H. P. Lovecraft novelláiból számtalan jobb-rosszabb adaptáció látott már napvilágot a rövidfilmektől kezdve a döntő többségében közepes szórakoztatási értékkel bíró alkotásokon keresztül a fekete humorban és belekben tobzódó produkciókig bezárólag. Paródiák szintén felbukkantak, azonban én most egy olyan alkotást – pontosabban rögtön kettőt – szeretnék bemutatni, amelyben Lovecraft egy természetfeletti világ magánnyomozójaként jár utána kozmikus eseményeknek, persze kevésbé komoly hangvétellel.

Cast A Deadly Spell (1991) (Halálos igézet)

1948-ben járunk Los Angelesben, ahol mindenki mágiát használ a hétköznapokban – kivéve főhősünket, a régi értékrendet képviselő, maga módján lázadó, ám kissé lecsúszott H. P. Lovecraft nevű piás magánnyomozót. Mikor az egykor rendőrként dolgozó szimatot pénztelensége okán már éppen kilakoltatná boszorkány főbérlője, új és izgalmas megbízást kap: egy fekete mágiáról szóló könyvet kell visszaszereznie a dúsgazdag Mr. Hackshaw számára. A határidő rövid, Lovecraft pedig nem lacafacázik, egyből el is kezdi a nyomozást a Dunwich nightklubban, ahol nem más bukkan fel a dolgokat még bonyolultabbá téve, mint volt szerelme…

Martin Campbell (GoldenEye, Casino Royal) televízióra készült, furán hibrid alkotásában keveredik a film noir sajátságos atmoszférája – a detektívtörténetek jellegzetes kliséi, valamint annak sablonos figurái –  egy természetfeletti alternatív fantasy-világ különféle lényeivel, megelőzve olyan mozikét mint pl. R.I.P.D. – Szellemzsaruk vagy Bright. Ehhez jön hozzá némi lebutított Lovecraft szellemiségében pácolt kozmikus-kozmikus háttér (Kátulu, Necronomica stb.), ami gyakorlatilag csak az író munkásságát ismerőknek mondhat valamit. Röviden tehát olyasmi paródiát kapunk, mintha mondjuk Ford Fairlane karakterének kellene nyomoznia egy dark fantasy elemekkel nyakon öntött Roger nyúl a pácban infantilis installációjában. Paródia, szatíra, vagy amit éppen akarsz, egy minimális horror-elemekkel operáló vígjáték.

Mainstreamnek számító kreatúrákon túl (élőhalottak, farkasemberek, és vámpírok) felbukkannak még egyéb rémes entitások (vízköpők, kisebb démonfajzatok, szörnyecskék, no és persze a végén az egyik Vén is tiszteletét teszi), ezenkívül akadnak átkok, talizmánok és különféle bűbáj, a hétköznapi common mágiahasználat okán pedig mintha csak a későbbi Harry Potter varázslatos világa jutna eszünkbe.

Fred Ward (Ahova lépek szörny terem) és a bájos Julianne Moore (Az ember gyermeke) párosa igazán eltalált a szerepre; a praktikus effektek a kornak megfelelően teljesen korrekt módon működnek, sőt igazából még most sem érheti őket panasz, talán csak néhány díszlet néz ki kissé bumfordian. Forgatókönyve nem túlzottan bonyolult, persze a műfaji klisédömping miatt előre sejteni lehet a csattanónak szánt elemet, de még ez sem akadályoz meg benne, hogy önfeledten élvezzük. Mert baromi hangulatos az egész. 

Ha bármiféle Lovecraft-paródiaként próbáljuk értelmezni, akkor meglehetősen gyenge-közepes, viszont ha szimplán egy misztikus / természetfeletti komédia / horror / vígjáték / dark fantasy / detektívtörténet (megfelelő műfaj aláhúzandó) kavalkádként kezeljük, úgy hibái ellenére is egészen könnyed szórakozást tudhatunk magunkénak, mintegy másfél órás játékideje alatt.

Értékelés: 7,5/10

 

 

 

Witch Hunt (1994) (Boszorkányüldözés)

A Halálos igézet kritikai sikerén felbuzdulva három évvel később elkészítették a boszorkányságra és főleg a mágia-használatra koncentráló folytatást, amelyben H. P. Lovecraft szerepében immáron Dennis Hopper tűnt fel (kevésbé szórakoztató módon hozva a figurát mint elődje), Penelope Ann Miller és Julian Sands (Warlock, Arachnophobia) társaságában.

Történet szerint 1953-ban járunk, ám a hétköznapi mágiahasználatot Crockett szenátor nem igazán pártolja, ezért tehát kampányát a varázslattal élő személyek teljesen visszaszorítására húzza fel. Lovecraft magánszimat közben egy híres hollywood-i fejes meggyilkolásának (valaki előbb mágiával lekicsinyítette, majd kutyái elé dobta) ügyében nyomoz csodaszép özvegyének megbízására, miközben feltűnik fiatalkori vetélytársa. Emellett pedig még boszorkány barátját is meg kell menteni az ellene irányuló per halálos kimenetelétől…

Akármennyire is hangzatosnak tűnik a Boszorkányüldözés előbbiekben felvázolt története, ez a folytatás már sajnos meg sem közelíti az első rész színvonalát. Praktikus effekteket egyáltalán nem láthatunk, helyette kezdetleges (kornak megfelelő) CGI-trükköket vetettek be, a természetfeletti lények számát igencsak minimalizálták (néha egy-egy zombi vagy alakváltás), maga a mágia-használatra épülő történet pedig sajnos rendkívül lapos, minimális izgalmat kínálva. Megszórták  némi hollywoodi filmes betekintéssel és politika-kritikával, de hangulatában és szórakoztatási faktorában teljes mértékben elmarad az első résztől.

Néhány szereplőt és geget ugyan átvettek az első epizódból, és David Lynch kedvenc zeneszerzője, Angelo Badalamenti által megvalósított score is kellemes, akad mellé néhány friss poén, az összképet nézve azonban ez így elég kevés. Szóval hanyagolható alkotás.

Értékelés: 5/10

 

 

eyescream