Merész kijelentésnek hangozhat, ugyanakkor a látszólag egymástól távol eső két műfaj, a fantasy és science fiction, valójában nagyon is rokonlelkek. Tény, hogy előbbiről leginkább valamilyen mágikus világ juthat eszünkbe, játszódjon az középkori vagy modernebb közegben, míg utóbbi főleg távoli bolygókat és galaxisokat mutat be, és a technológia fejlődését taglalja.

Ami viszont összeköti a kettőt, az az elvágyódás, mely sokszor a cselekmény történeti mozgatórugója is. A Michael Walden álnév mögé bújt magyar író regénye, A végtelen város, sajátosan kezeli a témát, mialatt finoman lavíroz két műfaj között, eközben mindkettő legérdekesebb elemeit vegyítve alkot egy érdekes ötvözetet és egy magával ragadó narratívát.

Világépítés, társadalom, és a történetről röviden

A végtelen várost könnyű nem elspoilerezni. Ennek oka, hogy a cselekmény viszonylag lineárisan halad előre, és még a történet háromötöde táján jelentkező fordulat sem a semmiből jön, de mégsem látható teljesen előre. Ami viszont üdítően kidolgozásra került, az a mögöttes mitológia, melyet kisebb-nagyobb darabkákból magunknak kell összeraknunk.

Adott egy világ, avagy a Városlánc, ahol tízezer kapuhoz tízezer város tartozik. A káoszt elkerülendő, a világ tengelyekre van osztva, és mindegyik tengelyhez tartozik X város. A helyszínek közötti közlekedés, utazás, kereskedelem, csak és kizárólag a kapukon keresztül történik. A hagyományos közlekedés, mint például az űrutazás, pedig már régen betiltásra került, melynek okára a Városlánc történelmében találjuk meg a választ. Minden más technológiai innováció viszont látszólag megmaradt, így például a fegyverek továbbra is modernek, míg a kizárólag a városokon belül használt járműveket, érdekes módon, hagyományos Otto- és dízelmotorok hajtják.

A társadalmi berendezkedés az, ami a leginkább a fantasy felé billenti a mérleget. Nevezetesen, már a városokba való tagolódás is ezt sugallja. Továbbá, a különböző társadalmi rétegek már-már a feudális viszonyokat idézik meg. Csak menet közben eszmélünk rá, hogy ez városonként változik, de bizonyos kasztok állandóak. Ilyenek például a kapuőrök, egy kizárólag nőkből álló harcosrend, melynek legalacsonyabb fokozata a táncos.

Adott továbbá a révészek iskolája, egy kvázi mindent kutató rend: akadnak köztük tudósok, irodalmárok, térképészek, stb. Elvétve pedig találunk olyan heroikus frakciókat is, mint a lovagok különböző, de gyökereiben nagyon hasonló, rendjei. Nekik a fegyverzetük talán a legékesebb példája a sci-fi-fantasy hibriditásnak, nevezetesen, hogy lézerpisztolyok mellett lézerpajzsokat és -lándzsákat használnak.

Három főszereplőnk is ebből a három rendből kerül ki: adott tehát egy táncos, egy révész (térképész), és egy lovag. A táncosnő, Seleina, és a révész, Gabreel, már régóta ismerik egymást, és mind a ketten többre vágynak jelenlegi életüknél: Seleina nem akar harcosnővé válni (vagy úgy en bloc valaha is fegyvert ragadni), Gabreel pedig a mindenséget akarja megírni, de ambícióit nem értékeli a révésziskola.

Ami Corvint illeti, ő jóval később csatlakozik kettejükhöz. Útjuk keresztezésekor már mindhárman menekülnek: Seleina és Gabreel a főváros Permendiosból, Corvin pedig az Árnyak Királynője elől. Ha ennél tovább ecsetelném, óhatatlanul is ellőném az összes puskaport, így legyen elég annyi, hogy az Árnyak Királynőjéhez szereplőinknek több köze van, mint azt elsőre gondolnánk.

Elbeszélésmód

A végtelen város nagyon jól követhető. A narratíva olvasatja magát, az írásmód nem tesz fölösleges köröket, így anélkül is értelmezhető minden, hogy feszült figyelemmel próbálnánk feltárni a mögöttes tartalmat. Az egész elbeszélésmódot talán egy lineárisabb videójátékéhoz tudnám hasonlítani, ahol szereplőink pályáról pályára (itt: városról városra) járnak, a helyszíneken nemjátékos karakterekkel (NPC) kerülnek kapcsolatba és megoldanak valamilyen feladatot, majd továbbállnak. Mindeközben adott egy kiinduló konfliktus és egy központi feladat – tényleg, mint egy main quest.

Szeretem hangsúlyozni, mennyire szeretem a Dark Souls játékokat, és nem lepődnék meg, ha ezzel Michael Walden is így lenne. Ez tetten érhető a fentebb kifejtett világépítésben, ahol a mögöttes tartalmat utalásokból, magunknak rakjuk össze. Továbbá, a történet telis-tele van pörgős és meglehetősen naturalista akcióval, a végére meg még egy boss fight is becsúszik.

Mint azt már említettem, kapunk a történet háromötöde felé egy nagyobb fordulatot is, innentől kezdve az elbeszélésmód is valamelyest változik. Például, elkezdünk térben és időben is ide-oda ugrálni, ill. nagyobb hangsúlyt kap az ármánykodás és a politikai cselszövés.

Karakterábrázolás

Hiába a kidolgozott világ és a pörgős cselekmény, sajnos A végtelen város karakterábrázolás terén alulmarad. Seleina karaktere helyenként kifejezetten irritáló, míg Gabreel, Corvin meg pláne, nem kap megfelelő karakteri mélységet ahhoz, hogy kötődést váltson ki az olvasóból.

Kicsit sztereotipikusak is mindhárman: a jóságot megtestesítő, naiv Seleina, vagy az örök álmodozó Gabreel, tipikus szereplőtípusai egy olyan narratívának, ahol nem a karakter a fő, hanem a cselekmény. A cinikus Corvin is megér egy misét, de neki mentségére szóljon a történeti kiindulópontja, amit szintén vétek lenne ellőni.

A mellékszereplők jönnek-mennek, gyakorlatilag jelentéktelenek, egyetlen funkciójuk, hogy Seleina rajtuk keresztül menjen át egy jelentősebb jellemfejlődésen, de Gabreel és Corvin mindketten maradnak olyanok végig, amilyennek megismerjük őket. Még egy kidolgozottabb mollux sem bukkan fel, pedig én személy szerint szívesen megismertem volna egy mollux nézőpontot is – elvégre ők azok, akik A végtelen város világának kvázi egyeduralkodói.

Cserébe a főgonosz az Árnyak Királynője olyan részletes háttérsztorit kap, hogy csak lestem, de még a csatlósairól is többet tudunk meg, mint mondjuk Gabreel neveltetéséről vagy hátteréről. Egy szó, mint száz, A végtelen város karakterábrázolását elpazarolt potenciálnak tartom, ami azonban egy cseppet sem vesz el a világ és a történet érdekességéből.

Összegzés

Mindent egybevetve, Michael Walden egy izgalmas, zsánereket feszegető művet alkotott A végtelen város képében. Egy pörgős történet mögé egy mély és kidolgozott mitológiát teremtett. Olvasója válogatja, hogy a könnyed írásmód pozitívum-e vagy negatívum, de véleményem szerint utóbbira igazi példa csak a karakterábrázolás. Talán a fősztori túlzott linearitása lehet még pár olvasó számára már-már egysíkú, főleg, mert a grandiózus fordulatra nem kerül sor a kétszázadik oldal előtt. Utolsó mondatként jegyzem meg, szerintem rengeteg lehetőség van még a Városlánc science-fantasy világában, így bízom benne, hogy Michael Walden elkalauzol még minket párszor e vidékre.

Értékelés: 8/10

Chucklit

A recenziós példányt köszönjük a Galaktika Fantasztikus Könyveknek, akiktől a könyv ITT rendelhető meg.