Ha a nyomozói munkára gondolunk, ma már, amikor számtalan olyan krimisorozatot nézhettünk végig, mint az NCIS, a Dr. Csont, vagy a CSI, magától értetődőnek vesszük, hogy a bűnüldöző szervek minden létező tudományos eszközt bevetnek a nyomozások során. Pedig az ezekben látható módszerek nem léteznek régóta, egyáltalán nem hétköznapiak ma sem, és különösen drágának számítanak, így jó részüket csak valóban szükséges esetekben és ritkán használják. A Serial Chillers rovat ebben a részben nem sorozatgyilkosokkal foglalkozik, hanem annak jár utána, hogy melyek voltak azok az esetek, amelyek a legnagyobb hatással voltak a törvényszéki és igazságügyi tudományok alakulására.

A kezdetek

A boncolást, illetve a holttestek különböző módokon elvégzett vizsgálatait orvosi ismeretszerzési célokból évezredek óta űzi az emberiség, és ha használták is az így megszerzett információkat bűnüldözési célokra, azokról feljegyzéseink nem maradtak. Kiemelhetjük esetleg Julius Caesar i.e. 44-ben történt meggyilkolását, amiről már valamennyien hallottunk az iskolai tanulmányaink révén – ám az kevésbé ismert tény, hogy a merényletet követően boncolásra került sor, így tudták megállapítani, hogy összesen 23 szúrt sebet ejtettek az uralkodón, melyek közül az egyik a mellkasán keresztül érte, és ez volt felelős közvetlenül a haláláért.

Ezt követően a legkorábbi feljegyzett eset, melyben tudományos alapokra helyezve oldottak meg egy gyilkossági ügyet, 1235-re datálódik. Szung Ce (vagy Song Ci) Egy kínai halottkém feljegyzései című könyvében (eredeti címén A bűnök elsöprésének összegyűjtött jegyzeteire fordítható, és egyben a világ legelső, máig is fennmaradt igazságügyi orvosszakértői könyve) található meg a leírás, mely szerint egy kínai falutól nem messze holtan találtak egy helyi parasztot. Hogy kiderítsék, hogyan végezhettek vele, az elöljáró egy állat tetemén különböző szúró-vágó eszközökkel sebeket ejtett, majd azokat összehasonlítva az áldozat sérüléseivel, megállapította, hogy a férfit egy sarlóval gyilkolták meg.

Ez arra utalt, hogy egy másik paraszt lehetett a tettes, hiszen a rizs betakarításához ezt a szerszámot használták; így a falu népét a főtérre szólították, ahol valamennyiüknek be kellett mutatnia a sarlóját. Körülbelül tíz gyanúsított jöhetett szóba, ezért nekik egyenesen az elöljáró elé kellett lehelyezniük a sarlójukat, és bár első pillantásra mind makulátlannak tűnt, a hatóság embere tudta, hogy érdemes türelmesen várnia. A meleg, napfényes délutánon hamarosan megjelentek a kicsiny, fényes zöld döglegyek, és a várakozásnak megfelelően mind ugyanarra az egy sarlóra szállt le, a többi nem érdekelte őket. A férfi tudta, hogy a rovarokat vonzani fogják a gyilkos fegyveren maradt szövetdarabok és vérnyomok. A sarló tulajdonosa nagyon idegessé vált, és pár percen belül megtörten bevallott mindent, így igazságot szolgáltathattak az áldozat haláláért.

Szung Ce könyvében részletes ismertetőket olvashatunk továbbá arról, hogy hogyan kell megőrizni a bizonyítékokat, hogyan számíthatjuk ki a halál óta eltelt időt a holttest állapota alapján és különböző eljárásokat például a fertőtlenítőszer-készítésről, vagy éppen a holttestek lemosását illetően.

A legkorábbi „hazugságvizsgálatokat” is megemlíthetjük, melyeket évszázadokon át alkalmaztak különböző kultúrákban. Ezek a módszerek azon a megfigyelésen alapultak, hogy azok az emberek, akik bűntudattal küzdenek, vagy éppen csak izgulnak a lebukás miatt, kevesebb nyálat termelnek. Indiában a gyanúsított száját rizzsel tömték meg, Kínában rizsliszttel, majd ki kellett azt köpnie. Közel-Keleten egy felforrósított drótot kellett egy pillanatra megnyalni. Ha a rizs beleragadt az illető szájába, illetve megégett a nyelve, azt a bűnösség egyértelmű jelének tekintették.

Ezt követően nagyot kell ugranunk az időben, ha az újabb tudományos célú újításokat keressük. A 16. század során elsősorban a sebészek voltak azok, akik dokumentálták vizsgálataikat melyek a halál okának kiderítésére vonatkoztak. Ezzel az olyan nevek, mint Ambroise Paré, Fortunato Fidelis és Paolo Zacchia lefektették a modern patológia alapjait.

Marsh-teszt

Az arzén egy, az ókor óta ismert elem, és hosszú időre visszatekintve használták már a gyógyászatban. A 18. század során felhasználása kiszélesedett, és a hagyományos patkánymérgekben és légypapírban való jelenléte mellett megjelent a festékekben, így tapétákban, szövetekben, sőt, élelmiszerekben is. Az arzénmérgezés gyomorpanaszokat, nyelőcsőfájdalmat, hányást és véres hasmenést okoz, majd a beteg görcsök között kómába esik. Krónikus mérgezés esetén, tehát ha az illető hosszú időn át van kitéve neki, gyengeséget, fáradtságot okoz, majd idegkárosodást, szívelégtelenséget vált ki. Mivel az arzén minden háztartásban jelen volt, beszerzése nem okozott gondot senkinek, és bizony gyakran előfordult, hogy ennek segítségével szabadultak meg nemkívánatos ismerősöktől; ahogyan tették azt a tiszazugi méregkeverő asszonyok is, de a későbbi időkben Graham Young sorozatgyilkos is előszeretettel kísérletezett vele.

Az arzén a halál bekövetkeztét követően is kimutatható az áldozat hajából, bőréből és szerveiből. Bár léteztek megfigyelések már az arzénmérgezett halottakkal kapcsolatban, egzakt kimutatására 1836-ig kellett várni, amikor is James Marsh megalkotta az ún. Marsh-tesztet, ami a törvényszéki tudományok egyik legalapvetőbb vizsgálatává vált és használatban maradt egészen a 20. század végéig. Az első olyan eset, amikor a Marsh-teszt segítségével ítéltek el egy gyilkost, 1840-ben történt, Franciaországban.

Egy Marie Capelle nevű 23 éves nő szervezett házasság útján ment férjhez Charles Lafarge-hoz, és mélyen csalódnia kellett. A férfi úgy állította be magát, mint jómódú kérőt, azonban ez egyáltalán nem volt igaz. Átverés volt, és Marie Lafarge csak nagyösszegű adósságokkal és patkánylepte birtokkal találta szembe magát, amikor újdonsült férje birtokára költözött. Charles pár hónappal később megbetegedett, és az orvosok ugyan rögtön mérgezésre gyanakodtak, de már túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tegyenek a férfi életéért, aki pár órával később elhunyt. A család egy, a házban tartózkodó barátja, Anna Brun gyanút fogott, hiszen látta, hogy amikor Marie az orvos tanácsára tojáslikőrt készített a férjének, beleszórt valamilyen fehér port. Anna elrejtette az ital maradékát, és értesítette a rendőrséget, akik gyilkosság gyanújával letartóztatták Marie-t. Az övé az első olyan gyilkossági ügyek közé tartozik, melyeket nagy sajtófigyelem kísért, és bár a közvélemény megosztott volt Madame Lafarge bűnösségével kapcsolatban, az ügyben eljáró ügyészek beidéztették a kor egyik leghíresebb toxikológusát, hogy megvizsgálja a likőrt és Charles belső szerveit.

A Marsh-teszt pozitív eredményt mutatott, így bebizonyosodott, hogy a férfit megmérgezték. Marie Lafarge-ot bűnösnek találták és életfogytiglanra ítélték, és ezzel őt tartják a modern törvényszéki tudományok segítségével elítélt gyilkosok első képviselőjének.

Fogászat

Ezekben az évtizedekben felgyorsultak a tudományos eredmények is, és a következő nevezetes ügy egy évtizeden belül, 1849-ben történt, Bostonban. A Harvard Orvosi Egyetem professzora, John White Websterhez bement irodájába egy George Parkman nevű, igen gazdag üzletember. Webster tartozott neki, ám az adósságon összevitatkoztak, és a professzor valamivel fejbevágta a másik férfit, aki azonnal szörnyethalt.

Mivel Parkman prominens személy volt Bostonban, másnap nagyszabású keresés indult utána, azonban Webster sikeresen eltüntette a holttestet. Csupán az egyetem portása, Ephraim Littlefield gyanakodott rá, hogy köze lehet az ügyhöz, ugyanis ő látta Parkmant belépni az épületbe, távozni azonban nem. Ezzel egyidőben nagyon furcsának találta Webster professzor megváltozott viselkedését, ezért figyelni kezdte őt. Tanúja volt annak, hogy a doktor privát laboratóriumában – melyben egy kemence is helyet foglalt – nagy mennyiségben égetett valamit. Mivel bejutni nem tudott a helyiségbe, ezért áttört egy falat a pincében, amivel bejutott a laboratórium alatti helyiségbe. Itt feldarabolt emberi végtagokat talált, majd később egy ládában megtalálták a torzót is. Ám ezekről még bizonyítani kellett, hogy kihez tartoztak, hiszen a fej hiányzott. Webstert azonnal letartóztatták, és házkutatást tartottak a laboratóriumban, melynek során a kemencében ráleltek a hiányzó fej hamvaira – a gyilkos úgy próbálta leplezni áldozata kilétét, hogy fejét elégette.

A rendőrök a hamuban találtak egy épen maradt állkapocs-csontot, benne néhány foggal. Ekkoriban a fogorvosi szakma már komoly fejlődésen ment keresztül, és képviselői a társadalom megbecsült tagjai voltak. A tehetősebb emberek – ahogyan George Parkman is – megengedhették maguknak, hogy rossz fogaikat egyedileg elkészített műfogsorral pótoltassák, és ebben az esetben ez vezetett nyomra. Webster tárgyalásán az áldozat fogorvosa, Nathan Cooley Keep is tanúskodott, aki egyedi gipszmintáival bizonyítani tudta, hogy a fellelt műfogak azok, amelyeket ő készített Parkmannek 1846-ban. Ez volt a döntő bizonyíték az ügyben, melyben John White Webstert halálra ítélték, Littlefieldet, a portást pedig 3.000 $-os jutalomban részesítették, ami elegendő volt ahhoz, hogy végre nyugdíjba vonulhasson. Nem utolsó sorban létrejött a törvényszéki orvostudományok egyik legfontosabb ága, a törvényszéki fogászat.

Lőfegyvertan

Mielőtt a lőfegyverek tömeggyártása megkezdődött volna, a fegyverek csövei és a lövedékek öntőformái kézzel készültek a fegyverkovácsok műhelyeiben. Így minden darab egyedileg készült, nem létezett két teljesen egyforma közöttük, és ez köztudomású volt. A kezdetektől fogva élt az elképzelés, hogy minden lövedék visszavezethető a fegyverhez, melyből kilőtték, amennyiben gondosan megvizsgálják, és ebből a gondolatból nőtte ki magát az a tudományág, amit ma igazságügyi lőfegyvertanként, vagy kriminalisztikai ballisztikaként ismerünk. Az első ilyen vizsgálatot 1835-ben dokumentálta Henry Goddard, aki az áldozatból eltávolított lövedéken felfedezett egy apró deformációt, amelyet nem okozhatott a becsapódás, inkább a gyártás során keletkezett hiba lehetett. Ezzel az öntőforma keresésére terelte a figyelmet, melyet meg is találtak, és tökéletesen illeszkedett a gyilkos golyóhoz, ezzel megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltatva a tettes kilétére.

A tömeggyártás eljövetelével a standardizált gyártási folyamatok során elvesztek az ilyen jellegű nyomok, és a szükség újabb megoldásokat hozott a bűnüldözők oldalán is. Ekkor kezdték elsőként nagyítóval is vizsgálni a fellelt lövedékeket, illetve felnagyított fotók segítségével, és az így megfigyelt egyedi nyomokat összehasonlították a gyanúsított fegyveréből tesztjelleggel kilőtt lövedéken találhatóakkal.

E tudás bűnügyi felhasználására egyik legelső példánk 1915-ben történt, amikor egy Charles Stielow nevű férfi annak köszönhetően úszta meg a kivégzést, hogy bizonyítani tudták, nem az ő fegyveréből származtak azok a lövedékek, melyek végeztek szomszédaival.

A későbbiekben kulcsfontosságúvá váltak a mikroszkópos vizsgálatok a nyomozások során, és azok még ma is. Különösen nagy előrelépést jelentett az ún. összehasonlító mikroszkóp feltalálása 1920-ban, ami lehetővé tette két minta párhuzamos vizsgálatát.

Az első olyan nevezetes ügy, melyben az ítélet az összehasonlító mikroszkópnak volt köszönhető, 1928-ban történt. George Gutteridge angol közrendőrt holtan találták egy út mentén. A férfi jól láthatóan éppen fel akart írni valamit a jegyzetfüzetébe, amikor négyszer fejbelőtték. Kétszer a bal arcát érte a találat, és egy-egy golyó jutott a szemeibe is – valószínűleg a hiedelem miatt, hogy a gyilkos képe beleég a halott retinájába. Fény derült arra is, hogy aznap éjszaka a közelben elloptak egy autót, és amikor megtalálták, egyértelmű nyomokat fedeztek fel, melyek szerint azzal ütötték el a szerencsétlenül járt rendőrt. Az autó padlóján találtak egy kilőtt töltényhüvelyt is, melyről egyelőre annyit tudtak megállapítani, hogy egy .455-ös Webley revolverből származott. Országos üldözés kezdődött a Webley revolverek után, de eredményre csak négy hónappal később jutottak, amikor letartóztattak egy Frederick Brown nevű piti bűnözőt.

Amikor a férfi lakásán találtak egy ilyen típusú fegyvert, azonnal gyanús lett, hogy ez végezhetett-e Gutteridge-dzsel. A kor egyik szakértője, Robert Churchill az összehasonlító mikroszkóp segítségével bizonyítani tudta azt, hogy a rendőrgyilkosságot ugyanazzal a fegyverrel követték el, mint amelyből az autóban talált hüvely származott. Frederick Brown ártatlanságát hangoztatta, és azt mondta, egy William Kennedy nevű férfitól kapta a revolvert. Mindketten bíróság elé kerültek, és az angol történelemben első alkalommal szolgáltattak meggyőző bizonyítékot a tűzfegyver és a modern ballisztika segítségével egy gyilkossági ügyben.

Ujjlenyomatok

Az ujjlenyomatokat már régóta tanulmányozták. Már az ókori Babilonban és Perzsiában is az ujjlenyomatokat használták “aláírásképpen”, mert ismerték azok egyediségét. Dr. Nathaniel Grew 1788-ban publikálta eredményeit, melyekben kijelentette, hogy az ujjlenyomatok redői soha nem ismétlődnek, és ezzel újra erre a területre fókuszálta a tudományos élet figyelmét. Azonosításra csak mintegy 60 évvel később kezdték el használni: az 1850-es években egy Indiában dolgozó magas rangú angol hivatalnok, Sir William Herschel bevezette, hogy a különböző iratokat, szerződéseket ujjlenyomatukkal is hitelesíteniük kellett az aláíróknak, és ehhez ragaszkodott annak ellenére is, hogy kigúnyolták érte. Állította, amit ma már mindannyian tudunk: az ujjlenyomatokat nem lehet letagadni, és szinte lehetetlen meghamisítani őket.

Ugyanebben az időben, Japánban egy másik brit is az ujjlenyomatokat vizsgálta. Henry Faulds időről időre mintákat vett gyerekektől is, hogy lássa, változnak-e az idővel ujjlenyomataik, illetve önkéntesekkel kísérleteket tett azok leégetésére, levágására is – ám mindig változatlan formában gyógyultak meg. 1850-ben Charles Darwin, világhírű természettudós segítségét kérte annak bizonyításában, hogy az ujjlenyomatok minden tekintetben egyediek – ám az idős, beteg Darwin elutasította, és továbbította Faulds írásait Francis Galtonnak, melyekben Faulds nem csupán az ujjlenyomatok azonosításban játszott szerepének fontosságát ismerte fel, hanem kategorizálásukra is javaslatot tett.

Faulds 1880-ban a Nature című folyóiratban jelentette meg felfedezéseit, és bár a későbbiekben kialakult némi vita akörül, hogy kit is tarthatunk számon az ujjlenyomatok fontosságának egyértelmű felfedezőjeként Herschel, Faulds és Galton közül, azt mindnyájan elismerték, hogy a skót doktor volt az első, aki tudományos igényű írást tett le az asztalra megállapításairól. 1886-ban Faulds felajánlotta tudását a Metropolitan rendőrségnek, ők azonban nem éltek a lehetőséggel, mert nem találták kellően megalapozottnak az elméletet. Francis Galton 1892-ben írta meg Ujjlenyomatok című könyvét, és még ebben az évben megtörtént az első gyakorlati alkalmazása is a benne foglaltaknak.

Talán meglepőnek tűnhet, de az egész világon az argentin rendőrség volt az első, amely bevezette az ujjlenyomat-nyilvántartásokat és aktívan használni kezdték Galton tudományát. Egy Juan Vucetich Kovacevich nevű horvát származású rendőrtiszt az Ujjlenyomatok című könyvben foglaltakat továbbfejlesztette, és kezdetben 23 gyanúsított adataival létrehozta az első aktákat. Hiába, hogy az elmúlt 130 évben az összehasonlítás a mérés és archiválás módszerei már teljesen megváltoztak, az ujjlenyomatok azonosítása még mindig abból a négy alaptípusból indul ki, melyeket Vucetich kijelölt.

Az Argentínában található Buenos Airesben nyaki sérülésekkel találtak rá a 27 éves Francisca Rojasra. Két gyermekének, akik 6 és 4 évesek voltak, elvágták a torkát. Az asszony azt állította, hogy szomszédjuk támadt rájuk, a férfi azonban hevesen tagadott, és hamarosan fény derült rá, hogy alibije is volt a támadások idejére. Bár jó pár nap eltelt, mire egy magasabb rangú rendőr is a helyszínre érkezett, hogy a helyi hatóságok segítségére legyen, azért alaposan megvizsgálta a helyszínt, és talált is egy véres ujjlenyomatot az ajtófélfán. Eltávolították az ajtó érintett részét, és La Platába szállították, hogy további vizsgálatok alá vessék: az ujjlenyomatot később összehasonlították a gyerekek anyjáéval, és azok tökéletesen megegyeztek. Francisca Rojas összetört, és bevallotta a gyilkosságokat, amire az vezette, hogy a fülébe jutott, hogy udvarlója hajlandó lenne feleségül venni őt, „ha az a két kölyök nem lenne”. Ezt az asszonyt tekintjük az első olyan bűnelkövetőnek, akit az ujjlenyomatai alapján tartóztattak le.

Ennél mégis fontosabb lett egy több, mint tíz évvel később, 1905-ben zajlott ügy, melyben magáról az ujjlenyomatokról, mint elfogadható bizonyítékokról is ítéletet mondtak. Egy Londonban történt betöréses rablás a tulajdonosok halálával végződött – a tettesek, Alfred és Albert Stratton elmenekültek a helyszínről, ám a helyszínen hagyták ujjlenyomataikat. Ekkor már létezett a Scotland Yard ujjlenyomat-osztálya, melyet 1901-ben hoztak létre, de még nem fűződtek nagy eredmények a nevükhöz. A Stratton-fivérek elítélése és kivégzése volt az első eset, melyben európai bíróság előtt is elfogadták azt az alapvetést, hogy az ujjlenyomatok egyediek, és ha egyezést találnak, akkor bizonyosan a gyanúsított járt a helyszínen.

Ezt az esetet követően a világ többi országának hatóságai is egymás után vezették be az ujjlenyomatok vizsgálatát, mint alapvető nyomozati módszert.

Ahogyan a törvényszéki tudományok is szerteágazóak, úgy történetük bemutatása sem rövid feladat, és láthatjuk, milyen messze járunk még a DNS-profiloktól…

A história folytatódik következő cikkünkben!

Blissenobiarella