Sok országnak megvan a maga legendás sorozatgyilkosa, aki meghatározó része lett a kultúrának és az adott korszak történelmét befolyásoló tényezővé vált azzal, hogy példát szolgáltatott tevékenységével az éra sötét oldaláról. Ilyen volt Angliában a Hasfelmetsző Jack, aki London legszegényebb, leginkább magára hagyott rétegében vadászott áldozataira az elért fejlődésről híres viktoriánus korban; ilyen volt a bostoni fojtogató az Egyesült Államokban, aki jómódú, idős hölgyeket végzett ki végtelenül obszcén körülmények között; ilyen volt a Szovjetuniónak Andrei Chikatilo, aki párttagsága révén úszta meg sok éven át a gyanú árnyékát, és ilyen volt Németországnak a düsseldorfi vámpír is, aki saját kivégzésére úgy tekintett, mint életének legvégsőbb élvezetére. Olaszországnak a firenzei rém jutott, kinek tettei évtizedeken át adtak munkát a rendőrségnek, és örökre megváltoztatták a térségben élő emberek életét.

A firenzei rém története olyan hosszú, és olyan bonyolult, hogy két részben közöljük.

Az első gyilkosságok

Az első áldozatokat 1981. június 7.-én, vasárnap reggel, a Via dell’Arrigón, egy kanyargós földúton találták meg Firenzétől pár kilométerre. Egy középkori kastély magaslik a közelben, cédrusokkal övezve a gyönyörű toszkán tájon. Egy szerelmespár feküdt holtan: a fiú autója vezetőülésén oldalra dőlve, mintha csak aludt volna – halálának okáról csupán a halántékán tátongó lyuk árulkodott. A lány valamivel arrébb feküdt a fűben, de az ő holtteste sokkal többet mondott. A hátán feküdt, meztelenül, csupán arany nyakláncát hagyták rajta, és borzasztóan megcsonkították: nemi szerveit kivágták. Különösen kegyetlenül, felfoghatatlanul erőszakos módon gyalázták meg, az egész alhasa hiányzott.

A helyszín olyan volt a nyomozók számára, mint egy nyitott könyv, és hamarosan rekonstruálni tudták, mi történhetett pontosan. Az áldozatok a 21 éves Carmela De Nuccio és 30 éves barátja, Giovanni Foggi voltak, akik jegyben jártak. Az estét egy közeli szórakozóhelyen töltötték, a népszerű Disco Anastasiában, majd felhajtottak a hegyre némi magányt keresve, hogy az autóban szerelmeskedjenek – mint az a helyiek körében megszokott volt. A gyilkos úgy rendezett mindent, hogy biztosan rájuk találjanak: közel voltak az úthoz, és másnap reggel egy szabadnapos rendőr, aki erre sétált, rögtön jelentette is az esetet. Megállapították, hogy a gyilkosság éjfél körül történt. A további vizsgálatok feltárták, hogy mindketten számos sérülést szenvedtek: lőtt sebeik mellett vágottak és szúrtak is voltak. Bár egy közeli farmon szemtanú is volt, aki hallotta a lövéseket, melyek révén a .22-es kaliberű töltényhüvelyek a helyszínen maradtak, többre nem jutottak a nyomozás során egyelőre. A pár „tiszta” volt, átlagos életet éltek és nem voltak ellenségeik.

Stefania Pettini és Pasquale GentilcoreA sajtó természetesen beszámolt a gyilkosságokról, és ebben élen járt a 19. században alapított La Nazione nevű hírlap, mely Olaszország egyik legfontosabb regionális újságja. Itt dolgozott Mario Spezi újságíró, aki a következő húsz évben a téma elsőszámú és legtöbbet idézett „szakértője” lett. Általa látott napvilágot az a tény is, hogy egy ehhez a gyilkossághoz megszólalásig hasonló eset történt 1974. szeptember 14.-én. Stefania Pettini és Pasquale Gentilcore 18 és 19 évesek voltak, amikor egy újholdas, sötét szombat éjszakán a gyilkos lecsapott rájuk. A helyszínen ugyanúgy .22-es kaliberű töltényhüvelyeket találtak, és a lány testét 97 alkalommal szúrták meg a mellein és az ágyékán. Ennek ellenére egyik esetben sem volt szexuális erőszaknak jele.

A rendőrség jól reagált az írásra: fogták az 1974-es esetben begyűjtött töltényhüvelyeket, és összehasonlították az arrigói gyilkosságoknál találtakkal. A revolverek kivételével a legtöbb kézifegyver kilöki a töltényhüvelyt az elsütést követően, emellett minden fegyver nyomokat hagy a hüvelyeken, melyek olyan egyediek, akár az ujjlenyomatok, és ezek alapján a későbbiekben beazonosítható, mely fegyverből lettek kilőve. A ballisztikusok jelentése egyértelmű volt: a két gyilkosságnál ugyanaz a fegyver, egy .22-es kaliberű Beretta hosszúcsövű pisztoly játszott szerepet. A hír sokkolta a hatóságokat és a közvéleményt is, hiszen azt jelentette, hogy a Firenze-környéki hegyekben egy sorozatgyilkos portyázott.

Az ügy megértéséhez fontos tudnunk, hogyan éltek a firenzeiek akkoriban. A katolikus, konzervatív Olaszországban Firenze – történelméből adódóan is – még konzervatívabb embereknek ad otthont, akik büszkék felmenőikre, és mindarra a kulturális értékre, ami a városhoz köthető. Akkoriban a legtöbb olasz fiatal a szüleivel élt egészen a házasságkötésig, és a késői házasságok voltak a jellemzők. Ennek eredményeként a párok „autókázása”, és félreeső helyeken való szerelmeskedés afféle nemzeti sportnak számított – ma is tartja magát a vicc, hogy minden harmadik ma élő firenzei egy autó hátsó ülésén fogant. Minden hétvégén megteltek a városszéli kiserdők, szántóföldek és gyümölcsösök a szerelmespárok autóival – és ennek szinte természetes folyományaként alakult ki meglepően nagy kukkoló közösség is, akik szervezetten kereskedtek különböző felvételekkel, és a legjobb helyekkel egyaránt.

A gyilkosságok első gyanúsítottja egy kukkoló lett, akit Vincenzo Spallettinek hívtak, és mentőautó-sofőrként kereste a kenyerét. Bevallotta, hogy a gyilkosságok estéjén a közelben tartózkodott, de prezentált alibije nem volt megfelelő, így letartóztatták, és hivatalosan is megvádolták annak ellenére, hogy semmi nem kötötte sem a friss, sem pedig a 7 évvel korábbi helyszínekhez. Ártatlanságát csak az tudta bizonyítani, hogy mialatt börtönben volt, a gyilkos ismét lecsapott.

A gyilkos újra lecsap

1981. október 22.-ének újholdas, sötét estéjén esős volt az idő, és az évszakhoz képest szokatlanul hideg. Másnapra általános sztrájkot hirdettek, amikor minden üzlet és még az iskolák is zárva tartottak, így sokan szórakozni mentek. A 26 éves Stefano Baldi moziba vitte pár évvel fiatalabb barátnőjét, Susanna Cambit, majd a Bartoline-mezőknek nevezett gyönyörű területre hajtottak autójukkal, ahol számos zöldség- és szőlőföld volt található. Másnap délelőtt egy idős házaspár talált rájuk, nagyon hasonló körülmények között, mint a két korábbi gyilkosság esetében. Most azonban találtak bizonyítékokat is, még ha egyelőre nem is mentek velük sokra: egy gránitból készült ajtóék hevert mintegy húsz méterre a gyilkosságok helyszínétől, és találtak egy lábnyomot is – utóbbiról azonban nem tudhatták, ki hagyta valójában, hiszen a helyszínt egyáltalán nem biztosították megfelelően. Senki nem viselt védőruházatot, cipővédőt vagy kesztyűt; ezek egy gyilkossági helyszínen ma már alapfelszerelésnek tekinthetőek, de akkoriban az olasz hatóságok még nem követelték meg a használatukat.

Susanna holtteste körülbelül tíz méterre feküdt az autótól, látszott, hogy úgy vonszolták oda. Sérülései nem csupán hasonlóak voltak Carmela De Nuccióéhoz, de meg tudták állapítani, hogy valószínűleg ugyanazzal a késsel támadtak rá. Ezúttal tizenegy töltényhüvelyt gyűjtöttek össze az áldozatok körül – ennek fontossága nem csak abban rejlik, hogy most is ugyanazt a fegyvert használták, mint a két korábbi esetnél, hanem hogy azt is megmutatja, hogy a gyilkos legalább annyira értett a fegyverekhez, hogy tudja, a kilenclövetű Berettába megfelelő tapasztalattal egy tizedik töltény is betölthető, és még egyet tárolhat a csőben, így megnövelve a fegyver kapacitását.

A letartóztatott Enzo Spallettit másnap szabadon engedték, az országot pedig magával ragadta a hisztéria. Orvosok, nőgyógyászok, sebészek százait jelentették fel a rájuk gyanakvó emberek, a fiatalok pedig, akik látszólag a sorozatgyilkos elsőszámú célpontjai voltak, rettegtek; így a korábban éjszakánként szinte zsúfolt dombvidék teljesen kihalt, és a párok a városban maradtak találkáik alkalmával. Újabb és újabb elméletek láttak napvilágot hétről hétre. A legtöbben úgy gondolták, hogy a gyilkos orvos lehetett, ezért a hatóságok több orvos után is nyomoztak, és a La Nazionéban Mario Spezi mindent megírt, ami az üggyel kapcsolatban történt. Ő adott nevet is a tettesnek: il Mostro di Firenze, vagyis a firenzei rém.

Egy pár jelentkezett a rendőrségen szemtanúként. A gyilkosság éjszakáján a Bartoline-mezőkön tartózkodtak, és láttak egy autót, benne egy férfival, aki nagyon idegesnek tűnt. Leírásuk alapján fantomképet készítettek, de egyelőre nem hozták nyilvánosságra – tartottak tőle, hogy boszorkányüldözéssé alakulna az amúgy sem rózsás közhangulat.

A harmadik gyilkosság

A firenzei rém a következő nyáron, 1982. június 19.-én követte el újabb gyilkosságát, egy újabb újholdas éjszakán. Firenzétől délre, a Chianti-régióban csapott le, áldozatai ezúttal a húszas éveikben járó jegyespár, Antonella Migliorini és vőlegénye, Paolo Mainardi voltak. A helyszín valamennyi gyilkosság földrajzi középpontjában található, és az árulkodó nyomok alapján rekonstruálni tudták, mi történhetett.

Amikor a pár végzett a szeretkezéssel, Antonella a hátsó ülésre kúszott, hogy ott felöltözzön. Paolo ekkor vehette észre a gyilkost, így gyorsan gyújtást adott a kocsira és hátramenetben nagy sebességgel kilőtt vele. A tettes meglepetésében rálőtt a kocsira, így találta el Paolo bal vállát. Kijutottak a főútra, de azt keresztezve a túloldali árokba hajtottak, ahonnan nem sikerült kiszabadítani az autót. A rém ekkor az út túloldaláról kilőtte az autó lámpáit (erről az ottmaradt töltényhüvelyek árulkodtak), átment az úton, és mindkét áldozatot fejbelőtte. Paolót kihúzta az autóból, a vezetőülésbe ült és megpróbálta maga kihajtani az árokból, de neki sem sikerült. Ezért feladta, és a szokásos csonkítás nélkül távozott. Az autó kulcsait háromszáz méterrel odébb dobta el. Megtalálásakor mellette hevert egy gyógyszeres üvegcse is, amiben Norzetam volt, egy vény nélkül kapható táplálékkiegészítő, amit memóriaserkentőnek tartanak. Lenyomozhatatlan volt.

A rém óriási kockázatot vállalt azzal, hogy egy főút mellett, egy viszonylag forgalmas szombat éjszakán támadott. Abban az órában, amikor a gyilkosságok történtek, legalább hat autó hajtott el, és mások is tartózkodtak a közelben. A következő arra járó autó megállt az árokba hajtott kocsi mellett, mert azt hitte, baleset történt. Azonnal riasztotta a mentőket, akik kiérkezésükkor még életben találták Paolo Mainardit. Minden remény ellenére azonban nem sokkal később a kórházban elhunyt, anélkül, hogy visszanyerte volna eszméletét.

Az ügyben megbízott ügyész, Silvia Della Monica élni kívánt a lehetőséggel, amit a rém újabb hibája adott: másnap reggel minden nagyobb újság szerkesztőit behívatta magához, és arra kérte őket, hogy jelentessenek meg egy hamis hírt arról, hogy Mainardi személyleírást tudott adni a tettesről, mielőtt meghalt volna. Abban reménykedtek, hogy a gyilkos talán pánikba esik a hír hallatán, és elárulja magát. Ugyanezen a napon úgy döntöttek, ideje nyilvánosságra hozni a fantomképet is.

Ahogyan az sejthető volt, ez a lépés telefonok és levelek ezreit zúdította a hatóságokra. Mindenki ismerni vélte a rajzon látható férfit, és több tucat embert értek komoly atrocitások is a hasonlóság miatt, és volt köztük olyan is, aki az öngyilkosságba menekült az őt ért megaláztatások miatt. A rengeteg levél között volt egy, amin megakadt a hatóságok szeme: a boríték csupán egy régi újságkivágást tartalmazott, ami egy 1968 augusztusában történt, rég elfeledett gyilkosságról számolt be. Az eset minden körülményében megegyezett a rém gyilkosságaival, ugyanazt a fegyvert is használták, azonban ezt az ügyet már megoldották.

.

.

.
A szardíniai nyomozás

Az 1968-as ügy első pillantásra egyszerűnek tűnik. Egy férjes asszony, Barbara Locci viszonyba keveredett egy szicíliai férfival, és féltékeny férje rajtuk ütött, majd lelőtte mindkettőjüket. A férjet, a szardíniai származású Stefano Melét csupán néhány órával később letartóztatták, és amikor a vizsgálatok során lőpornyomokat találtak a kezén – vagyis bizonyították, hogy elsütött egy fegyvert -, megtört és bevallotta a gyilkosságokat. Csökkentett büntetést, 14 év letöltendőt kapott, miután egy veronai, szabadult raboknak kialakított otthonba költözött.

A gyilkosságoknál használt fegyvert sosem találták meg. Mele azt állította, hogy árokba dobta. A korábban is együgyű férfin végzetes nyomokat hagyott a börtönben töltött idő, így sokat nem lehetett kiszedni belőle, azonban zavaros megjegyzéseiből alakult ki a nézet, hogy az 1968-as gyilkosságot nem egyedül követte el, következésképpen pedig a firenzei rém neve is több elkövetőt takarhat. Ez lett az ún. „szardíniai nyomozás”, a Pista Sarda, melynek főszereplői a Vinci-fivérek voltak.

A három Vinci-fivér közül is ketten váltak fontossá, az idősebb Salvatore és a legkisebb testvér, Francesco, akik egyformán kimagasló intelligenciájuktól és nagyon hasonló külsejüktől eltekintve egymás szöges ellentétei voltak; míg Salvatore halkszavú és magánakvaló volt, Francesco igazi macsó képében tetszelgett. A kontinensre vándorolva folytatták korábban megkezdett bűnöző életüket, legfőképpen emberrablások köthetőek a nevükhöz, melyeket a váltságdíj reményében követtek el – elég sikeresen. Salvatore a Mele-családnál bérelt szobát, és hamarosan egy párt alkottak a vad, szabadelvű és kontrollálhatatlan életet élő Barbara Loccival (Olaszországban a házasságkötéskor a nők megtartják leánykori nevüket), aki nem sokkal később gyermeket is szült neki, akit Natalinónak kereszteltek. Az évek során Francescóval is összeszűrte a levet, de idővel őt is lecserélte a szicíliai Antonio Lo Biancóra. Három férfinek is volt indítéka hát bosszút állni rajta: a férj, Stefano Mele és a két Vinci gondosan eltervezte a támadást, melynek során megölték Barbarát és új szeretőjét, amikor azok a mozi után a szabadba hajtottak, hogy az autóban szeretkezzenek. A férfi és a nő is négy-négy golyót kaptak, az utolsót Mele adta le feleségére. Barbara ekkor már halott volt, az aktus célja nem lehetett más, mint hogy a nem túl éles eszű férfi kezén később megtalálják a lőpornyomokat. Mindeközben Natalino a hátsó ülésen aludt, de a lövések hangjára felébredt. Mele elvitte a legközelebbi házhoz, és a küszöbön hagyta a zokogó hatéves kisfiút; aki később a rendőrségnek nem tudta megmondani, hogy a gyilkos apja mellett Francesco vagy Salvatore volt. Hiába vezetett számos nyom a megállapításra, hogy több gyilkos dolgozott, ezeket annak idején figyelmen kívül hagyták, elfogadták a megtört férj vallomását, és lezárták az ügyet.

1982-ben a nyomozás elsősorban a fegyverre koncentrált, mert akkorra világossá vált, hogy a pisztoly sosem került az árokba, és útjának felderítése lehet a firenzei rém ügyének megoldása. Francesco Vincit augusztusban tartóztatták le (agresszív modora miatt ő volt a gyanúsabb), de őt már nem szabadíthatta ki a következő gyilkosság sem.

A sorozatgyilkosság nemzetközivé válik

1983. szeptemberében újabb kettős gyilkosság történt, Firenzétől délre, az egykoron a Vespucci-család tulajdonában álló Villa Sfacciata közelében. Este hét óra körül egy kék VW kisbuszt találtak a fák között, német rendszámmal, körülötte pedig a már ismerős töltényhüvelyeket. A rém legújabb áldozatai német turisták voltak, Horst Meyer és Uwe Rüsch, mindketten huszonnégy évesek.
Voltak azonban kételyek: a korábbiakkal ellentétben ez a bűntény improvizáltnak tűnt, hiányzott belőle a korábban jellemző tervezettség. Egyrészt péntek este történt, míg minden korábbi esetben szombat este volt a gyilkosság időpontja, másrészt pedig a leginkább szembetűnő különbség, hogy ezúttal mindkét áldozat férfi volt, így a csonkítások is „elmaradtak”. A nyomozók közül sokan azon a véleményen voltak, hogy a vékony testalkatú, hosszú szőke hajú Uwét a gyilkos távolról lánynak nézte.

A kisbusz ablakán, majd oldalán keresztül lőtt a hátul tartózkodó párra. Ezután beszállt a járműbe, és felfedezte tévedését, dühében felkapott egy a padlón heverő melegpornó-újságot és dühében széttépte.

A gyilkosság másnapján rögtön felmerült Francesco Vinci ártatlanságának kérdése, hiszen a rém újra gyilkolt, mialatt ő fogságban tartózkodott – azonban a hatóságok valószínűsítették, hogy a német fiúk meggyilkolása talán éppen azért nem hasonlít a többi esetre, mert csupán „megrendelésre” történt, hogy Vincit szabadon engedjék. Mivel az áldozatok németek voltak, a gyilkosságok hírét felkapta a nemzetközi sajtó is. A hisztérikus közhangulat és a rendőrségen lévő nyomás még tovább fokozódott.

A gyanú Francescohoz nagyon közel álló unokaöccséhez vezetett, Antonio Vincihez, akit nyomban letartóztattak – azonban a Vinci-klánt nem hazudtolta meg, és kimagasló intelligenciáról tett tanúbizonyságot, amikor tárgyalásán magát védve nyert, és ejtették ügyét. Letartóztatták továbbá Stefano Mele fivérét, Giovanni Melét és sógorát is, Piero Mucciarinit. Ekkor már egyikükről sem hitték, hogy a firenzei rém volna, azonban gyanúsan viselkedtek, egyértelműen titkoltak valamit, és közük volt a gyilkosságokhoz. A szardíniai klán azonban összetartott, és nem beszéltek.

Így érkezett el 1984 nyara, amikorra a feszültség már szinte elviselhetetlenné fokozódott a városban. Csak egy újholdas éjszaka esett szombatra, a július 28.-áról 29.-ére virradó. A rendőrség bár különös figyelemmel dolgozott ezen a hétvégén, hétfőn kiderült, hogy nem tudták kivédeni a rém újabb támadását.

Az ötödik gyilkosság és az újabb gyanúsított

A rém ötödik gyilkossága (vagy hatodik, ha az 1968-ast is neki tulajdonítjuk) Firenzétől negyven kilométerre északra történt. Az áldozatokat, a 19 éves Pia Rontinit és barátját, az alig húszéves Claudio Stefanaccit barátaik találták meg hétfőn hajnalban, egy La Boschetta vagy liget nevű helyen. Claudio a kocsiban ült, Pia testét pedig 20-30 méterrel arrébb vonszolták, egy tisztásra. Őt is megcsonkították, azonban a korábbi eseteknél még brutálisabban, mert valósággal letépték bal mellét is. A halál időpontját az alig kétszáz méterre fekvő tanya tulajdonosa igazolta: hallotta a pisztolylövéseket szombat este 21:40 körül, azonban akkor azt hitte, csak egy motor kipufogójának durranásait hallja.

Mivel a gyilkosságok minden addig felmerült gyanúsítottja börtönben ült, ez az újabb eset robbanásszerű felháborodást váltott ki az akkorra már valóban rettegő firenzeiekből. A világsajtóban több helyen is címlapon emlékeztek meg az újabb áldozatokról. Az olasz hatóságok csupán annyit tudtak tenni, hogy újraszervezték egységeiket és a SAM (Squadra Anti-Mostro) névre hallgató akciócsoportot, az állam pedig rengeteg pénzzel és más erőforrásokkal támogatta a nyomozást.

Mindeközben azonban az élet folyt a maga medrében, és bár nem került be a nemzetközi hírekbe, de egy másik sorozatgyilkosság is lezajlott a városban. Hat prostituálttal végeztek saját lakásaikban, brutális és szadista módon, de egyikőjüket sem rabolták ki. Dr. Mauro Maurri, a firenzei rém áldozatainak boncolásával megbízott szakértő az ő késsel ejtett sebeiket vizsgálva kijelentette, hogy nagy hasonlóságokat vél felfedezni a rém által ejtett vágások és azok között. Ha a rendőrség kérte volna a szakértői összehasonlítást, kiderülhetett volna az igazság, azonban erre soha nem került sor. Volt helyette más árulkodó nyom: az egyik prostituált lakásán találtak egy egyenruhát, amiről bebizonyosodott, hogy Salvatore Vincié volt.

Eljött az ideje, hogy az idősebbik Vinci-fivérnek is utánanézzenek, és amit találtak, megdöbbentő volt. A férfi múltja a Vinci-klán újabb, még sötétebb fejezetébe engedett bepillantást a hatóságoknak, melyben a szexuális erőszak és a gyilkosság játszotta a főszerepet. Salvatore Vinci feleségének 1961-ben történt halálát annak idején öngyilkosságként kezelték, most azonban, az ügyet újra megnyitva a nyomozók biztosak voltak benne, hogy Salvatore végzett a nővel, amiért az megcsalta. Volt lehetősége Szardínián szert tenni a .22-es kaliberű pisztolyra – a nyomozás során kiderítették, hogy 1961-ben tizenegy darab ilyen lőfegyver volt a szigeten, melyek közül az egyiket nem sokkal a Vinci-fivérek utazása előtt ellopták -, és hírhedt volt a nők körében perverz szexuális vágyairól, melyek között a nemi erőszak is helyet foglalt.

Egy másik szálon tovább kutattak a fegyver története után is. Öt különböző ballisztikai vizsgálatot is lefolytattak, és valamennyi igazolta, hogy a firenzei rém mindvégig ugyanazt a pisztolyt használta, egy régi, kopott .22-es kaliberű Berettát. Valamennyi lőszer ugyanabból a két dobozból származott, melyekről azt is meg tudták állapítani, hogy 1968 előtt adták el őket. Minden dobozban 50 db lövedék van, így az 1968-as esettől számítva az első 50 lőszer rézköpenyes volt, majd a tettes kinyitotta az újabb dobozt, ami már ólomköpenyes lövedékeket tartalmazott. Semmi nem bizonyította azt, hogy egynél több lőfegyvert használtak volna a gyilkosságoknál.

A holttesteket mindig a földön vonszolták, és ez a két tény együtt világosan mutatta, hogy a korábbi elméletekkel ellentétben egy elkövetőt kell keresni. A késsel kapcsolatban is megállapították, hogy minden esetben ugyanaz volt. Egyes szakértők szerint egy ún. pattada lehetett, a szardíniai juhászok tradicionális kése, mások inkább búvárkésre gyanakodtak. Ha a kés típusát illetően volt is kétely, afelől valamennyien biztosak voltak, hogy minden megvizsgált vágást ugyanaz a jobbkezes ember ejtette. A pszichológiai szakértők is egyetértésben voltak: a tettes egy olyan ember, aki mindig egyedül dolgozik, és bár szexuálisan nem molesztálja áldozatait, valódi hajtóereje mégis a szexuális szadizmus, és talán csak impotenciája tartja vissza a nemi erőszak elkövetésétől. Tény, hogy a rém minden közvetlen érintést került áldozataival, ruháikat is késsel vágta le.

E vizsgálati eredmények birtokában Piero Mucciarinit, Giovanni Melét és két hónappal később Francesco Vincit is szabadon engedték. Az új gyanúsított egyedül Salvatore Vinci lett, akit a nap huszonnégy órájában megfigyeltek.

A rém hatodszor is gyilkol

Több, mint egy év is eltelt a firenzei rém következő gyilkosságáig, ami 1985. szeptemberében következett be. A később kulcsfontosságú vallomással szolgáló Sabrina Carmignani 19. születésnapja szeptember 8.-án, vasárnap volt. Délután udvarlójával a San Casciano-ba vezető út mellett található Scopeti nevű mezőre hajtottak, hogy kettesben ünnepeljenek. Leparkoltak egy francia rendszámú VW Golf mellett, ami előtt egy sátrat is felvertek. A fény úgy esett a sátorra, hogy látszott, hogy egy ember fekszik benne, úgy gondolták talán alszik. Furcsa szagot éreztek és rengeteg volt a légy, ezért inkább tovább álltak anélkül, hogy felfedezték volna az újabb áldozatokat. Másnap egy arra járó gombász jelentette a gyanús helyszínt.

A sátorban egy francia nő, a harminchat éves Nadine Mauriot feküdt holtan. Férjétől elvált, és pár hónapja járt együtt a nála egy évtizeddel fiatalabb Jean-Michel Kraveichvilivel, akivel együtt indultak egy hétvégi kempingtúrára. A férfit tíz méterrel arrébb, a fák között találták meg. A történtek rekonstrukciója szerint a két turista a sátorban szeretkezett, amikor a gyilkos meglepte őket. Késének hegyét végig húzta a sátorponyván, hogy magára vonja figyelmüket, és mire a pár kinyitotta a sátor bejáratát, már célra tartott fegyverrel várta őket. Nadine azonnal életét vesztette, és Jean-Michelt is eltalálta négy lövedék, de nem kritikus pontokon, így a rövidtávfutásban gyakorlott fiú el tudott menekülni. Balszerencséjére azonban rossz irányba indult, és nem a pár méterre lévő főút felé fordult, hanem befelé, az erdő felé kezdett futni. A gyilkos utolérte, hátba-, mellbe- és hasba szúrta, majd elvágta a torkát. Ezután visszatért a sátorhoz, kihúzta Nadine holttestét, és végrehajtotta a csonkításokat a nő vagináján és bal mellén, majd visszafektette a sátorba. Jean-Michel holttestét a környéken összeszedett szeméttel takarta el. Bizonyítékokat szinte semmit nem találtak, a gyilkos nagyon körültekintően járt el.

Kedden reggel Silvia Della Monica ügyésznő – az egyetlen nő, aki a firenzei rém ügyén dolgozott – egy levelet kapott, amit a hétvégén adtak fel. A borítékot újságokból kivágott betűkkel címezték meg, és csupán egy papírba csomagolt darabot tartalmazott Nadine Mauriot melléből. A rém ezt a bűntettet egyértelműen eltervezte: külföldieket szemelt ki, hogy eltűnésüket senki ne jelentse. Ha a holttestekre nem találnak rá hétfőn, keddi „küldeményével” elérte volna, hogy az egész rendőrség pánikba essen, és kétségbeesett kutatásba kezdjenek az áldozatok után, nevetségessé téve magukat. A terve nem jött be, de Silvia Della Monica halálra rémült, azonnali hatállyal lemondott az ügyről, és két testőr vigyázta minden lépését.

A levél még egy fejleményt hozott: felmerült a lehetősége annak, hogy az elkövető talán külföldi, erre pedig az volt az indok, hogy a címzésben REPUBLICA szerepelt. Az európai nyelvek között az olasz az egyetlen, amelyben a szót helyesen két B-vel, vagyis REPUBBLICA-nak kell írni.

Az esetet követően újabb óvintézkedések láttak napvilágot: számos többnyelvű figyelmeztetést helyeztek el a szerelmespárok által kedvelt helyeken, szórólapokat osztottak és televíziós spotokban is figyelmeztettek a veszélyre. Mindeddig elutasították a nyomravezetői díj kitűzésének gondolatát, mert tartottak a kialakuló boszorkányüldözéstől, de immár a köztársasági elnök hozta meg a döntést és 500 millió lírában állapította meg annak összegét, ami kész vagyonnak számított. Mint az várható volt, újabb hulláma öntötte el a hatóságokat a feljelentéseknek, névtelen leveleknek és egyéb pletykáknak a lehetséges bűnösről. Köztük volt egy üzenet, ami 1985. szeptemberében érkezett a rendőrségre és egy Pietro Pacciani nevű férfit ajánlott figyelmükbe.

Az 1985-ös eset volt a firenzei rém utolsó ismert gyilkossága, de a nyomozás csak eztán kezdődött el igazán. Rovatunk következő részében olvashatjátok a folytatást.

.

.

Blissenobiarella

.

.

Felhasznált források:

Douglas Preston, Mario Spezi: The Monster of Florence

http://www.florencewebguide.com/monster-of-florence.html

www.mostrodifirenze.com