Nem ritka esemény, hogy szerkesztőink ugyanazon film esetében teljesen ellentétes véleménnyel rukkolnak ki. Így történt ez az idén Halloweenkor a streaming kínálatában felbukkanó produkció esetében is, amely egy felemás regényadaptációként próbálta ránk hozni a frászt. A Dark Harvestben egy ősi tradíció során maszkos fiatalok üldöznek egy minden évben a kukoricaföldön újjászülető rémet, a bő termés reményében.
Filmünk helyszínéül szolgáló déli mezőváros furcsa tradícióknak ad otthont: Halloweenkor egy csapat fiatalkorú mindenféle fegyverrel a kezében a kukoricaföld rémét, bizonyos Fűrészfogú Jacket üldözi. Céljuk nem más, mint a háromnapos szobafogságot és éheztetést követően megölni a testében csokit és cukorkát rejtő rémséget, mielőtt az a templomhoz ér; így biztosítják a jövő évi bő termést. A szörnyet kivégző nyertes pedig kap egy csomó pénzt, és egy menő verdát, amivel elhagyhatja ezt az isten háta mögött koszfészket. A tavalyi győztes, Jim árnyékában élő öccse már javában készül bandájával az idei megmérettetésre, ám időközben szaporodni kezdenek a furcsa rejtélyek…
eyescream: Ez tipikusan AZ A FILM, amelynél már az első percekben (vagy legfeljebb néhány jelenet alatt) könnyen kiszúrható, hogy egy nagy kupac instant trágya lesz. Öles logikai hibáktól hemzsegő innen-onnan összeollózott forgatókönyve láttán könnyen eszünkbe juthat például A kukorica gyermekei franchise mezővárosi hangulatának fenyegető rejtélye, vagy a nagy hajsza során életbe lépő Purge-szekvencia, azonban egyedinek vagy bármilyen sajátos ötletet felvonultató műnek egyáltalán nem mondanám. Érdektelen, felszínes, lopkodott vízió.
Kivétel nélkül, szinte az összes szereplő kellemetlen és unszimpatikus, gyenge játékukat magamat félálomba ásítva néztem, de legalább akkor jobban rágyúrtak volna erre a Fűrészfogú Jack nevű röhejes névvel illetett rémre, aki valahol a Pumpkinhead, és a Trick R Treat kis szörnye között foglal helyet, némi bizarr Nightmare Before Christmas beütéssel. Sajnos néhány jelenetben tűnik csak fel a szörny, viszont akkor legalább kissé túltolt brutalitásban jeleskedik.
Filmünk egyébként totálisan hangulatvesztett, minimális díszletek között unottan cammog előre, miközben mi nagyjából már az első harmadban gyaníthatjuk a hatalmas csattanónak szánt geget. Felesleges perceket tékozolnak el jellegtelen nagy semmikre, bezzeg a múltban gyökerező miértekre nem kapunk választ, és a háttérbe húzódott bagázs sincs semennyire bemutatva. Indokolatlan támadások és erőltetett fellépések – pl. kiéheztetett gyerekek boltosra támadása, rendőr fiatalokra lövöldöz éles lőszerrel – úsznak be a semmiből, majd felejtődnek el, mintha semmi sem történt volna.
David Slade – akinek nevéhez egyébként olyan egyáltalán nem trágya mozik fűződnek, mint a Cukorfalat, 30 nap éjszaka, de rendezett epizódokat a Black Mirror, Hannibál, Amerikai istenek szériákban is – ezt most nagyon nem sikerült, persze a forgatókönyv is bőven hibás ebben. A Misfits-maszkban vasvillával és egyéb csodás fegyverekkel rohangáló kiéhezett fiatalok mezővárosi kálváriáját én konkrétan senkinek nem szeretném ajánlani. 4/10
afiaf: Szemfülesebb olvasóink kiszúrhatták, hogy David Slade (A sötétség 30 napja, Cukorfalat) legújabb alkotása már 2022-ben szerepelt az év legjobban várt horrorfilmjei listánkon. Utána kicsit szem elől tévesztettem a projektet, így nagyon örültem amikor október közepén váratlanul felbukkant a Dark Harvest a streaming kínálatban. A film Norman Partridge 2006-os azonos című regényének adaptációja, de a cselekmény csak lazán kötődik az eredeti alapanyaghoz. Egy középnyugati kisváros tinédzserei évente halálos hajtóvadászatot folytatnak a mitikus rémálom, Sawtooth Jack ellen. A kukoricaföldekről érkező lény megölésével biztosítható a következő esztendő jó termése, a véres élet-halál harc győztese (és családja) pazar jutalmakban részesül. A történet főszereplője Ritchie, aki hivatalosan nem indulhatna a versenyen, mivel bátyja nyerte a tavalyi kiírást. Ő viszont kifogástalanul hozza a ’60-as évekbeli lázadó tinédzser szerepét, így illegálisan indulva egy olyan sötét titokra bukkan, amely alapvetően befolyásolja a kisváros lakóinak életét.
A Dark Harvest egy véres, és érdekes rémtörténet, amely A kukorica gyermekei, Pumpkinhead, Battle Royale és a Haragban a világgal sztorik egyvelegét prezentálja. Az aggasztónak tűnő stílus-kavalkád azonban kifejezetten jól összeáll, a tinik is rendben hozzák a szerepüket, a főszereplő pár között pedig működik a kémia. David Slade filmje ugyan nem fogja megváltani a világot, de számomra hangulatos választás volt Halloween hetében. Túlzott elvárások nélkül azonban kifejezetten jó lehet egy átlagos unalmas estére is. 7/10
Amikor tudtomra jutott, hogy végre nem egy szalvétára ketchupos ujjal firkált sztori lesz az alany, komolyan megörültem. Norman Partridge regényének adaptálása jól hangzott, bár a fickótól még egy girbe-gurba sort sem olvastam, általában jó jelnek veszem, ha kimunkált történet és míves karakterek fűszeres együttműködésének árnyalt, de mégis alaposan kapált összességét adagolják a televízió képernyőjére. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Halovány fogalmam sincs, hogy az alap volt-e ennyire élvezhetetlen és idegesítően rossz, vagy a megvalósítás – bár az interneten olvasottak alapján a fundamentumokkal volt komoly baj. Nekem mindegy, egyszerűen szar volt. Jöjjön a szinopszis, amelyet még bepötyögni is kellemetlen és unalmas elfoglaltság. Tehát:
Egy kisvárosban vagyunk és mint azt jól tudjuk Stephen King óta, ezek az elzárt közösségek Ámerikában mind valami sötét titkot hordoznak. (Ásít.) A ’60-as évek közepén járunk egy névtelen helyen. A felvett sztorigombolyag szerint egy tradícionális esemény fut végig minden év Halloweenjén: életre kel egy Sawtooth Jack nevű lény a kukoricásban, amely, ha éjfél előtt ér a templomba, akkor bizony a városkára mindenféle szar dolog vár. Éppen ezért a városlakók becsibészelik kölykeiket azzal, hogy 3 napig nem etetik őket, így azok majd levadásszák a tökfejű gonoszt, aztán a lény testét széttépve gumicukrot és egyéb édességeket fogyaszthassanak, amelyek annak belsejében lapulnak. Persze ez nem minden: az szörny legyőzője és szülei mindenféle jutalmat kapnak, házat vásárolhatnak a menő negyedben és a winner srác elhagyhatja a kisvárost a legjobb verdával. Hogy eme toronymagas faszság nem lépte át az ingerküszöbömet és nem kapcsoltam ki ezt a baromságot azonnal, annak köszönhető, hogy lassan derülnek ki ezek a dolgok és amikor már beleléptél a mocsárba, néha egyszerűbb, ha nem visszafordulsz, hanem átgyalogolsz rajta.
1963-ban Jim legyőzi a lényt, aki bárkit képes lemészárolni, de amúgy egy lekváros palacsintával is kinyírható. Szavaim ugyan a túlzás mezejére léptek, de amúgy nagyjából ez a helyzet. Jim annak rendje és módja szerint megkapja jutalmát, pénzt, ünneplést és autót, majd elhagyhatja a városkát. Mert amúgy érdekes módon csak egyetlen úton működik ez. Ott nincs bejövő forgalom, csak kimenő és gondolom gyalogszerrel sem megy senki esetleg a szomszéd faluba búcsúba céllövöldézni, vagy forgókomédiázni. Még sehol sem tartunk, de már a sokadik eget verő faszság böködi a szemünket. A huszadik percben eldőlt, ez a mozi annyira öntörvényűen hajlítgatja a valóságot, amely komoly gyanakvásra ad okot, miszerint írója olyan kurva lusta, hogy saját megalkotott szabályaival a számára legegyszerűbb megoldásba visz bennünket a hátán. Na, végre egy előérzet, amely nem csalt meg bennünket.
Eltelik egy év, a fasz sem tudja mivel, lehet éppen a húsvéti nyuszira vadászik a sportkedvelő ifjúság, míg megérkezik Halloween és a Fűrészfogú Jancsi ideje. A nyertes Jim öccse, Ritchie baszott ideges. Hogy miért, arról halovány fogalmunk sincs, talán ő is le akar lépni a városból, meg indulni a versenyen, amelynek megnyerése után a földöntúli lényből falhat Melba kockát. Ráadásul szerelmes a lelkem, ki nem találnátok, a település egyetlen néger emberébe, aki szerencsére leányzó. Lám, a mese 20. századi, de a formázása keményen napjaink székletéből sikeredett.
Megindul hát az éhezők via… akarom mondani a Purg… illetve a sötét aratás ideje, a szülők valami érthetetlen oknál fogva éheztetik szobájukba zárva a kölykeiket, akik aztán kiengedve őrjöngő gyilkolászásba kezdenek. Nos, itt jön a képbe egy komoly kurvaanyázás a készítők irányába: egyrészt normális ember sosem rekesztené napokig szobájába gyermekét étlen-szomjan, másrészt Ferike szabadlábon nem kezdene mészárolni vérszomjasan. Asszem az író igen komoly szociopátiában szenved és sosem volt sem apja, de fia sem.
A szabály szerint Ritchie nem indulhatna a gyilkoló partira, ahogy a fekete csaj sem, de az író kényelme mindennél előbb való, hát hadd menjen a mese abba az irányba, kettesben akarják legyőzni a szörnyet, hogy aztán teleszüljék az USA-t félvérekkel. Tetszik ez a kényelem, én is írok ilyen mesét, nincsenek előírások, nem létezik valóság és reálisan viselkedő emberek. Mint egy tinédzser szexuális fantáziája: bárkit megdughatok, mert nedves álmomban én irányítom a szabályokat. Iszonyatos titokra ébrednek rá együtt, miközben kibontakozik szerelmük, vajon sikerül-e a város egyetlen útján elmenekülniük a lakhelyükről, amelyet csak a seriff tart lezárva, azaz igen komolyan legyőzhetetlen helyzettel állnak szembe…?
Nincs kétségem: ezt a szemetet rühellem. Majdnem minden mozzanata émelyítő és olyan durván hülyének néz bennünket, mint egy “itt a piros, hol a piros”-t erőltető kisebbségi krupié. Nincs megágyazva a történetnek, a szereplőknek, az irracionális lépéseknek. Összetákoltak egy világot, amely az elvérzés határán haldoklik. Egyetlen szülő sem szereti a gyermekét, hogy megvédje? Biztos, hogy egy nyomorult kétsávos út lehet csak kijárat a városból? A fekete lány mennyire fontos a cselekményben, mármint a bőrszíne? Amennyiben három napig éhezik egy tinédzser, biztos, hogy tömeggyilkossá válik? És akkor nem beszélek a hasonlóságról, amely az utóbbi idők legröhejesebb mocskához, “A bűn éjszakája” című bohóckodáshoz köti. Hetekig röhögtem, ahogyan azt a szart is komoly és megtörténhető szociodrámaként akarták ránk tukmálni. Az emberek nem dobják oda gyermekeiket semmiféle nagy közösségi faszságért, ahogyan a fiatalok sem lesznek elmebetegek chips és kóla nélkül. Mindez színtisztán az alkotó undorító könnyelműségéről szól: átlépni a valóságon, a világon, a viselkedésen (több vé betűs nem jut eszembe…), hogy beetessem a nézőt-olvasót egy olyan világgal, amit hajnalban a vécén fosás közben találtam ki, hogy jó lesz az a parasztoknak, a karakterfejlődés mindenféle igénye nélkül. A párizsis zsömlére való éhezés miatt senkit nem fejezünk le, a valóság nem így működik, ahogyan egyetlen motívum sem ebben a filmszemétben. Ami szép és kalapemeléssel jutalmazandó, az a csodaszép fényképezés és rendezés. Öröm nézni. Mintha valaki egy rakás szart csodás élethűséggel festene vászonra a műértő közönségnek. Ezt a mocskot nem érdemes megnézni, mert úgy érzem, valami bugyuta átverés tanúi vagyunk, amely belőlünk szívja az erejét. Kerüld el, bármilyen szép a megvalósítás.