Kékszakáll legendája a kora középkor óta él a népmesékben, már a 6. században feljegyezték a feleségeivel sorra végző nemes férfi történetét. A témának napjainkig is számos feldolgozása születik, annak újabb és újabb értelmezésével, szinte kifogyhatatlan forrásnak tűnik, és népszerűsége mit sem csökken. Több sorozatgyilkos is volt már a történelem folyamán, akiket „a valódi Kékszakállként” aposztrofálnak, de csupán egyikük volt nő. A Serial Chillers rovat ezúttal ismét egy farmra, a 20. század elejére kalauzolja olvasóit, az Egyesült Államok szívébe, ahol egy Belle Gunness nevű nő akár 40 ember haláláért lehetett felelős.

Új élet

1881-ben körülbelül 28.000 norvég emigrált az Egyesült Államokba, és 1920-ig bezárólag további 800.000 fő követte őket. Ezekben az években Norvégia lakosságának mintegy egyharmada vándorolt el az országból, elsősorban az új világ kínálta lehetőségek miatt. Köztük volt egy fiatal, mindössze 22 éves nő is, Brynhild Paulsdatter Størseth is, akit pár évvel korábban kiköltözött nővére hívott meg magához. Olina – vagy ahogy Chicagóban hívták, Nellie – örömmel fizette húga útiköltségét, aki természetesen náluk is lakhatott, miután megérkezett.

Brynhild a legtöbb emigránshoz hasonlóan angolszász nevet választott magának, és amerikai élete során Bella Petersonként ismerték. Bella, aki később az amerikaiak számára ismerősebb Belle néven is hivatkozott magára, 1859. november 11.-én született, és egy Inngbya nevű településen nőtt fel, ahol apja földet bérelt. Szegény család voltak, és mint a mezőgazdaságból élők körében általában, Belle-nek is már egészen fiatal korától ki kellett vennie a részét a munkából. Chicagóban a legtöbb egyedülálló, fiatal, norvég nőhöz hasonlóan ő is mosást, varrást és takarítást vállalt, szerény keresetét pedig nővérének adta.

E körülmények némiképp magyarázatot adhatnak arra, hogy Belle a pénz megszállottja lett, bármire képes lett volna már ekkor is, hogy többet szerezzen belőle. A férfiak sosem érdekelték különösebben, legalábbis nem romantikus okokból – amikor férjet keresett magának, csak az volt a szempont, hogy az illető milyen életszínvonalat tud majd biztositani neki. Romantikában valóban nem lehetett sok része fiatalon sem, hiszen bár fennmaradt fotói már idősebb korában készültek, nagy fejével, erős termetével és békaszerű vonásaival sosem volt egy, az udvarlók érdeklődésére számot tartó szépség.

Mégsem maradt egyedül: első férjét Mads Ditlev Anton Sorensonnak hívták, aki éjjeli őrként dolgozott, és 1884-ben házasodtak össze. Belle híres volt arról, hogy mennyire szereti, és jól bánik a gyerekekkel, de nagy bánatára sokat kellett várniuk arra, hogy sajátjuk lehessen. Végül 1891-ben lehetőségük nyílt örökbe befogadni egy Jennie nevű nyolchónapos kislányt, amikor az édesanyja meghalt. Az apa kezdetben helyeselte a döntést, hiszen látta, hogy Jennie jó kezekbe kerül, de évek múlva megpróbálta bírósági úton visszaszerezni felügyeletét, azonban a pert Belle nyerte meg.

A pár egy kis vegyesboltot üzemeltetett 1894-től, de egy éven belül – kissé gyanús körülmények között – leégett. A biztosító kifizette őket, a helyiséget eladták, és a pénzből egy sokkal jobb környékre költöztek, egy szép házba. 1896 és 1898 között további négy gyermek került a családba – nem tudni, hogy bármelyiküket is Belle szülte-e -, Caroline, Myrtle, Axel és Lucy. Caroline és Axel csupán pár hónapot élt, ami a korra jellemző rendkívül magas csecsemőhalálozási arányok mellett nem volt kirívó.

A pár szerényen élt, de rendben kijöttek. 1897-ben viszont ismét pórul jártak, és elvesztették minden spórolt vagyonukat. Egy, a Yukon Mining & Trading Company képviseletében eljáró ügynök rábeszélte őket, hogy Mads költözzön Alaszkába, ahol „csekély” hozzájárulása fejében nem csupán alkalmazottként dolgozhat az aranybányákban, hanem részesedést is kap a kifejtett javakból. Ahhoz is hozzájárultak, hogy Belle-nek heti 35 dollárt juttassanak, elvégre a ház kenyérkereső nélkül marad, míg Mads Alaszkában tartózkodik. Az ajánlat annyira csábító volt, hogy szinte elvakította őket: minden további nélkül teljesítették a 700 dolláros (ma kb. 20.000 $-nak megfelelő) befizetést, amihez házukat jelzálogosították, és további jelentős összeget költöttek Mads várható szükségeire. Miután két hónap is eltelt, és semmilyen előrelépés nem történt, de a cég emberét sem érték utol, gyanakodni kezdtek, és felkerestek egy ügyvédet. A legrosszabb félelmük vált valóra, és kiderült, hogy átverés áldozatai lettek, és ezzel balszerencsés sorozatuk még mindig nem ért véget. 1900. április 11-én házuk leégett, mintegy 650 dollárra rúgott csak az elvesztett ingóságok értéke, de köszönhetően biztosításuknak nem jártak kifejezetten rosszul anyagilag.

Madsnak egy 2000 $ értékű életbiztosítása is volt, ami az év július 30.-án járt le. Úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg a szerződést, hanem hagyja lejárni, és egy másik konstrukciót választott helyette, ami már 3000 $-t fizetett ki halála esetén, és a lejárat napján, vagyis július 30.-án lép érvénybe. Nevezett nap délutánján Belle riasztotta háziorvosukat, aki kiérkezve már csak holtan látta a férfit. Belle elmondta, hogy férjének borzasztó fejfájása volt, ezért kinin-port adott neki (a kor megszokott fájdalomcsillapítója), majd magára hagyta, hogy pihenjen. Amikor később ránézett, már holtan találta. Az orvos azt állapította meg, hogy a férfi halálának oka agyvérzés lehetett. Belle-t sosem fűzték mély érzelmek a férjéhez, így halála sem viselte meg különösebben, viszont mivel halála éppen július 30.-án következett be, begyűjthette mindkét életbiztosítást, és 5000 $-ral lett gazdagabb (ma körülbelül 150.000 $-nak felel meg).

A farm

Férje halálát követően Belle összepakolt, fogta három gyermekét – Jennie-t, Myrtle-t és Lucy-t -, és az Indiana államban található, főként norvégok lakta La Porte-ba költözött, Chicagótól mintegy száz kilométerre. A farm, amelyet megvásárolt a megyétől, hírhedt történetre tekintett vissza: korábbi tulajdonosai bűnözők voltak, bandatagok, akik rettegésben tartották a régiót, és 1892-ben egy rövid ideig egy Mattie Altic nevű legendás nő is magáénak mondhatta az ingatlant, aki a környék legjobb bordélyházává alakította át.  Ennek ellenére számos érdeklődő volt a tanyára annak kedvező adottságai miatt. Nem tudjuk, hogy Belle hogyan szerzett tudomást róla, hogy eladósorba került, de annyi bizonyos, hogy 1901. novemberében beköltöztek a gyerekekkel.

Bármennyire is erős alkatú volt Belle, és tapasztalt a gazdálkodásban, egy farmon elkél a férfikéz. Míg Chicagóban élt férjével, egy ideig szobát bérelt náluk egy feltűnően jóképű férfi, bizonyos Peter Gunness. Gunness 1895-ben megházasodott, és két évvel később megszületett lánya, Swanhild, majd négy évvel később még egy kislány. Felesége azonban tragikus módon a szülés közben elhunyt. Az, hogy Belle megkeresésére mondhatjuk, hogy „rögtön ugrott” inkább a közel 20 hektáros föld vonzerejéről tanúskodik, semmint a nőéről, akit nem kímélt az idő. A lehető legkevésbé összeillő pár 1902. április 1.-jén házasodott össze, és ezzel Gunness lett a ház ura. Hét hónapos lánya csupán pár nappal az esküvő után meghalt, és Chicagóban temették el Belle két halott gyermeke mellett.

Nyolc hónappal később, december 16.-án Jennie nagy zajt hallott az emeletről az éjszaka közepén. Lesietett a földszintre, ahol mostohaapja földön fekvő teste felett zokogó anyja képe tárult a szeme elé. Anyja azt a magyarázatot adta, hogy a polcról a súlyos húsdaráló a férfi fejére esett, összezúzva azt. A kiérkező orvosok vizsgálatai sem árultak el többet Peter Gunness haláláról, de az első pillanattól fogva gyanús volt az eset, és gyilkosságra gyanakodtak. Kihallgatták nem csak Belle-t, de a tizenhárom éves Jennie-t is, de nem jutottak semmire, amivel bizonyíthatták volna a gyilkosságot. A pletykák ettől függetlenül szárnyra keltek, és Belle-nek többé nem volt jobb híre a farmerek körében, mint a korábbi tulajdonosok bármelyikének.

Új szerelmek

Pár hónappal Peter Gunness halála után újabb gyermek érkezett a családba, Phillip. A szomszédok és a bábaasszony beszámolói szerint rejtélyes körülmények között került a kisfiú a farmra – Belle ereje teljében volt az állítólagos szülés ellenére is, és a kisbaba is különösen fejlettnek tűnt, mintha nem is újszülött lett volna.

1903 elején Gunness testvére, Gust a farmra látogatott, hogy ellenőrizze, elhunyt fivérének lánya, az ötéves Swanhild megfelelő körülmények között van-e mostohaanyjával, és hogy megkapták-e Peter 2500 dolláros életbiztosításának összegét, melynek kedvezményezettje a kislány volt. Belle és Gust finoman szólva nem voltak szimpatikusak egymásnak, és ez csak fokozódott, miután Belle nem tudott elszámolni a kapott pénzzel, majd felajánlotta Gustnak, hogy velük maradhatna a farmon… a férfi határozottan visszautasította, és egyik reggelre szó nélkül távozott, magával vitte Swanhildet is.

Belle minden szomszédjával összeveszett. Bár kezdetben kedvelték, és jó szomszédi viszonyt ápolt többekkel is, ennek helyét átvette a kölcsönös feljelentések sorozata. Miután nem maradt férfi a farmon, minden munkát maga végzett el nem csak a földeken, de az állatok körül is. Egymaga vágott disznót és dolgozta fel a húst, kivételes képességekről és hatalmas erőről tanúbizonyságot téve. De nem bírta így örökké, és 1904-ben már égető szüksége volt egy férfi jelenlétére – és nem csak a munka miatt.

Februárban Olaf Lindboe válaszolt elsőként feladott apróhirdetésére a norvég nyelven megjelenő Skandinaven című hírlapban. Felpakolta minden ingóságát, 600 dollárnyi vagyonát, és a farmra költözött. Hamarosan Mrs. Gunness új vőlegényének szerepében tetszelgett, de rövid idő múlva nyoma veszett. A nő állítása szerint nyugatra utazott, hogy földet vegyen magának, de sosem bukkant fel. A következő évben Henry Gurholdt dolgozott a farmon, ám csupán pár hónap után hasonló hirtelenséggel távozott, még nehéz bőröndjét és szőrmekabátját is hátrahagyta, amiben később többször látták szomszédjai Belle Gunnesst dolgozni a tél folyamán.

Újabb hirdetést adott fel a Skandinavenben, és nem tudhatjuk, hogy pontosan hány embert vonzott a farmra vele. A postás korabeli beszámolója szerint Mrs. Gunnessnek minden nap jöttek levelei, átlagosan 2-4 darab, de néha akár 8-10 is. Köztük volt a középkorú George Berry, aki 1500 dollárral a zsebében érkezett, Christian Hilkven, aki 2000-rel, Emil Tell szintén ugyanennyivel. Ole Budsberg, maga is idősödő özvegyember, 1000 dollárt vitt magával, amikor azt mondta gyerekeinek, hogy La Porte-ba megy, hogy megházasodjon; John Moe, a negyvenéves agglegény szinten kivette 1000 dollárnyi megtakarítását a bankból, amikor La Porte-ba indult. És ennél többen voltak, sokkal többen.

Bár a férfiak gyors egymásutánban váltották egymást a farmon, állandó segítség is akadt: a tizenkilenc éves Emil Greening beszámolóiból tudunk róla, hogy Mrs. Gunness mindig távol tartotta gyerekeit a férfiaktól, gyakorlatilag nem is találkozhattak velük. De még neki is feltűnt, hogy mind hátrahagyták bőröndjeiket, amik nagy halomban álltak egymáson az egyik szobában, míg egy másik helyiség már telis-tele volt férfiruhákkal.

Ahogyan az 1906-ban készült fotó is tanúsítja, Belle legidősebb lánya, Jennie különösen csinos tizenhat éves lánnyá cseperedett. Nem Emil Greening volt az egyetlen, aki igyekezett elnyerni a kegyeit, de vele a lány mély barátságot ápolt, sok időt töltöttek együtt. Így első kézből tudta meg, hogy Jennie-t az anyja egy kaliforniai iskolába íratta, és hamarosan megérkezik majd a farmra egy professzor, aki elkíséri a hosszú úton az ország másik végébe. Emilnek nem volt alkalma elköszönni a lánytól, a professzort pedig senki nem látta sem érkeztében, sem távoztában. Egy másik udvarló, John Weidner a következő fél év során számos levelet írt Kaliforniába Jennie-nek, de sosem kapott választ rájuk.

Lamphere, Helgielien, Maxson

Hogy Jennie nem élt többé a farmon, Emil Greeningnek sem volt maradása, és fél évvel később felmondott, és nyugatra utazott. Egy hónappal később költözött be utódja: Ray Lamphere.

A harminchét éves Lamphere-t úgy ismerték, mint szakképzett, mi több, tehetséges ácsot, már amikor józan volt, ami egyre ritkábban fordult elő vele. Gyenge, jelentéktelen ember volt, aki csekélyke bérét italra, nőkre és szerencsejátékra költötte. Belle-el való megismerkedéséről több verzió is közszájon forgott: a pletykák szerint Belle már egy ideje kiszemelte magának a férfit, a hihetőbb változat szerint viszont Ray kereste fel őt, amikor hallott róla, hogy akadna számára munka a farmon. Egy biztos: júliusban Ray már elfoglalta Emil Greening második emeleti szobáját, és egyre többet dicsekedett részeges barátainak arról, hogy szexuális kapcsolat is kialakult közte, és Mrs. Gunness között. A legalább száz kilós, magas termetű asszony és a vékony testalkatú Lamphere különleges látványosságot jelentettek 1907 őszén La Porte utcáin, és hamarosan mindenki arról beszélt, hogy az iszákos férfi lesz a farm gazdája.

 Karácsonyra azonban valami megváltozott, és Belle egy új férfiakkal jelent meg kart karba öltve, akik mintha a semmiből bukkantak volna elő, ráadásul tanúk voltak rá, hogy egyikükkel jegygyűrűt vásároltak együtt. Ray Lamphere tajtékzott, amikor a fülébe jutott a hír, és csak akkor nyugodott meg, amikor az újdonsült kérők hirtelen felszívódtak. Nem sokáig tartott azonban a béke, mert hamarosan egy újabb kérő jelent meg a színen, és ezúttal igazán komolynak tűnt az ügy. Belle és Andrew Helgelien mintegy másfél éve leveleztek már, és a férfi nem adta magát egykönnyen. Belle neki írott levelei fennmaradtak – a párbeszéd Helgelien oldaláról való része sajnos odaveszett -, így viszonylag részletesen visszakövethető a norvég nyelven folytatott diskurzusból, mi mindent vetett be a nő, hogy magához édesgesse.

„Legkedvesebb barátom,
Nem is tudod, mennyire lehangolttá tett, amikor azt kellett olvasnom, hogy nem érkezel meg karácsonyig, és úgy döntöttél, északon maradsz egész télvíz idejére. Ki fogja elfogyasztani a norvég tőkehalat, a krémes puddingot, és a többit, és ki fogja élvezni mindazt a gyönyört, amit elterveztem? Az irántad érzett vonzalmam és szeretetem erősebb, mint bárki más iránt ezen a világon, és ez így is marad, míg csak meg nem érkezel végre hozzám. Bárcsak itt volnál velem! Ülnél a hintaszékben és beszélgetnénk. Hoznék neked egy pohár gyümölcsbort, amit magam készítettem, de tőled nem sajnálnám, drága barátom.”

Más leveleiben rózsaszín álomvilágként írta le közös életüket, de ahogy telt az idő, és Helgelien tovább késlekedett, levelei egyre frusztráltabbakká és türelmetlenebbekké váltak; egyre többször esett szó bennük az anyagiakról, melyekkel a férfinak kell majd hozzájárulnia a farmon töltött élethez. 1908. január 3.-án végre megérkezett. A viking ősök hagyatékáról árulkodó külsejű, termetes, bikanyakú férfi megkapta Ray Lamphere szobáját (a tervezett esküvőig csupán), akinek a pajtába kellett költöznie. A következő hétfő reggelen Helgelien és Mrs. Gunness együtt mentek el a helyi bankfiókba, hogy kivegyék készpénzben a férfi valamennyi megtakarítását, 2839 $-t. További egy hét múlva a nő elküldte Ray-t, hogy megvegyen egy lovat (az állítólagos eladó nem jelent meg a megbeszélt helyen és időben), és mire az ács hazaért, Helgelien magyarázat nélkül felszívódott.

Belle szomszédjainak sírta ki magát, szidva saját hiszékenységét, és naivitását, arról panaszkodott, hogy a férfiak mindig kihasználják őt. Ezúttal ráadásul tényleg segítség nélkül maradt, mert Helgelien eltűnését követően Ray Lamphere is otthagyta a farmot. A tavaszi aratáshoz azonban mindenképpen munkaerőre volt szüksége, így felvette az igen jó hírnévvel, és becsülettel rendelkező Joe Maxsont. Vele nem is bonyolódott viszonyba, az együtt töltött idő békében és barátságban telt. Maxson figyelmeztette munkaadóját, hogy gyakran látja Ray-t a farm körül ólálkodni – a férfi a fák közül figyelte őket – mire Mrs. Gunness több ízben letartóztatta őt birtokháborításért, és írásban nyilatkozatott tett a megfelelő hatóságoknál arról, hogy Lamphere az őrület jeleit mutatja, és valótlanságokat állít. Valószínűleg megelőzésképpen tett így, hátha Ray rossz hírét keltené, de feleslegesen: az orvosi vizsgálatok nem erősítették meg vádjait.

Perre került sor Ray Lamphere és Belle Gunness között, melynek során újra felszínre kerültek a Peter Gunness halála, és életbiztosítását érintő kételyek is (a férfi ügyvédje hozta fel a gyanút a tárgyaláson, hogy megingassa Belle szavahihetőségét), ami láthatóan nyugtalanította a nőt. Mindez kiegészült Asle Helgelien felbukkanásával is, aki fivére hollétét firtatta, és nem tágított, hiába próbálta Belle különböző magyarázatokkal lerázni őt. Úgy tűnt, bűnei végül utolérik.

Végjáték

1908. április 27.-én Belle Gunness felkeresett egy ügyvédet, hogy megírja végrendeletét, melyben mindenét gyermekeire hagyta, az ő haláluk esetén pedig egy norvég árvaházra. Némileg zavartan viselkedett, és azt mondta, azért fontos számára, hogy rendelkezzen vagyonáról, mert fél attól, hogy Lamphere rá fogja gyújtani a házát. Az ügyvéd jelezte, hogy még szüksége van pár napra ahhoz, hogy kész legyen a dokumentum, de Mrs. Gunness türelmetlen volt, és ragaszkodott hozzá, hogy még aznap érvénybe lépjen. Miután a jogásznál végzett, a délutánt vásárlással töltötte, egy kanna kerozint vásárolt, és gyermekeit lepte meg szép, új játékokkal – amikor érdeklődtek indokairól, azt mondta, csak szerezni akar nekik egy szép napot.

A Gunnes-farm aznap éjjel porig égett.

Joe Maxson április 28.-a hajnalban a füst szagára ébredt, és szobáját máris elérték a lángok. Kiabálni kezdett, hogy Mrs. Gunness és a gyerekek felébredjenek, de semmilyen választ nem kapott. Ekkor eszébe jutott a kerozin, amit a konyhában hagytak, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat, ezért minden veszély ellenére lerohant a lépcsőn, és a hátsó ajtón sikerült kimenekülnie a házból. Pánikolva próbált segíteni a ház többi lakóján: a 48 éves Belle, a 11 éves Myrtle, a 9 éves Lucy és az 5 éves Philip úgy hitte, mind bent alszanak még.

A szomszédok, akik a távolból észrevették a füstöt, odasiettek, hogy segítségükre legyenek. Minden ablakot és ajtót betörtek, és egyikük egy létra segítségével minden emeleti szobába is benézett, a családot azonban sehol nem látta. Hamarosan még többen gyűltek oda, de nem tudtak mást tenni, mint hogy végig nézték, ahogyan a házat elemésztik a lángok. A sheriff is megérkezett a helyszínre, az önkéntes tűzoltócsapattól kísérve, de már túl késő volt.

Belle Gunness, akit világ életében üldözött a balszerencse, ilyen tragikus módon lelte halálát.

Gyanús körülmények

A helyi újságokban másnap a címlapon jelent meg a hír, hogy a gyerekek és Mrs. Gunness holttestét megtalálták a törmelékek között, ahol egykor a ház pincéje volt. Az asszony holttestére fej nélkül találtak rá, és bár elsőre azt gondolták, a tűz a felelős ezért, de a koponyát sem találták meg. Így mindenki egyértelműen arra gondolt, hogy gyilkosság történt. A gyanúsított személye sem lehetett kétséges, hiszen a szerencsétlenséget megelőző időszak Belle Gunness és Ray Lamphere vitájától volt hangos.

A férfit egy másik farmon találták meg, ahová ekkoriban dolgozni szegődött. Nem volt alibije az éjszakára, így a helyszínen letartóztatták, és fogdába zárták. Később derült csak ki, hogy valójában akadt, aki igazolni tudta hollétét: Lamphere az éjjelt egy a környéken csak „Nigger Lizként” ismert idős fekete nő társaságában töltötte, aki készségesen elmondta ezt a rendőrségen, hogy segítsen barátján. Nem csoda, hogy a férfi vonakodott előhozakodni e ténnyel, elvégre alig húsz évvel később Indianában alakult ki a Ku Klux Klán legnagyobb létszámú csoportja, mintegy 250.000 taggal, ennek pedig nyilvánvalóan már ekkor is megvoltak a gyökerei. Ray Lamphere-t hosszú, és izzasztó kihallgatásoknak vetették alá, minden eredmény nélkül. Átszállították a halottasházba is, ahol meg kellett néznie a fellelt holttesteket is azok szörnyű valójában, és hiába, hogy erősen megrázta a látvány, beismerő vallomást még ez sem csikart ki belőle. Ennek ellenére hivatalosan is megvádolták a gyilkosságokkal, és a ház felgyújtásával.

Akadtak azonban, akik kételkedni kezdtek, és szokás szerint a pletykák is szárnyra kaptak. A pincében megtalált női holttest sokkal kisebbnek tűnt, mint az egyes források szerint élete végére 140 kilósra hízott asszonyé lett volna, és felmerült több lehetséges forgatókönyv is, melyek szerint Bellától kitelt volna, hogy megrendezze saját halálát, és elszeleljen, mielőtt fény derülne elkövetett bűneire.

Mindeközben lázasan keresték a romok között a hiányzó koponyát, azonban sehol sem lelték. Az ilyen jellegű tűz nem elég erős ahhoz, hogy a csontokat porrá égesse, így hacsak nem távolították el szándékosan, ott kellett volna lennie. Gondoltak arra is, hogy esetleg az asszony aranyból készült fogtömései miatt valaki ellopta a fejet, de szürreálisnak tűnt az elképzelés.

A hírekre La Porte-ba utazott Bella nővére, Nellie is, fia társaságában. Tudatták az ügyvéddel, hogy meg fogják támadni Mrs. Gunness halála előtt csupán egy nappal született végrendeletét, és mint a legközelebbi életben maradt hozzátartozók, követelni fogják részüket az örökségből. Emelett intézkedtek a gyerekek, és Bella maradványainak eltemetéséről Chicagóban. Megjelent a városban Mrs. Olander is, aki az örökbefogadott Jennie Olson nővére volt. Bár gyerekkorukban elszakították őket egymástól, rendszeresen tartották egymással a kapcsolatot. Mrs. Olander immár két éve nem hallott húgáról, aki állítólag Kaliforniában tanult, de tőle szokatlan módon egyetlen levelet sem írt – továbbá értetlenül állt a tény előtt, hogy Mrs. Gunness végrendelete egyetlen szót sem áldozott Jennie-re. Asle Helgelien is újra felbukkant fivérét keresve, és azt remélte, hogy a gazdasszony halálával talán végre megtudhat valamit Andrew – immár biztosnak tűnő – végzetéről.

A tűzeset után egy héttel már csak Joe Maxson, és az egyik szomszéd, Daniel Hutson tartott ki, és ásott tovább a romok között. Asle csatlakozott hozzájuk a munkában, és amikor ezzel végeztek, a férfi felvetette, hogy lehetnek-e más területek is a farmon, ahol érdemes lenne ásni. Maxson információi alapján további területek után néztek, ahol korábban az asszony gödröket ásatott vele, hogy a korabeli szokások szerint azokban helyezze el a feleslegessé vált „szemetet”, rossz cipőket, konzerveket, és egyebeket. Még alig kezdtek hozzá az ásáshoz, és máris irtózatos szagot éreztek, majd egy zsákra leltek, abban pedig egy férfi feldarabolt holttestére. Azonnal a halottkémért és a seriffért küldtek, akiknek segítségével szakszerűen emelték ki a testet a földből. A levágott fej borzalmas, ám egyértelműen azonosítható állapotban került elő: Andrew Helgelien volt az, akire rátaláltak.

NYUGALOM MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS KÉP

NYUGALOM MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS KÉP

Őt továbbiak követték, ebből a gödörből még négy áldozat került elő, köztük egy fiatal lány, Jennie Olson, aki valószínűleg soha életében nem jutott el Kaliforniába. 1908. május 5.-én találtak rá, éppen a tizennyolcadik születésnapján. Sosem derült ki, hogy az ő esetében vajon mi lehetett a gyilkosság indítéka.

A további áldozatok számát nem tudták pontosan meghatározni, mert a csontokat, testrészeket nem tudták maradéktalanul összeállítani – de összesen legalább 14 holttestről van szó a gyerekekével együtt. A jobb állapotban megmaradtak azért voltak azonosíthatóak, mert bár gyilkosuk meszet szórt a sírokba, nem eleget, és nem elég körültekintően, így az csak részben emésztette el a testeket. Mrs. Gunness intenzív levelezésére, az országszerte eltűnt férfiak magas számára alapozzák a feltételezést, hogy bár ezt a fellelt holttestek száma nem igazolta, akár 40 áldozat is lehetett.

Szenzáció

Természetesen nem ez volt Indiana történetének első vérfagyasztó gyilkossági története. De ez volt az első, ami nem csupán a helyi lapokban kapott hírverést, hanem a címlapokon szerepelt országszerte, de még Európában is. Az újságírók keményen dolgoztak, hogy az eseményekkel kapcsolatos minden információt megjelentessenek, a lehetséges szenzáció érdekében. Belle Gunnesst a lapokban olyan neveken emlegették, mint a „La porte-i sírásó”, „az indianai ogre”, „a vámpír”, „a pokol hercegnője” és természetesen „a női Kékszakáll” elnevezés is népszerű volt.

Hamarosan megjelentek azok a híresztelések is, hogy a nő egy chicagói banda tagja lehetett, akiknek azzal volt szolgálatára, hogy eltüntette a nemkívánatos holttesteket, és innen csak egy parányi ugrás volt az, hogy egyenesen a maffia hóhérjaként hivatkozzanak rá. Továbbra is éltek azok a feltételezések, melyek szerint az asszony nem halt meg, hanem elmenekült a helyszínről, amikor forró lett a lába alatt a talaj. A látszólag gyászoló szomszédoknak sorra eszükbe jutottak az elmúlt évek atrocitásai, és egyre inkább egyértelművé vált a nagyközönség számára is, hogy Belle Gunness nem az a jóravaló gazdasszony volt, akit különösebben sajnálni kellene az őt ért balszerencse és tragikus halála miatt. Természetesen újra felmerültek két férje halálának gyanús körülményei is, és ma már nem sok kétség akad afelől, hogy ezekért is ő volt a felelős.

A farmon minden nap emberek százai jelentek meg bámészkodni, és egyre szaporodtak azok a beszámolók is, akik úgy hitték, hogy Bellát életben látták Chicagóban. A későbbiekben az ilyen jelentések annyira elszaporodtak, hogy a napilapok már viccelődtek is vele, felhívva a figyelmet, hogy „minden erős testalkatú nő jobb, ha otthon marad, mert a végén még Gunnessnek hiszik, és letartóztatják”. A rendőrség dolgát tovább nehezítette, hogy olyan emberek tucatjai is megjelentek, akik egykor eltűnt szerettüket keresték, és abban reménykedtek, talán a farm áldozatai között végre rájuk találhatnak. Minden nehézségük ellenére egyhamar egyértelműen tagadták azonban a bandatagságot, vagy a maffia érdekeltségét a farmon történt gyilkosságok tekintetében, és világossá tették, hogy Mrs. Gunness hirdetésein keresztült csábított oda férfiakat, azért, hogy pénzüket megszerezze. Sosem fogjuk megtudni, hogy pontosan mekkora vagyonhoz jutott így hozzá a nő, akit gyakran láttak telente az eltűnt férfiak kabátjait, kalapjait hordani munka közben (cipőiket a holttestek között elásva találták meg), de a becslések szerint körülbelül 46.900 $-ról lehetett szó, ami mai értékén 1.200.000  $-nak felelne meg.

1908. május 10.-e, vasárnapra várták a legtöbb „látogatót”, és a környék közlekedési szolgáltatói is felkészültek a napra. A számítások bejöttek, ugyanis aznap 16-20 ezer ember volt kíváncsi a gyilkosságok helyszínére, és ennyien áldoztak pénzt és időt arra, hogy egy pillantást vethessenek a romokra. Vidámparki hangulat alakult ki, cukorka- és limonádéárusokkal úton-útfélen, és még a fellelt holttestekről készült fotókat is meg lehetett vásárolni képeslapként. E bizarr esemény hetekre való anyagot szolgáltatott az újságíróknak.

Május végén árverést tartottak a megmaradt tárgyakból és állatokból a farmon. Megvették Belle kutyáját, kismacskáit és pónilovát is, de mindenféle „szuvenírt” is. Különös népszerűségnek örvendtek, és valódi értékük többszöröséért keltek el az ásók, hiszen nem lehetett tudni, részt vettek-e a testek elásásában. Maxsont felbérelték, hogy vezesse körbe az érdeklődőket a farmon, és ezalatt szívesen hangoztatta véleményét, hogy szerinte Mrs. Gunness életben van. Részletesebben csak húgának vallotta be, miért gondolja így, aki később nyilvánosságra hozta. Maxson elmondása szerint a tűz éjszakáján valójában arra ébredt fel, hogy az özvegy az ágya mellett állt, és figyelte őt. Ahogy felriadt, a férfi felült az ágyban, mire az asszony csak annyit mondott neki, „Látni akartam, hogy ébren vagy-e.” és elhagyta a szobát. Maxson mintha egy kalapácsot is látott volna a kezében.

Indíték

A korabeli elemzések a gyilkos asszony lelki folyamatait illetően leginkább pénzsóvárságát emelték ki, hogy az anyagi gyarapodás érdekében bármire képes volt, illetve személyiségének bizarr kettősségét: szerető, odaadó anya volt, emellett pedig egy démon, aki nem félte sem Isten, sem ember törvényeit. Megjelentek olyan vélemények is, melyek szerint valamilyen kegyetlen mániától szenvedett, ami kontrollálhatatlan vágyat ébresztett benne a gyilkolásra.

A későbbiekben úgy egészítették ki a „diagnózist”, hogy Bella Gunness esetében az empátia teljes hiánya és más karakterisztikái tipikus pszichopata egyéniség képét rajzolják ki. Elemzéseikben a szakemberek kiemelték érzelemmentességét, és férfias jellemvonásait. Egy merőben különböző képet festett róla egykori háziorvosa – aki bár maga nem volt szakképzett pszichológus, saját bevallása szerint hobbija volt a kriminológia -, ami szerint Bellát vallási fanatizmusa késztette a gyilkolásra.

A leginkább meggyőző elemzés egy névtelenséget kérő specialistától származik, aki a Hasfelmetsző Jack tetteihez hasonlította Gunness gyilkosságait. Elmélete szerint nem a pénz utáni vágy vezérelte a nőt, hanem az egyre növekvő sóvárgás a vér és az erőszak iránt. Kiemelte, hogy Belle ún. modus operandival, vagyis egy csak rá jellemző módszerrel követte el valamennyi gyilkosságát, ami egyben a kézjegyét is jelenti – ez pedig áldozatainak lefejezése és feldarabolása volt, a csonkítást a maximumig kiélvezve. Ez a szakértő ráérzett az igazságra, és egy olyan kategóriába helyezte Belle Gunness-t, aminek hivatalos megalkotására még évtizedeket kell várni, hiszen a sorozatgyilkos kifejezés ekkoriban még nem létezett.

A női gyilkosokról

2002. októberében Aileen Wuornos-t, a floridai prostituáltat, aki egy év leforgása alatt hét férfival végzett, kivégezték bűneiért. Tíz évvel korábbi letartóztatása óta a médiában úgy szerepelt, mint „Amerika első női sorozatgyilkosa”, azonban e hangzatos cím nem is lehetett volna kevésbé helytálló, hiszen nem csupán a világ, de az Egyesült Államok történelme is megannyi elődjét ismeri, köztük az egyik „legtermékenyebbet”, Belle Gunnesst.

Elsőre a női sorozatgyilkos kifejezésre egy olyan kép rajzolódhat ki bennünk, mint Hasfelmetsző Jack esetén. Egy magányos pszichopata, aki lesben állva ejti csapdába áldozatait, hogy aztán lemészárolja és megcsonkítsa holttestüket szextől fűtött ámokfutásában. A valóságban csupán nagyon kevés olyan nő akad, aki megfelelne ennek a képnek. Amikor a rendőrség olyan holttestre bukkan, amelynek elvágták a torkát, felvágták a testét, eltávolították a zsigereit és feltárták a nemi szerveit, minden ilyen nyom rögtön arra engedi őket következtetni, hogy az elkövető férfi volt.

A női sorozatgyilkosok általában egészen máshogy gyilkolnak.

A hímnemű sorozatgyilkosok által jellemzően elkövetett rémtettek – a nemi erőszak, a csonkítás, a test feldarabolása – a férfiasság függvényeiként értelmezhetők. Pontosabban fogalmazva, vitathatatlan párhuzamok fedezhetőek fel az erőszak ilyen formái – a fallikus agresszió, a behatolás -, és a férfi szexuális viselkedés tipikus mintái között. Ezért lehetséges, hogy szadista csonkítást és gyilkosságokat a normális férfi szexualitás groteszk (patológiás) torzításaként lássuk.

De amennyiben a gyilkosságok ezen intenzív, kegyetlen formáját a férfiaknak tulajdonítjuk, és szexualitásuk kifejeződéseként értelmezzük, felmerül a kérdés, hogy mit tekintünk mindezek női megfelelőjének? A válasz szinte magától értetődő: általánosságban véve a női gyilkosok épp úgy különböznek férfi társaiktól, ahogyan a női szexuális viselkedés különbözik a férfiakétól. Kiváló összehasonlítási alap lehet erre az, hogy a pornográfia felhasználásában az egyes nemek mit részesítenek előnyben – amely jelenséget már régóta vizsgálják. Általánosnak tűnik, hogy míg a férfiak az olyan pornográf filmeket kedvelik inkább, melyek a spontán, névtelen és anatómiailag teljes körűen bemutatott, nyers ábrázolását adják a szexnek; a nők inkább azokat a videókat választják, amelyek legalább minimális utalást tartalmaznak az intimitásra és a romantikára. Hogy mindennek biológiai vagy kulturális gyökerei vannak, még nem eldöntött kérdés, de a különbség ismert. Az analógiát továbbvíve, hasonló a helyzet a gyilkosságokkal is. A női gyilkosok sem kevésbé romlottak, mint férfi társaik, de kegyetlen vágyaikat nem áldozatuk testének fallikus megsértésében élik ki, hanem az intimitás és a szeretet valamilyen groteszk paródiájában. Ilyen lehet a kiszolgáltatott beteg szájába mérget kanalazni, vagy egy alvó gyermeket a kiságyban megfojtani; egyszóval szeretett vagy elesett lények halálba „segítésével” gyilkolni.

A legtöbb ismert női gyilkos mérget adott be áldozatának, olyan elviselhetetlen kínokat okozva nekik, amelyhez mérten a késsel, bárddal, pisztollyal elkövetett „férfi” gyilkosságok már-már emberségesnek hatnak. Sokan közülük félelmetes szadista volt, akik intenzív, perverz gyönyört éltek át áldozatuk szenvedését látva. Tény, hogy a férfiak által elkövetett gyilkosságok kirívóbbak, de hogy melyik válfajt tekinthetjük elvetemültebbnek, az nehezebb kérdés. Ki tudna választ adni arra, hogy melyik a rosszabb: egy járókelő torkát elvágni majd feldarabolni a holttestét, vagy összebújni az ágyban valakivel, aki már bevette a mérget, és újra meg újra átélni a gyönyört, míg a test lassan elmerül a halálban?

Sok kutatás rávilágított már (melyeket elsősorban az FBI profilozási szakembereinek köszönhetünk), hogy a legtöbb sorozatgyilkos előéletében szexuális vagy fizikai bántalmazás, kábítószer, alkoholizmus és működésképtelen család valamelyike megtalálható. Ésszerű, hogy a nőkre ez éppúgy hat, mint a férfiakra, és talán a lányok még nagyobb valószínűséggel válnak áldozatává a megrontásnak, mint a fiúk. A logika azt diktálná, hogy a sorozatgyilkosok között számuk legalább ugyanannyi, vagy még magasabb legyen, mint a férfiaké, de ez még sincs így. Hogy miért nincs így, arra mindezidáig nem születetett határozott válasz, de egyes elképzelések szerint hormonális és kémiai alapjai vannak, különös tekintettel a tesztoszteronszintre. A női psziché máshogy működik, és leginkább a stresszorokat internalizálják, belső csatornákra terelik, amely saját maguk büntetését eredményezi: ivás, drogok, prostitúció és öngyilkosság jellemzi ezt az utat. Vannak nők, akik saját családjukban viszik tovább a bántalmazás „hagyományát” – de ugyanez természetesen igaz a férfiakra is. Annyit állíthatunk bizonyosan, hogy megállapított tény, hogy a nők nem gyilkolnak ugyanúgy, és közel sem annyian, mint a férfiak.

Tipológia

A női sorozatgyilkosokat illetően általában három különböző típust szoktak meghatározni. Az általánosságban vett pszichopatákhoz képest némileg speciálisabb kategória „a halál angyalai”, akik jellemzően valamilyen segítő, általában kifejezetten egészségügyi munkakörben dolgoznak – azonban gyógyulás helyett a halált hozzák el gondozottjaik számára. Egyik leghírhedtebb képviselőjük Genene Anne Jones, akiről Stephen King Tortúra című regényének főszereplőjét, Annie Wilkes-t is mintázták.

Másik általános kategóriájuk a „fekete özvegyek”. Ez a kriminológiai kategória a mérges pókfaj után kapta a nevét, mely arról ismert, hogy párzás után a nőstény felfalja a hímet. Olyan nőkre utal, akik férfiak, férjek egész sorát „fogyasztják” el, megölnek gyakorlatilag bárkit, akit saját boldogságuk akadályának tekintenek; legyen szó akár terhet jelentő gyerekekről, a család életébe beavatkozó rokonokról vagy kellemetlen ismerősökről… Murder Most Rare című könyvükben Michael és C. L Kelleher írták le a fekete özvegyek jellemzését: tipikusan intelligens, manipulatív, jól szervezett és türelmes; nagy gonddal tervezi meg cselekedeit. Bűntetteit általában viszonylag hosszú idő alatt viszi véghez, és ritkán gyanúsítják. Csak akkor vetül rá a gyanú árnyéka, amikor már számottevő mennyiségű ember halt meg környezetében és rokonai közt, amelyet már nem lehet tovább a balszerencsének vagy véletlennek tulajdonítani. Sok esetben későn kezdi gyilkos karrierjét, általában 30 éves kora felett. Érettsége türelmet ad a tervezésre és bűntettei végrehajtásához. Átlagosan 10-15 év alatt 6-13 áldozattal végeznek.

Láthatjuk, hogy Belle Gunnessre mindezen megállapításokból számos igaz. Kategorizálhatjuk fekete özvegyként, de bizonyos szempontból a magányos szívek gyilkosaihoz is hasonlíthatjuk, hiszen vonzerejét (még ha az nem is testi, sokkal inkább anyagi jellegű volt) kihasználva édesgette magához áldozatait, akikkel később vagyonuk megszerzése érdekében végzett. Ray Lamphere beszámolói szerint az asszony több ízben hozatott vele patkánymérget és arzént a házhoz, így bár bizonyítani sosem tudták, vélelmezhetjük, hogy mérget vetett be a gyilkosságok során, és csak ezt követte a holttestek ádáz megcsonkítása és feldarabolása. Illik a képbe az is, ha végül a házat magára és gyermekeire gyújtva öngyilkosságba menekült volna, mielőtt bűnei utolérik – de ezt sem tudhatjuk meg soha, hiszen sosem derült ki, elmenekült-e a helyszínről.

Ray Lamphere pere

1908. május 12.-én végül a farmon található törmelékek között fogakra bukkantak, melyeket egykori fogorvosa egyértelműen az általa Belle-nek készített protéziseként azonosított. Ezzel úgy gondolták, hogy bizonyosságként kezelhetik, hogy az asszony is halálát lelte a tűzben, és hivatalossá vált, hogy gyilkosságként kezelik az ügyet. Ray Lamphere-t egyaránt megvádolták a teljes család meggyilkolásával és a gyújtogatással is, illetve azzal, hogy segédkezett Mrs. Gunness gyilkosságainak leplezésében is.

A hosszú és forró nyár elteltével, 1908. november 9.-én került sor a tárgyalás megkezdésére, melynek fejleményeieről a korabeli lapok „az évszázad pereként” számoltak be. Ray Lamphere ártatlannak vallotta magát, majd megkezdődött a küzdelem vád és védelem között. A vád oldalán mindent arra építettek fel, hogy Belle Gunness halálát lelte a tűzben – a védelem dolga az volt, hogy minél több kétséget ébresszen ezzel kapcsolatban. Ennek két sarokköve az volt, hogy bizonyítsák, hogy Belle Gunnes gyerekeinek sztrichnint adott be szökése előtt, és megölt egy nőt, akinek holttestével próbálta meg átverni a törvény embereit. A probléma az volt, hogy a tűz okozta károk miatt a holttestek nem sokat árultak el az őket megvizsgáló orvosoknak.

Kulcsfontosságú volt a fellelt fogsor, melyben az illetékes fogorvos felismerte saját keze munkáját, és elmagyarázta az esküdtszék előtt, hogy az olyan módon került rögzítésre, hogy még egy fogorvos sem tudta volna eltávolítani, arra kizárólag az extrém forróság, a tűz lehetett képes. De még ennél is nagyobb fordulatot hozott John Anderson vallomása, aki a farm szomszédságában élt, és elmondta, hogy két nappal a tűzeset előtt találkozott Bellával, aki kocsiján egy nagytermetű (de nála valamivel kisebb) nővel éppen hazafelé tartott. Ez igazolni látszott a „holttest-dublőr” elméletet, és a védelem további tanúk felsorakoztatásával folytatta a tárgyalást, akik azt állították, hogy a nyár folyamán találkoztak az asszonnyal.

Végre sor került Helgelien, az ismeretlen fej nélküli nő és a gyerekek holttesteinek alaposabb vizsgálatára is. Andrew Helgelien esetében bizonyítást nyert, hogy halálát sztrichnin-mérgezés okozta, a gyerekek esetében azonban nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Gyomrukat egy folyadékkal teli tárolóba helyezték, és ebből ki tudták mutatni a sztrichnint, azonban a tárolás módja miatt nem derülhetett ki, hogy valamennyiüket megmérgezték-e, vagy csupán egy szennyezte be a többi mintát.

Ray Lamphere-t az esküdtszék két napi mérlegelést követően bűnösnek találta – de csupán a gyújtogatás vádpontjában. Az esküdtszéket vezető férfi külön nyilatkozatot tett, miszerint úgy vélik, hogy a házban fellelt női holttest Belle Gunnessé volt, és nem erre alapozva hozták meg döntésüket. Lamphere megkönnyebbült, hiszen megúszta a halálbüntetést, bár a verdikt értelmében börtönbe kellett vonulnia. Michiganbe szállították, ám kevesebb, mint egy évet töltött itt. Megbetegedett, és 1909. december 30.-án távozott az élők sorából – sárgaságtól szenvedve, gyengén, és Belle Gunnesstől kísértve. Mindenki úgy gondolta, őt is a nő áldozatai közé kellene számolni.

Belle Gunness emlékezete

Az indianai La Porte még ma is egy kisváros, csupán mintegy 20.000 fő él itt. Belle Gunness története – vagy legendája – erősen hat máig is, hiszen ez tette a helységet híressé. A helytörténeti múzeumban külön részleget is szentelnek neki, mely nagy segítséget nyújtott az e cikk forrásaként felhasznált könyvek, cikkek elkészültében is. A farmon ma egy újabb ház áll, amit az 1950-es években építettek fel. A szomszédos családok egy része még ma is itt él, de az 1908-ban történtek szereplői már nincsenek köztünk.

Más sorozatgyilkosokhoz hasonlóan, Gunnessről is születtek balladák, és születnek dalok máig is.

 

Method (2004) (Hasonulás)

Az IMDb információi szerint 2023-ban is napvilágot látott egy Belle Gunness történetét feldolgozó film, de ezt sajnos sehol nem sikerült beszereznem, így egy 2004-es műre kellett szorítkoznom. A Hasonulás egy gyenge tévéfilm, kár ezt szépíteni, de azért megvannak a maga jó pontjai.

Története szerint egy amerikai stáb Romániában forgat egy kosztümös filmet Belle Gunnesről. A főszereplő színésznőt játszó Elizabeth Hurley számára ez a szerep jelentheti a nagy visszatérést a közelmúltbeli magánéleti problémái után. A nő súlyos depresszióval küszködik, és más mentális problémái is vannak, ezért nagyon fontos neki, hogy ez a forgatás jól sikerüljön. Mindent megtesz annak érdekében, hogy minél jobban beleélhesse magát az alakításba, és ez hamarosan abban realizálódik, hogy a stábtagok elkezdenek fogyatkozni…

Nem árulok zsákbamacskát, a Hasonulás egyáltalán nem egy jó film, de az kifejezetten tetszett benne, hogy nem próbálták Elizabeth Hurley-t a valódi Mrs. Gunnessnek eladni, ahogyan Ray Lamphere-ről sem gondolták komolyan, hogy olyan szépfiú lett volna, mint Jeremy Sisto. Ami az üggyel kapcsolatos tények átírását illeti, a film tényként kezeli, hogy Belle Gunness a pénzért gyilkolt, hogy megélhetést biztosítson gyermekeinek (bár a filmben csak egy lánya van, Jennie); de cikkünk elolvasását követően már láthatjuk, hogy a helyzet ennél némiképp bonyolultabb volt. Ezen túl Helgelien szerepét teljesen átírták, az köszönőviszonyban sincs a valósággal, feltételezem, hogy ennek az egyszerűsítés lehetett az oka.

Nem gyűlöltem azt a másfél órát, amit ennek a filmnek a megtekintésére áldoztam, de jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek, hacsak nem azoknak, akik különös vonzalmat éreznek a „Hallmarkos” minőségű tévéfilmek iránt.

Értékelés: 4/10

 

 

 

Blissenobiarella 

 

Források:

Harold Schechter: Hell’s Princess, The Mystery of Belle Gunness, Butcher of Men

Joe Geringer: Black Widow of the Heartland