent meg az első cikk róla a sajtóban, amit számos további interjú követett, és mindegyikben eltérő időpontokat jelölt meg, és megadott további olyan részleteket is, melyek egyértelműen hazugságok voltak, és ezzel napról napra nehezebb helyzetbe hozta a rendőrséget. ,

Az ügyhöz kinevezett nyomozók között nem volt teljes egyetértés Schons vallomásaival kapcsolatban.
Volt, aki szerint egyáltalán nem volt szavahihető tanú, más szerint csupán betegsége miatt voltak zavarosak az emlékei. Volt, aki simán idiótának nevezte, akit csak a 15 perc hírnév motivált arra, hogy előálljon a sztorival. Egyöntetűen nem tartották lehetséges gyanúsítottnak, de értetlenül álltak a tény előtt, hogy miért nem próbált segíteni az öt férfi eltűnésének ügyében, hiszen ekkor még túlélésük volt a tét.

Keresés

A következő hetekben, melyek később hónapokká nyúltak, minden lehetséges nyomon keresték a fiúkat. Több telefonhívás is érkezett, melyek szerint látni vélték egyiküket-másikukat, de ezek az információk nem vezettek sehová. Átkutatták az erdő jelentős területeit, mintegy 42 négyzetkilométert, keresőkutyákat is bevetettek, és helikopterről is pásztáztak. Nem volt könnyű dolguk, mert az erdőség nehezen járható volt, meredek és sziklákkal tarkított – volt olyan rész, ami gyalog nem is volt megközelíthető, csak lóháton. A környéken több kunyhó is volt az erdőben, abban reménykedtek, hogy a fiúk ezek valamelyikében húzták meg magukat, mert tudták, hogy a szabad ég alatt pár napot sem élhettek túl, hiszen a hőmérséklet fagypont alatt volt, és hóviharok nehezítették a keresést. Mind az öten sokkal enyhébb időhöz voltak öltözve, sportcipőben és vékony dzsekiben hagyták el otthonukat. A szülők is részt vettek a keresésben, mi több, egyénileg is próbálták kideríteni, mi történhetett, és a fiúk rengeteg ismerősével beszéltek.

Jelentkezett egy nő, aki ígéretesnek tartott információkat osztott meg a hatóságokkal: állítása szerint február 26.-án, vasárnap látta a fiúkat Brownsville-ben, ami az autó megtalálási helyétől körülbelül 80 kilométerre található. Egy boltban találkozott velük, a parkolóban egy Chevy pickupban ültek ketten, akik egyértelműen szellemileg sérültnek tűntek számára. A közelben található telefonfülkében beszélt egy alak, aki, bár nem volt biztos benne, de nőnek tűnt számára, és a férfiak, mintha féltek volna tőle. Mellette is állt egy férfi, bent a boltban pedig egy ötödik személyt is látott, akiről arra emlékezett, hogy vastag szemüveget viselt. Amikor az eltűnt fiúkról mutattak fotókat neki, felismerte őket, és azt mondta, hogy Sterling és Weiher ültek a kocsiban, Huett telefonált és Madruga állt mellette, bent a
boltban pedig Mathiast látta. Később annyit helyesbített, hogy mindez 25.-én, szombaton történt, nem pedig vasárnap, ahogy először mondta. A bolt dolgozója megerősítette, hogy a férfiak ott jártak szombaton és vasárnap is, de az autóról nem tudott mondani semmit, mert ő azt nem látta. Bár ez a beszámoló is tartalmaz számos olyan állítást, ami meglehetősen karakteridegen az eltűnt fiúktól (pl. Huett és a telefon viszonya), komolyan vették, ám ez sem hozott semmilyen további eredményt.

További fontos nyomnak tartották – és nem mentek vele semmire -, hogy az eltűnés után körülbelül három héttel egy Yuba City-ben élő nőt, akinek semmilyen kötődése nem volt az ügyhöz, felhívta telefonon egy ismeretlen. A férfi csak annyit mondott a telefonba, mielőtt letette volna: „Tudom, hogy hol van az öt eltűnt férfi.” Másnap újra telefonált, és ekkor azt mondta: „Segítségre van szükségem, mert nagyon csúnyán elbántam azokkal a srácokkal.” A nő ekkor vissza tudott kérdezni: „Kiket bántott?”, mire a férfi csak annyit mondott: „Ne játssza a hülyét.”, és lecsapta. Másnap, március 17.- én történt a harmadik, egyben utolsó hívás: „Mind az öten halottak.”, és a nő sosem hallott többet a telefonálóról.

Már ezekben az első napokban is felröppentek extrém elméletek azzal kapcsolatban, mi történhetett a fiúkkal. Miután Mun Szonmjong (Sun Myung Moon) „Egyesítő Mozgalmának” (Unification Church) voltak hívei a környéken, felmerült, hogy esetleg a szektához csatlakoztak a fiúk, de más kommunák is szóba kerültek, sőt, egyesek még azt is számításba vették, hogy a földönkívüliek rabolhatták el őket, mert Sacramento mellől UFO-észleléseket jelentettek aznap éjjel. A nyomozás viszonylag korai szakaszában, április-májusban vonták be az ügybe az első médiumokat is, valószínűleg, mint utolsó mentsvárat, hogy a fiúkat még életben találhassák. Dr. Gloria Elizabeth Danielnek hívták a nőt, aki állítása szerint olyan pszichés erővel rendelkezett, amelynek segítségével már több eltűnt személy ügyében is részt vett. A fiúk szülei, a mélyen vallásos Imogene Weiher kivételével részt vettek a találkozón, melynek során Daniel egészen meglepő dolgokat állított. Látta a Schons vallomásában említett nőt a kisbabával, és azt mondta, ő okozta a fiúk balsorsát, mert segíteni akartak neki. Elmondta, hogy a fiúk nincsenek már azon a környéken, ahol keresik őket, és úgy érezte, hogy egyikük kivált a csapatból. Annak ellenére, hogy nem bizonyult nagy segítségnek, kiterjesztették a keresést.

Márciusra a megjelenő cikkek és tévériportok által az ügyből országos hír lett, ami egyszerre volt áldás és átok, ugyanis sok pontatlan információ kezdett terjedni. Ahogy telt az idő, egyre fogyatkoztak az esélyek arra, hogy a fiúkat még életben találhatják, hiszen, ahogyan azt a szülők is megerősítették, nem voltak képesek az önellátásra, ha magukra maradtak. Annyira nem vallott rájuk az ügy, hogy egyre valószínűbbnek tűnt, hogy valaki ártott nekik, belekeveredtek valamibe, és arra kényszerítették őket, hogy letérjenek a hazavezető útról. A nyomravezetői díjat megemelték 2600 $-ra, és továbbra is számos telefon érkezett, melyekben újabb és újabb jelentéktelennek, vagy falsnak bizonyuló információ érkezett be. A keresést a hóviharok miatt le kellett fújni.

Négyüket megtalálják

Száz keserves nap telt el az eltűnés óta, és még mindig nem volt válasz. 1978. június 4.-én azonban minden megváltozott, amikor egy csapat motoros megállt pihenni egy erdészállomásnál. Az állomás elhagyatottnak tűnt, de ez nem volt szokatlan látvány, hiszen ezeket az állomásokat csak szükség esetén használják. Összesen öt, konténerszerű épület volt itt található, melyek közül az egyik nagyobb volt a többinél. Amikor a motorosok megálltak, és levették sisakjukat, azonnal megérezték, hogy ebből az épületből hányingerkeltő, erős dögszag árad. Ahogy körülnéztek, felfedezték, hogy az egyik ablakot betörték, így arra gondoltak, talán egy vadállat bejutott az épületbe, és bent elpusztult. Az ablakon keresztül semmi nem látszott, így behatoltak, és amit bent találtak, az nem csupán az üggyel
kapcsolatos első válaszok egyike volt, de új kérdések egész lavináját indította el, melyekre ma, több, mint 40 évvel később sincs még válasz.

Amit láttak, az Ted Weiher bomló holtteste volt. Arccal felfelé feküdt egy ágyon, kezei a mellkasán nyugodtak, nadrágjának szárai fel voltak tűrve a térde fölé, ami láthatóvá tette, hogy lábai üszkösödtek, és vélhetően vérmérgezést kapott, halálra fagyott. Több takaró volt ráterítve, egészen az álláig, cipői hiányoztak, és több lábujját is elvesztette a fagysérülés miatt. Ilyen állapotban nem lehetett képes arra, hogy maga takarózzon be, ezért a hatóság emberei azt a következtetést vonták le, hogy volt vele valaki.

Az ágy mellett álló asztalon feküdt Ted gyűrűje, arany nyaklánca, pénztárcája (benne pénzzel) és egy arany Waltham karóra, ami a fiúk családja szerint nem az övék volt. Az asztalon állt továbbá egy félig leégett gyertya, a fény és meleg látszólag egyetlen forrása számukra. A konténer tele volt könyvekkel, más papírokkal és bútorokkal, melyekből tüzet tudtak volna rakni, és gyufa is akadt bőséggel. Odakint egy sufniban volt egy propántartály, aminek segítségével be tudtak volna fűteni, igaz, ezt még megtalálásuk idején is részben eltorlaszolta a hó, így meglehet, hogy februárban nem tudtak hozzájutni. Egy másik sufniban tárolták az élelmet, ami katonai konzervekből és egyéb szárított élelmiszerekből állt, olyan mennyiségben, ami egy évre is elegendő lehetett 5 felnőtt férfinek. A fiúk összesen 36 étkezésre valót vettek magukhoz és fogyasztottak el. Ted eltűnésekor mintegy 100 kilót nyomott, de haláláig testsúlyának felét elvesztette.  Ebből, és hajának, szakállának növekedéséből a patológus megállapította, hogy eltűnésük után körülbelül 8-13 hétig élt még, éhezett és haldoklott, mígnem holttestének megtalálása előtt csupán két héttel feladta a küzdelmet. Ennek ellenére nem éhen halt, hanem tüdőödéma okozta a halálát, ami a hideg miatti tüdőgyulladásból alakult ki.

A konzervek egy részét katonai konzervnyitóval nyitották ki, melynek használatát csak Madruga és Mathias ismerhette, így ezt bizonyítéknak tekintették arra vonatkozóan, hogy ők is jártak itt. A figyelem Gary Mathiasra terelődött, hiszen ő képes lett volna tüzet rakni, mi lehetett az oka, hogy nem tette? Nevelőapja csak egy magyarázatra tudott gondolni: a fiúk féltek valamitől vagy valakitől, és nem akarták, hogy kiderüljön, hol vannak.

Két nappal ezután megtalálták a második és harmadik holttestet is. Jack Madruga a főúttól nem messze feküdt, és hamarosan ráleltek Bill Sterlingre is. Autójuktól kb. 17, az erdészállomástól 7 kilométerre voltak egy hegyi út ellentétes oldalain. Azonosításukban az volt a rendőrök segítségére, hogy magukkal hordták irataikat és Madruga zsebében ott voltak az autó kulcsai is, mert a holttesteket a vadállatok szétmarcangolták, így nem voltak felismerhetőek. Sterling koponyáját mintegy 50 méterrel messzebb találták meg, Madruga jobb karja hiányzott. Helyzetükből arra következtettek, hogy az erdészállomás felé tartó úton Madruga összeesett a fáradtságtól, Sterling pedig képtelen volt magára hagyni, így mellette maradt.

Másnap, június 7.-én rátaláltak Jackie Huett maradványaira is, mintegy 4 kilométerre az erdészháztól. A vadállatok őt sem kímélték. A három férfi végső azonosítása fogászati leleteik segítségével került igazolásra.
A keresés folytatódott, de Gary Mathias holttestét sosem találták meg. A férfi mindmáig eltűntként van nyilvántartva, és ez családját is elszeparálta addigi sorstársaiktól, hiszen a többiek ellentétben ők sosem kaptak választ arra, hogy mi történhetett a fiukkal.

Elméletek

A hatóság emberei úgy gondolták, hogy a fiúk azért nem ettek többet a rendelkezésre álló ételekből, mert féltek, hogy bajba kerülnek a „lopás” miatt. Elsőre nehéz megérteni, hogy miért nem gyújtottak tüzet, hogy megmelegedhessenek mellette, a szülők megerősítették, hogy a fiúk nehezen adaptálódtak az új, ismeretlen helyzetekhez. Azonban Gary Mathias, aki a legintelligensebb volt közöttük, érthetetlen, hogy miért nem tette. Skizofréniájára erős antipszichotikumokat szedett, melyek nélkül azonban gondolkodása zavarttá vált. E tények ismerete, illetve erőszakos múltja, és az, hogy őt nem találták meg, azonnal a fő gyanúsítottá tette, és ez az elképzelés bizonyos szintig máig is
él.

Gary családja természetesen mindezzel nem értett egyet, és kiemelték, hogy évek óta, mióta betegségét kezelték, semmilyen atrocitás nem történt. Egy évvel később, 1979. február 24.-én közzétettek egy nyílt levelet, amelyet valamennyi család tagjai aláírtak. Ebben a levélben megköszönik mindazok segítségét, akik közreműködtek a keresésben, kiemelték, hogy Gary még mindig nem került meg, és hogy a nyomravezetői díjat továbbra is fenntartják miatta. Feltették kérdéseiket, melyek azt taglalták, hogy mi vezethette a fiúkat erre az erdei útra, miért hagyták ott a kocsit; de a levélből kiérezhető a hatóságok iránt érzett dühük is, amiért nem voltak képesek időben megtalálni őket –
többek között azért, mert elutasították rangerek felajánlott segítségét, hogy snowcat-eken (lánctalpas hójáró járművek) hatoljanak be az erdőbe a keresés érdekében.

A hatóságok forgatókönyve szerint az öt férfi azért hagyhatta ott a Montegot az úton – pedig az nem volt igazán elakadva a valóságban -, mert úgy érezték, hogy eltévedtek, és felfigyeltek egy snowcat előző nap hagyott nyomaira. Talán úgy gondolták, hogy ezeket a nyomokat követve olyan helyre jutnak, ahol segítséget kaphatnak. A nyomok szerint Jack és Bill már az odaúton életét vesztette, de a többiek mentek tovább, és eljutottak az erdészházig. Ted idővel nagyon beteg lett, és amikor a másik két fiú, Gary és Jackie talán úgy hitte, hogy már meghalt, vagy csak látták, hogy nem tudnak segíteni rajta, továbbálltak a túlélés reményében, és egymással ellentétes irányban indultak el, hogy növeljék esélyeiket. Gary minden bizonnyal felvette Ted bakancsát, mert azt sosem találták meg.

Tegyük félre az ufókról, jetiről, helikopteres emberrabló bandáról, szabadkőművesekről, és egyéb misztikus eseményekről szóló elméleteket, és nézzük, mi ma a leginkább elfogadott azzal kapcsolatban, hogy mi történhetett 1978. február 24.-én. Egyesek szerint, akik máig is Mathiast gyanúsítják, a férfin eluralkodott a betegsége, és valahogyan arra kényszerítette a fiúkat, hogy térjenek le a hazavezető útról, ki tudja miért. A férfinak voltak barátai Forbestown-ban, és külön vizsgálták, hogy nem oda tarthattak-e, útközben eltévedve. Felmerült annak a komoly gyanúja, hogy a meccs után talán valamilyen bűncselekmény szemtanúivá váltak, és idegenek kényszerítették őket
erre az útra – ez némiképp egybevágna azzal, amit Joseph Schons állított a másik autóról, és hogy másokat is látott a fiúkkal együtt, azonban semmilyen más nyom nem szól mellette. Olyan sejtések is napvilágot láttak, hogy Gary-re azért nem találtak rá, mert ez a bűncselekmény éppen az ő meggyilkolása volt egy másik helyszínen. Kiemelten vizsgálták a rendőrök, hogy felvettek-e a fiúk bárhol stoppost. A családok állítják, hogy mind az öten roppant segítőkészek voltak, és biztosan felvettek volna bárkit, aki rászorult, és készek lettek volna kerülőt tenni érte, annak ellenére is, hogy siettek haza.

Negyvenhat év elteltével gyakorlatilag kizárhatjuk, hogy valaha választ kapunk ezekre a kérdésekre.

Utóélet

A Yuba megyei fiúk történetét 2019-ben kapták fel újra, amikor is a The Sacramento Bee című lapban megjelent egy hosszabb írás róluk, mely felidézte e megoldatlan ügy rejtelmességét. Azóta számtalan podcast, youtube-videó, tiktok, és még ki tudja mi született a témában. Ezek közül érdemes kiemelni két igazán igényes módon elkészült, valós háttérmunkával és kutatással elkészült könyvet, melyek közül az első a 2020-ban megjelent Out of Bounds Drew Hurst Beeson tollából, míg a második az írásom elején is említett Things Aren’t Right Tony Wrighttól. Ajánlom ezen túl a Mopac Audio podcastjét, mely a Yuba County Five címet viseli. Mindhárom mű felhasználja nem csupán a rendőrségi aktákat, de a még életben lévő hozzátartozók is megszólalnak bennük – és e cikk elkészültéhez is ezek szolgáltak fő forrásanyagként.

Gary Mathias ma is eltűnt személyként van nyilvántartva, és testvérei nem engedik lezárni az ügyet. Bár aktív nyomozás már nyilván nem zajlik, testvérei DNS-mintát szolgáltattak a hatóságoknak, így a jövőben, ha azonosítatlan holttest kerül elő, DNS-vizsgálattal még azonosíthatóak lesznek Gary maradványai.

Blissenobiarella